Halász Enikő : Depresszió

Belopakszik, talán a bőrön át,
cseppenként, mint a lágy eső,
atomról atomra, sejtről sejtre jár,
oly alapos, mint a teremtő,
végképp elfoglalja létedet,
életedből falja az éveket,
csápokat növeszt, nem ereszt
míg úgy nem érzed,
fejfádon a kereszt, megváltás.
És már dönteni sem tudsz,
mi gyilkosabb, a csend, az elme szövete,
esetleg a szorítás,
mi mellkasodba magát beette,
léted ingoványos, leragaszt
küzdesz benne, majd ott maradsz,
lábad süpped, talpad alatt tömör sár,
belső fényed kialudt, holt,
rég elhagytad már,
valahol,
benned sötétség, kába zaj,
kívül belül üresség,
de téged nem zavar,
mégis, valahogy érzed,
nagy a baj.

Ülj le, nézz az égre fel,
egyetlen fénysugár talán felemel
és láthatod
a sötétségen túl, csillagmilliárd ragyog.
Igaz léted, onnan visszakaphatod

.

Legutóbbi módosítás: 2021.08.11. @ 14:18 :: Serfőző Attila
Szerző Halász Enikő 49 Írás
Hiszem, hogy mindnyájunknak van dolga és feladata az életben. Ezeket a feladatokat igyekszem felismerni, megragadni. Útkeresési, a világ megismerése iránti vágyamat, talán még gyermekkoromból, Nagyváradról hoztam magammal. Mára megértettem, a valóban fontos pillanatok az életünkben oly illékonyak, mint a hajnali pára, de néha sikerül egy-egy mozzanatot, rálátást, csendpillanatot rögzítenem versek formájában. Kérlek tarts velem, ha kedved, időd engedi ezen az úton.