Balogh Arthur : A tükör másik oldala

 

A „Mapendano” club minden szombaton zsúfolt volt a bennszülöttek szerint szép Kinshasa városában, de hétközben szomorúan üres. Cobrin a bárpult előtti egyik magas bárszéken üldögélt, mint a három másik fehér, és whisky-kólával telt pohara fenekét nézte. Italát mazútnak hívták, mint a  dízelmotorokban használt üzemanyagot. Az afrikai bártender unottan úgy tett mintha mosott poharakat törölgetne, és a tompított fényben az édeskés zene ritmusára, a hullámzó testű lányok szépnek tűntek. Fiatal volt mind a hat, pirinyó szoknyájuk megmutatta combjaikat, és a könnyű blúz alatt szabadon és ritmikusan  rezdültek még kemény melleik.
A léghűtés ellenére az olcsó parfüm, az áporodott cigarettafüst, a sör és más italok savanyodott szaga terhelte az atmoszférát.
– Turista? – kérdezte Corbint a mellette ülő férfi, aki előtt a még érintetlen poharában pezsgett az átlátszó szénsavas ital.
– Nem. – Cobrin tekintete az italról a férfira siklott. Meghatározhatatlan életkor, feje Dario Morenora emlékeztette. Egy fekete, lenyalt hajú tojásfej, kis bajusz és szénfekete szemöldök élénkítették a játékbabaarcot. Nyakkendő nélküli inget, és könnyű, a hónalj alatt az izzadságtól foltos zakót hordott. – Újságíró vagyok. És Ön?
– Tonar. Professzor Tonar. Etnológus – mutatkozott be a férfi, kezét nyújtva.
– Cobrin – válaszolt a kezét érintve. – Mit keres itt egy etnológus? – kérdezte őszintén meglepődve. – Több mint száz éve, hogy minden törzset ismernek ebben az országban. Vagy a lányokat akarja kikérdezni? – és mosolyogva mutatott az éjjeli pillangókra.
– Téved. Különböző eredetüktől függetlenül, az emberek általános magatartása érdekel. A lényeg, hogyan értékelik a valóságot – magyarázta a professzor.
Cobrin, poharát letéve, felébredt kíváncsisággal kérdezte:
– Melyik egyetem kíváncsi a valóság értékelésére?
– Biztosan nem ismeri. Egy nagyon távoli intézmény, válaszolta Tonar, elkerülve, hogy a részletekbe kelljen merülnie.
A lányok a két másik vendég körül kacarásztak, és az énekes mézes-mázas hangja felerősödött, a bárfiúnak hála, aki a zenével is foglalkozott. Így az alig elkezdett beszélgetés megszakadt.
– A saját hangom sem hallom – kiabált Cobrin, majd az üres pohara alá dugott egy százast és kifelé indult.
Tonar érintetlenül hagyta poharát, ő is fizetett, majd elindult a nyomába.
Kint a nedves hőség lepte meg őket.
– A Memlingben lakik?
– A Palaceban – volt Cobrin válasza.
Átmentek a széles Június 30. körúton a folyó felé tartva.
– Kár, hogy nem láthatjuk a csillagokat – mondta a professzor.
– Miért? Ebben az évszakban ritkán látható a nap és a csillagok.
– Mert a csillagok az élő példái, hogyan értékelik önök a valóságot. Jelzem, hogy nem önre, hanem általában az emberiségre gondolok minden faji megkülönböztetés nélkül. A mi etnológusaink önöknél szerteágazóbb gyűjtőmunkát végeznek.
– Mit akar mondani? Úgy tesz mintha nem tartozna az emberiséghez!
Cobrin egy pillanatra megtorpant az utca sarkán, hogy a sétát folytató alacsony professzort nézze.
– Barátom, a kinézetem teljesen lényegtelen. Mi az önök magatartását tanulmányozzuk. Azt kérdezi, hogy miért beszélek a csillagokról? Mert több százada tudják, hogy valójában minden csillag olyan, mint az égen világító nap. Számtalan csillag sokkal nagyobb, mint a Nap, amit kellemesebb éghajlat alatt élveznek és csodálhatnak. Azt is tudják már, hogy a Nap nem más, mint egy termonukleáris üzem, ahol a hidrogén héliummá változik. Azt is tudják, hogy valójában a Napnak köszönhető az élet minden formája itt és a többi planétán. Ez is egy elfogadott valóság, ha nem tévedek. Mindenek ellenére a mai napig több milliárd ember abban a hiszemben él, hogy a Nap és a planéták: a Hold, Jupiter, Mars és a többiek befolyásolják életüket. Percepciójukat a hiedelmek változtatják meg. A valóság mindig az irrealitásba billen, hogy a valóság álarcát vegye fel. Semmit nem tudnak, de mindenben hisznek! A tudást, az ismereteket kételyek borítják. Ha valaki felépít egy teóriát és újabb ismeretekkel gazdagítja a világot, mindig szivárogni hagyja a kételyt, hogy tévedett talán. A konkrétumot, a biztosat bizonytalanná teszik. De mindazt, aminek semmi alapja nincs, ami primitív, mondhatnám tudatlan ősemberek gondolatvilágának teremtménye, valóságként tisztelik, és napjainkig üldözik, kivégzik és kínozzák azokat, akik nem hisznek ezekben az ősi hitekben.
– A vallásokra gondol?
– Mindenre. A vallásokra és a többi politikai teóriára, az ideológiákra. Maguk minden eszmében hisznek!
Egy pillanatig megtorpant a Palace hotel bejárata előtt, majd balra fordult, megkerülni a hatalmas épületet. Egy kis térre értek, ahol néhány ottfelejtett, rozsdásodó vasasztal és szék várta őket. A professzor magához húzott egy széket és leült.
– A misszionáriusok aranyat kereső kalandorokkal indultak világgá, hogy ismeretlen földeket és népeket fedezzenek fel. Magukkal vitték istenük megnyilatkozásait és erőszakkal „megtérítették” az állítólag hitetlen népeket. Személyesen láttam, hogy kardhegyen ültették a hitet!
– Évszázadokkal ezelőtt személyesen élte át?
Cobrin székén előrehajlott, hogy jobban lássa Tonar vonásait a távoli, gyenge lámpafényben.
– Persze, hogy láttam, különben nem mondanám! Egyistenhívőnek tartják magukat, de Szentháromsággá alakították át képmutatóan, bűvészkedve három az egyben. A lényeg az, hogy több mint egy milliárd lény hisz egy mindentudó, mindenható teremtőben. De ennek az Istennek van egy izraelita és muzulmán variációja is. Csak hitek és zavaros magyarázatok. Az egyiknek szüksége volt egy fiúra, hogy megmentse az emberiséget, de gyermekét a kereszténységnek egy Istent adó zsidók ítélték halálra!
– Álljunk meg egy pillanatra! Azt meri mondani, hogy a hódítókat követő misszionáriusokat látta Afrikában és Amerikában? Századokkal ezelőtt? Ne nézzen hülyének kérem! – Cobrin erős hangja felrezzentette az elszunnyadó éjt.
– Maga nem hülye barátom – válaszolt Tonar. – Valóban láttam ezeket a hittérítőket, mint  ahogy láttam, amikor elítélték a szegény embert, aki Isten fiának hitte magát. Persze, hihetetlennek tűnik ez, és azt hiszi, hogy én sem vagyok más, mint egy széltoló próféta, aki csodákat ígér, hogy pénzt vágjon zsebre.
– Nézze és érezze és ne féljen!
Tonar jobb karja előrelendült, ujjai Cobrin melléhez értek, eltűntek a bőr és a csontok alatt, és Cobrin néhány pillanatig érezte, hogy a szívéhez ért.
– Ne féljen, nincs veszélyben – hallotta Cobrin. – Szívét a kezemben tartom. Most hisz nekem?
– Igen – válaszolta suttogva.
Látta, hogy ujjai semmi nyomot nem hagytak, még vér sem volt a kezén.
– Hogyan lehetséges? Kicsoda ön? – dadogta.
– Képesek vagyunk úgy rendezni atomjainkat, vagy ha úgy tetszik a molekuláinkat, hogy minden anyagon áthatoljon.
– Tehát nem ember!
– Kritériumaik szerint, nem. Nem vagyunk az önök szintjén, ha így jobban érthető. Más az eredetünk. Nem követtük a maguk fejlődési fokozatait, és kulturális, földrajzi múltunk is különböző. Azért mégis embernek tarthat, és hallgasson meg.
– Tehát valahol máshol valóban professzor…
– Ha azt akarja, az vagyok. Ez megkönnyíti közöttünk a kapcsolatot.
– És valóban etnológus?
– Ha ez tetszik? Valóban kutató vagyok, de sokkal szélesebb és részletesebb a munkaköröm, mint a földi etnológusoké.
– De miért és hogyan esett rám a választás? Véletlenül? – Cobrin visszanyerte egyensúlyát, és ijedelme kíváncsisággá változott. Kritikus tekintettel nézte a professzort a sápadt, gyenge fényben, mint egy unikumot. Nem tudta miért, de már nem félt. Ez a lény az ujjaival megérintette a szívét és mégis élt. Nem ölte meg. Hirtelen tudatára ébredt, hogy nem akarta bántani és megbízhatott benne.
– Mert nem olyan buta, mint a többiek – volt a lény válasza, akit Tonarnak hívtak.
– Hülyének tartanak bennünket?
– Nem én használtam ezt a szót – és futó mosoly cikázott  át az arcán. – De ha így gondolja? Nem akarom megsérteni azt mondva, hogy kevésbé buta. Egyszerűen úgy érzem, hogy megérti, amit mondok.
– Persze, értem, amit eddig mondott, és gondolom, hogy igaza van. De maga, ön valóban egy földöntúli lény?
– Igen.
– És itt van közöttünk bennünket figyelni és ellenőrizni?
– Tanulmányozni. Ez a helyes szó. Nem ellenőrzés. Végtelen idők óta, nagyon régóta figyeljük magukat. Elkezdtük, amikor még a fákon voltak.
– Miért választott és beszél velem?
– Meg kell értsék a helyzetüket, és ön értelmesebb, mint a többiek.
– Én?
– Ne lepődjön meg. Maga!
– De én senki, semmi nem vagyok.
– Ez elegendő. Nem lehet, nem tudok és nem is akarok egy politikussal tárgyalni. A pozíciójától függően nem ért semmit, szükségszerűen elzárkózik az értetlenségbe, és akaratom ellenére sajnálatos cselekedetekre kényszerítene. Ezzel szemben a maga helyzete teljesen más. Maga a szenvedő alany. Érzi a különbséget? Talán sikerül elindítani a lassú átváltozást, ami életbevágóan szükséges, hogy ne legyenek elszigetelve a világmindenségben.
– Mit tehetek én? – kérdezte Cobrin meglepődve.
– Beszélhet. Cikkeket írhat kettőnk beszélgetéséről. Az embereknél az emóció uralja az intelligenciát, de minden egyéni különbség ellenére van egy közös pont: a boldogság keresése. Ettől függetlenül barátságosan gyűlölik egymást: mert maga barna, vörös, fehér vagy fekete. Mert hisz valamiben, és istenét Krisztusnak, Allahnak, Jehovának vagy Buddhának hívják, és a jelkép, ami összefogja a többivel, az a felkelő hold, a kereszt, vagy Dávid csillaga.  Gyűlölik egymást, mert az egyik gazdag, kapitalista vagy fasiszta. Vagy marxista, anélkül, hogy ismerné és tudná miről is van szó, baloldali, haladó forradalmár. Elfelejtik, hogy minden esetben szükségszerűen van egy uralkodó osztály. Azelőtt az arisztokraták örökölték a címet, majd egy új uralkodó osztály, a polgárság, ritkán éhenkórász, de mindig, minden osztály meggazdagodik a hatalommal a kezében. Vagyis mindenki gyűlöl mindig valakit. Az egyetlen közös vonása az összekeveredett emberiségnek: a boldogság reménytelen keresése. Mi a boldogság a maguk szemében? Több fokozata van:
* Aki a hidak alatt vagy a parkokban alszik amikor hideg van, és ebédjét a szemétládában keresi, számára a boldogság egy nyugodt sarok egy tető alatt, és naponta egyszer teletömni a hasát.
* Akinek lakása van, rosszul fizetett munkája és a létbizonytalansága, számára a boldogság a jobb kereset, a hitelre vásárolt gépkocsi, az új televízió vagy Samsung telefonján barátainak és ismerőseinek küldött megszámlálhatatlan üzenet.
Később a boldogság:
* Egy lakás vagy házvétel, külföldi nyaralás és elegáns éttermek.
Sokkal később és sokkal ritkábban:
* A saját repülő vagy jacht és élni Krőzus életét, de minden esetben a szex. Nem szabad elfelejteni. Egy vagy száz nő, férfi vagy gyermek, minden az egyén szexuális orientációjától függ. Ezek az emberiség közös vonásai minden faji megkülönböztetés nélkül. Hozzá kell tennem, hogy a saját nemzeti közösségben élők is képesek egymást gyilkolni kicsinyes különbségekért. Olyan ébenfekete, mint a szomszéd, épp olyan tudatlan és szegény, s mégis halálra verik egymást mert ellenfele, egy másik törzsben született!
– A valóságot írta le!
– Tudom. Ha valaki a boldogságot ígéri, vakon követik. A király, a császár, Caesar híve, kommunista, szocialista, náci, egy emberként lelkesen követik a szép szavú sarlatánt, mert a boldogságot ígéri gyermekeiknek vagy unokáiknak. Ez az egyetlen különbség az ideológiákkal, vallásokkal. A próféták a túlvilágon ígérik a boldog üdvösséget, a diktátorok a jövő nemzedéknek.
– És maga szerint nem ez a valóság?
– Nem, de valósággá válik mert illúziók után szaladnak – volt Tonar válasza. – Legyenek boldogok és öljük meg a hitetleneket! És felrobbantja magát és megöl számtalan „hitetlent”, mert a paradicsomban hetven szűz várja. „Legyünk boldogok”, és öli a zsidókat, harcolva az egész világ ellen, s amikor a fél világot lerombolta. a nyomorban ébred fel a romok között a reménytelen titáni küzdelem után, az Istenek alkonya wagneri akkordjaival.
„Legyünk boldogok”, és lefejezi az arisztokratákat, a gazdagokat és a szegényt, a tanult embereket és forradalmi elvtársait, mert a proletár forradalom árulói lettek. Nemzedékeken keresztül öl, lelkileg és fizikailag szenved mielőtt rájön 80 év után, hogy a szocializmus és az új ember nem létezik. Hogy talán tudatosan félrevezették és hazudtak, mert talán nem volt más megoldás, mint a hazugság egy ember megalomániája szolgálatában, akit évtizedeken keresztül istenként tiszteltek.
– Nem értem – vágott közbe Cobrin. – Kétségtelen, valóságról beszél. Az igaz valóságról. Ebben az esetben jó a percepciónk, ismerjük a valóságot!
– Csak, amit elképzelnek, az válik valósággá. Hőseik gyilkos és pribék fajta, mint a Che, Hitler, Mao vagy Sztálin, és annyi más diktátor. A valóság, amit takarnak, ami mögöttük van, ezt nem ismerik. Az ideát, álmokat, az egyéni hitet, a hatalmi vágyat, hogy a világ ügyeit intézze. Ha nem létezne az egyének hatalmi vágya, másként alakul a világtörténelem.
Elhallgatott, mert kinyílt a hotel hátsó kiskapuja egy szemetesládát cipelő boy előtt. A járda szélén hagyta, majd rágyújtott, és rájuk sem nézve eltűnt az épületben, bezárva a vasajtót.
– Végeredményben azt hiszem, hogy igaza van – és Cobrin felállt. – Azért be kell ismerni, hogy egyes forradalmaknak és háborúknak értelme volt. Ez olyan, mint a vihar és a villám, ami az erdő öreg vagy életképtelen fáit megsemmisíti és egyidőben elhordja a magokat.
– Megértem – bólintott Tonar. Ami a forradalmakat illeti, soha semmi nem változott az uralkodó osztályon kívül. De nyomot hagytak a történelemben, és a valóban intelligens emberek nem felejtik el, hogy elvetélt kísérletek voltak csupán. Igaza van, a háborúknak is volt hasznuk. A hatalomra kerültek változatlanul ma is az eljövendő boldogsággal és gyűlölettel hitegetik a befolyásolható tömeget. Nem veszik észre az egyre nagyobb színvonalkülönbséget a tömeg, és ebbe a kategóriába sorolhatóak a politikai vezetők, a filozófusok és általában az úgynevezett intelligencia, s azok között, akik valóban forradalmasították és forradalmasítják technikailag és tudományosan a világot. Képtelenek megérteni, hogy nem a filozófusok, teológusok, királyok, elnökök és más üzletemberek változtatták meg a létformájukat, hanem az orvosok, matematikusok, fizikusok, a kémikusok és más kutatók. Egyszóval, az alkotó technikusok. A század egyetlen politikusa, filozófusa vagy üzletembere sem érti a technikát, amit állandóan használ a mindennapi életben. Használják mert szükségük van rá a napi rutinjukban és a hatalom fenntartásához. A tömegek, és az úgynevezett elit ismereti színvonala egyaránt alacsony. S amíg ez a nívó nem változik meg, soha semmi kapcsolatuk nem lesz a világmindenség többi lakóival.
– A földöntúlikra gondol?
– Igen.
– Miért?
– Ismétlem, mert képtelenek elviselni a valóságot! Mert tagadják azt, és kétely nélkül elfogadják az irrealitást. A Szentháromság gondolatát, azt, hogy Isten megsemmisíti a hitetleneket, hogy a nőket fátyolozni kell, hogy az emberek egyenlők, testvérek, hogy meghallgatja ellentmondó kérelmeiket, és szüksége van pénzügyi hozzájáruláshoz, hogy eltartsák az általa választott papokat. Mert maguknál minden vallást az emberek alkottak az emberek számára! Még mindig primitívek!
– Nem tudnának segíteni?
Kérdése meglepte Tonart.
– Valóban patetikus! A földöntúliak nem angyalok, barátom. Csak hasonló civilizációk között lehet kapcsolat. Ott, ahol egyensúly van. Maguk egy átváltozási periódusban vannak. Fogalmuk sincs arról, hogy mennyire fejletlenek. Maguk éltes és fiatal szuper héroszokról fantáziálnak, boszorkányságról álmodoznak, hisznek, és elképzelik a pokolt. Néhány ezer év alatt a mitológia átváltozott. Achilles, Hektor, az Olimposz istenei helyét Surfer Argent, Superman, Batman és sokan mások foglalták el. Nagyon fiatalok még, ezt nem szabad elfelejteni. A mindenség óráján csak néhány perces múltjuk van. Semmi közös vonás nincs közöttünk. Csak néhány ember sejt valami kapcsolatot az emberi és a mi ismereteink között. A többiek, a mai emberiség számára mi csak szörnynek vagy Istennek tűnhetünk fel. Amikor a szívéhez értem, a félelme és meglepetése csökkent, mert érezte a baráti hullámokat, mert maga újságíró, és kivételesen intelligensebb, mint a népesség többsége, s mert magához hasonlóan öltözőm és emberi formában lát. Higgyen nekem, hogy katasztrofális lenne egy nyílt kapcsolat a két világ között. Rosszabb, mint a spanyol hódítók és az amerikai bennszülöttek között. Előbb változniuk kell. Szembenézni a valósággal és elfogadni álmodozás helyett.
Tonar, kezét felemelve, ujjai a homlokcsonton keresztül a fejébe hatoltak. Borzalmas fájdalmat érzett…
Lehunyt szemmel érezte a fejfájást és hangokat hallott.
– Felébredt – mondta a női hang.
Mindene fájt, nemcsak a feje. Valami volt az orrában és nehezen lélegzett. Ágyban feküdt, mozgásra képtelenül.
Szemei kinyíltak, de újra becsukta őket. Vakította a félig leeresztett redőnyön átszivárgó napfény. Mikor később újra kinyitotta, egy fehérbe öltözött nő hajolt fölé. A fejében csak fájdalom volt, és az emlékek a felejtés polcain rejtőztek.
– Hol vagyok? – akarta kérdezni, és hangja úgy visszhangzott fejében, mint egy holló károgása.
– Kórházban van – válaszolt gyengéden az ápolónő. – Átment a Június 30. körúton, és egy gyorsan haladó gépkocsi…
Hirtelen emlékei egy részét megtalálta. Az utolsó pillanatban vette észre a gépkocsit, a vakító reflektorokat, egy sokk, és utána semmi más.
– Öt napig kómában volt. A legsúlyosabb az agyrázkódás.
Eltűnt az ápolónő arca, egy fehérbe öltözött orvosnak adva át helyét. Tojás formájú fej, fekete, lenyalt hajjal, kis bajusz és szénfekete szemöldök élénkítettek egy játékbabaarcot.
– Ki ez? – motyogta, emlékei közt keresgélve.
– Az agysebész. Professzor Tonar – válaszolt az ápolónő.

 

***

 

Legutóbbi módosítás: 2021.08.03. @ 17:33 :: H.Pulai Éva
Szerző Balogh Arthur 33 Írás
Párizsban élő író vagyok, több könyvem jelent meg. Sci-fi, fantasztikus novellákat írok.