Bojtor Iván : A SZÖKÉS

Először a nővéremnek mondtam el. Persze kinevetett:
– Jaj, gyerek! Te olyan ostoba vagy.
Annyira kacagott, hogy még a könnye is kicsordult.
Később elmeséltem a barátomnak is. Ő egy ideig csak nézett rám, tágra meredt szemmel, majd megkérdezte:
– Tényleg? Ez most valami vicc? Vicc, ugye? Be akarsz csapni.
Ráhagytam. Nevettünk. Ő megkönnyebbülten, én kényszeredetten.
Ezek után már gondosan őriztem a titkomat.
Egyszer egy pszichiáter majdnem rájött, de annyira fáradt volt, hogy nem hitt a szemének. Mikor már iskolába jártam, különös képességem váratlanul cserbenhagyott. Nagyon megrémültem, hogy végleg elveszítettem, de egy idő után visszatért, és meg is maradt a mai napig. Ritkán használtam. Volt elég bajom az nélkül is.
Egy időben elkeseredve figyeltem, mint szaporodtak a köztéri kamerák és az infravörös érzékelők, de rövidesen megnyugodva tapasztaltam, hogy képességemmel szemben azok sem érnek semmit.
Persze itt is minden tele van kamerával. Éppen ezért halogattam a szökést. Sokáig eltartott, míg találtam egy olyan helyet, ahonnan észrevétlenül elindulhatok. Mert az mégiscsak furcsa lenne, hogy a felvételen az egyik pillanatban még ott vagyok a másikban meg már nem. Ezért kerestem azt a bizonyos kiindulási pontot. A sok számolgatás is hátráltatott. Gondosan megterveztem minden lépést, mert abban az állapotban, még ennyi év után is, bizonytalanul mozgok. Már régebben is azt tapasztaltam, hogy a pontos terv, és a lépéseim számolása, segít legyűrni a kezdeti félelmemet. Mindjárt öt óra. Már csak a délutános műszak van itt. Elképzelem magamban az orvosok és a biztonsági őrök holnapi kétségbeesett magyarázkodását. El is nevetem magam. Ez erőt ad. Itt az idő. Indulás!
Ebben a szobában egyetlen biztonságos pont van: az asztal mögött. Bebújok az asztal alá, és… már mászok is ki. Tizennégy lépést teszek az ajtóig. Az ápolók már hozzák az uzsonnát. Hallom, ahogy csörömpölnek a folyosón a zsúrkocsival. Nyílik az ajtó. Míg a kocsival a küszöbnél ügyetlenkednek, kisurranok mellettük. Megyek a fal mellett tizenegy lépést és befordulok jobbra. Itt a személyzeti WC. A középső fülkében kiveszem a víztartályból a tegnap oda elrejtett, fóliával gondosan áttekert csomagot. Benne van minden, amit a múlt héten összelopkodtam: utcai ruha, cipő, egy karóra és némi pénz. Gyorsan átöltözöm és elindulok a lépcsőház felé. Teszek hét lépést és befordulok jobbra. Kilenc lépcső következik, majd egy forduló, és megint kilenc lépcső. Állj! Itt balra, tizenegy lépést előre! Az épület bejárati ajtaját egy hirtelen mozdulattal kicsapom. Aki a kamerát nézi, azt hiszi majd, hogy a huzat vágta ki. Még tizenhat lépés a bitumenes járdán, majd jobb felé fordulok a fűre. Harminchat lépés a kerítésig. Felteszem a bal lábamat a lábazatra, nekirugaszkodok és a vasakba kapaszkodva átvetem magam. Kint vagyok az utcán. Még százhárom lépés a fal mentén. (Csak nehogy szembe jöjjön valaki!) Százkettő, százhárom. Kinyitom a szemem. Ahogy elterveztem: itt állok a buszmegállóban. Az órára pillantok. Öt óra nyolc perc. Most kell jönnie a busznak. Be is áll. Nyílik az ajtó. Fellépek a lépcsőre, és a sofőrnek odanyújtom a jegy árát.
Pontosan úgy történt minden, ahogy elterveztem. Mert, ahogy a nővéremnek akkor régen elmondtam: „Ha nappal behunyom a szemem, és jó erősen összeszorítom, akkor sötét lesz, és nem lát senki sem.”

Legutóbbi módosítás: 2021.01.10. @ 18:26 :: H.Pulai Éva
Szerző Bojtor Iván 75 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”