Halász Enikő : Depresszió

Nyomtatás

Belopakszik, talán a bőrön át,
cseppenként, mint a lágy eső,
atomról atomra, sejtről sejtre jár,
oly alapos, mint a teremtő,
végképp elfoglalja létedet,
életedből falja az éveket,
csápokat növeszt, nem ereszt
míg úgy nem érzed,
fejfádon a kereszt, megváltás.
És már dönteni sem tudsz,
mi gyilkosabb, a csend, az elme szövete,
esetleg a szorítás,
mi mellkasodba magát beette,
léted ingoványos, leragaszt
küzdesz benne, majd ott maradsz,
lábad süpped, talpad alatt tömör sár,
belső fényed kialudt, holt,
rég elhagytad már,
valahol,
benned sötétség, kába zaj,
kívül belül üresség,
de téged nem zavar,
mégis, valahogy érzed,
nagy a baj.

Ülj le, nézz az égre fel,
egyetlen fénysugár talán felemel
és láthatod
a sötétségen túl, csillagmilliárd ragyog.
Igaz léted, onnan visszakaphatod

.