Bojtor Iván : A DORENI LÉGIÓK 5/1

„Tudom, nem szabad hallgatnom a hangokra, s jobb, ha a látomásokkal és lidérces álmokkal se törődöm. Csak tűrök, tűrök tovább a fekete vakondjáratomban.”
(Italo Calvino)

ENTERRADO

Ne áltasd magad! Ez nem „egy este átfutom” olvasmány.
Nem tudom, miért ezt választottad. (Tulajdonképpen nem is te választottad.) Ha azt hiszed, hogy ez egy szépirodalmi mű, akkor tévedsz. Ha meg azt, hogy ez valamiféle science fiction, akkor is tévedsz. De nem is krimi, és nem is egy kalandos történet (annak túl gyenge).
Talán az a legfontosabb, hogy nem neked íródott. Te csak úgy véletlenül belecseppentél ebbe az egészbe. Igaz? Hát persze. Így van! Ha tetszik, ha nem. Ezért nem is értem, miért kukkolsz bele. Úgyhogy… Tedd le! És…
Na mi van? Még se? Felesleges. Úgyis rövidesen feladod. Három-négy oldal után majd biztos elveszted a fonalat. Utána meg írod a bölcs-hülye, finnyáskodó megjegyzéseidet: olvashatatlan, logikátlan, követhetetlen. Pedig csak lustaságból (vagy a fáradtságtól) te vagy felületes. Vagy nem értesz hozzá? Nem?
Nem kell mindenhez értened. Én sem tartok előadást az 51. századi treloni festészetről. Tudod, miért? Mert ahhoz nem értek. És te?
Sejtettem… Sejtettem. Te értesz! Te azt csak hiszed! Még csak a 31. században járunk. A Trelont még fel sem fedezték. Csak kiprovokáltam, hogy egy pillanatra azt hidd: létezik, és azt képzeld: értesz hozzá. Nem! Az 51. századi treloni festészet nem létezik. Továbbmegyek. Ha jól belegondolok, néhány perce még te sem léteztél. Téged is én találtalak ki, és odadobtalak a 21. század elejére, abba a sötét őskorba. Addig létezel… amíg… Jó! Kapsz még egy kis időt. Persze nem túl sokat, éppen csak annyit, hogy ezt elolvasd. Aztán eltűnsz te is. Aztán veled együtt eltűnik sok minden más is: csillagok, tardióták, emberek, vermálisok… meg az 51. századi treloni festészet gondolata.
Persze, ha az 51. századba, vagy még későbbre képzelnélek, akkor egész más lehetne a helyzet, mert…
Csak képzelgek? A képzelgés…
Figyelj! Figyelj, mert szó szerint idézek:
„A képzelgés a lélek valódi, szabad élete. Mivel az értelem a képzelgéssel folyamatosan teremti az új valóságot, a régit kénye-kedve szerint át is rendezheti. Ezzel a saját teremtéssel, ezzel a kontármunkával, a már létező valóságot, ha úgy akarja, tisztíthatja, rongálhatja vagy akár véglegesen el is tüntetheti. Ámen.”
Ez az Első Pillanat Fényének Könyvében van leírva: első rész, ötödik fejezet, harmadik bekezdés.
Na tessék! Már javítanom is kell, mert közben már meg is változott: „majdnem véglegesen eltüntetheti”.
Szóval a képzelgés… a képzelgés…

 

A vaksötétben éppen azt próbáltam elképzelni, amint Hardmauer tábornok, a harmadik doreni légió parancsnoka görnyedten ül egy széken, a térdén könyökölve arcát két tenyerébe temeti, és anélkül, hogy felnézne, utasításokat osztogat.
Előtte a Rivet–4 csillagszektor egyik darabkájának mozgó, háromdimenziós térképe lebegne a levegőben. Tudtam, ha úgy akarnám: a tábornok felpillantana, látná a száguldozó bolygókat és holdakat, és látná a vele szemben álló négy, karót nyelt tisztjének szemében a rémületet. De nem így akartam. Ne nézzen fel, csak mondja a magáét!
– A hajórajból elsőnek a Rigel Titka cirkáló gyorsítson fel, csak miután már egyszer megkerülte a Dorent, akkor csatlakozzanak hozzá a rombolók! Majd…
Mintha tűt szúrtak volna mindkét szemembe. A falakból éles fehér fény áradt. Kintről felkapcsolták a világítást. A légágy eltűnt alólam, én pedig lehuppantam a padlóra. Résnyire szűkült szemmel bámultam az ajtó felé, melyen egy ismeretlen tiszt lépett be. A Xanadu–4 szektor hadseregének egyenruháját viselte. Bemutatkozott. A nevére nem emlékszem, csak az arcára. Fiatal volt, idegesítően fiatal. A hadbíróság őt rendelte ki mellém védőügyvédnek? Na, ezt kifogtam! Elkezdte a szokásos mondókát, ilyen-olyan paragrafusokat idézett, de nem figyeltem rá. Csak feküdtem a padlón, és még mindig Hardmauernek, a képzelt tábornoknak kimondatlan, képzelt parancsain rágódtam…

 

Meglepődtem, amikor először hallottam azt, hogy a Doren, ennek a bolygónak a neve, női név. Állítólag még az ősvilágból hozták magukkal az első telepesek. Szerintem szép név. Utána is néztem. Egy szótár szerint az jelenti, hogy „arany lány”, egy másik szerint viszont azt, hogy „ajándék”. Hát? A mi Dorenünk az nem ajándék. A mi Dorenünk az egy átok! Maga az átok!
A hajnali vihar szerencsénkre nem ért el a házig. Csak az ültetvény déli részét szórta tele az őserdő agaufáinak letört ágaival. Mire odaértem, a három robot már összeszedegette a nagyobb gallyakat, és éppen a száraz, szúrós leveleket söprögették.
No, eddig rendben. Tovább!
Egy óra alatt megtettem a szokásos délelőtti körutamat: kivittem az enranccsal megrakott ládákat az űrkikötőbe (pillanatok alatt elkapkodták), utána ittam egy élénkítőt Carlos kocsmájában (nem azt a moslékot, amit Carlos kever, hanem palackozottat, gyárit), vártam vagy húsz percig Cronwillre (persze, mint legtöbbször, most is feleslegesen), mert üzenetet hagyott, hogy beszélni akar velem. Mivel sejtettem, hogy miről, nem hívtam fel, hátha lehallgatják valamelyikünket. Közben, amíg ott ücsörögtem, kifaggattam az NTK4 teherűrhajó kapitányát, hogy mit szállít, és hova, meg hogy a többiek merre járnak, és miután mindent megtudtam, amit akartam, elindultam haza.
Elena, a feleségem azzal fogadott, hogy Cronwill keresett, és azt üzente, hogy: hétkor. Majd szemrehányó hangon megkérdezte:
– Megint? „Horgászat”?
– Igen! Megint! Kell a pénz. Nem? – morogtam, és elvonultam a fürdőszobába, hogy kikaparjam a porszűrő kapszulákat az orromból, és lemossam a védőfóliát a szememről. Utána megírtam a jelentést az ezredesnek.
A jelentés, mint az összes addigi, megint rövid lett. Tettem benne néhány homályos utalást a doreni légiókról, meg a bolygó egyik, ónnal fedett részén kimagasló furcsa dombokról, melyek talán hajdani űrhajókat rejtenek, befejezésül pedig csak úgy megemlítettem, hogy egy ismeretlen kereskedő feltűnően nagy mennyiségű élelmiszert vásárolt itt össze a Dorenen, és már el is szállította valahova, de hogy hova, azt nem sikerült kiderítenem.
Átolvastam, és meg voltam elégedve magammal. Még el is mosolyodtam, amikor elképzeltem Bartoldi ezredes képét, aki majd háromszor is átrágja magát rajta, és… és az utolsó mondat kivételével ebből sem kap egyetlen ellenőrizhető információt sem.
Törd csak a fejed, te szemétláda! – nevettem magamban, és elküldtem.
Délután gondosan átvizsgáltam a felszerelésemet, mert a „horgászat”, ahogy az itteniek mondják: nem papsajt! Hogy mi is az a papsajt? Na, erre a kérdésre még nem tudott nekem felelni senki sem. Szótárakban is kerestem, de hiába. Valami olyasmi lehet, ami nem veszélyes. A „horgászat” pedig veszélyes. Rohadtul veszélyes…
Vacsoránál a lányaim elfecsegték az iskolában hallott híreket: Morinék elköltöznek a szektorból, vissza oda, ahonnan jöttek; Thorinnak meghalt a nagymamája, kétszázhárom éves lett volna jövőre, de már teljesen vak volt, hiába építettek az agyába adaptert; Bork azt állította, hogy valaki egy világító barrakudát látott a mocsár közelében, de azt aztán nem hitte el neki senki sem, mert olyan nem is létezik.
Elena a barrakuda szó hallatán összeszorította a száját, és felpillantott arra a mennyezetre erősített gigászi példányra, melyről a gyerekek úgy tudták, hogy egy sterlandi kereskedőtől vettem, az űrkikötőben.

 

Cronwill kétéltűje már fél hétkor beporzott a ház elé (szállt az alfa ón, mindenfelé)… Mindig korábban jött!
A járműből fülsértő zajok hallatszottak. Tudtam, hogy az tulajdonképpen zene lenne, egy hairhani katonainduló, de nekem (ráadásul hajnalban) csak valamiféle fejfájdító kakofóniának tűnt.
– Kapcsold már ki! Felvered az egész bolygót – hadonásztam neki az emeleti ablakból.
Persze nem érthette. A jármű oldalának támaszkodva állt, mindkét keze mélyen az overallja zsebében, és vigyorogva bámult felfelé. A hairhani szektorból származott, ezt első pillantásra elárulta arcbőrének kékes árnyalata, amely időnként, ha felhúzta magát, egészen sötétté változott. Onnan fentről még furcsábbnak tetszett rövid lába, úgy tűnt, mintha bokáig az „alfában” állna.
Néhány éve, egyszer, amikor csak hárman voltunk a kocsmában, Carlosszal és Szofival, aki valamikor akkoriban érkezett ide… (Egy bőrönddel az egyik és egy gondosan becsomagolt súlyos fémdarabbal a másik kezében, besétált Carloshoz, és szállást keresett. A fémdarab kicsomagolatlanul még sokáig ott állt a falnak támasztva.)
Szóval rákérdeztem Carlosra, hogy Cronwill miből él?
Erre Carlos mit mondott? Na mit?
– Biztos ő is kém, mint te!
A kocsmapult másik végén Szofi erre akkorát nevetett:
– Bolond egy bolygó! – Hogy poharából a padlóra loccsant az ital.
Cronwill lentről kiabált valamit, de a „zenétől” nem értettem, hogy mit.
Mire elkészültem, addigra mindenki felébredt. Elena is, a lányok is az ablakból bámultak utánunk, mikor végre elindultunk. Azért imádkoztam, hogy Elena el ne szólja magát a lányok előtt, hogy hova is megyünk, mert elfecsegnék valakinek az iskolában, és holnapra mindenki megtudná, hogy „horgászni” voltunk.
A „horgászat” valójában nem horgászat, hanem vadászat. Barrakudavadászat. A barrakuda, melyről az a rémség a nevét kapta, állítólag egy ősvilági őshal volt, de a doreni barrakuda még csak nem is hal. Szigorúan védett állat. Vadászni tilos! Ugyanakkor a babonás űrhajósnépség vagyonokat fizet egy-egy elejtett, kiszárított példányért. Mindenféle történetek keringenek arról, hogy menekült meg ez meg az a kapitány valamiféle veszedelemből, miután összetörte a barrakudáját. Gyerekkoromból emlékszem az első ilyen mesére. Abban Martel kapitány, a Feklit 4-en, valamiféle olvadékony kőzetre tette le a hajóját. A kőzet rövidesen visszaszilárdult, az űrhajó meg benne ragadt. Erre Martel kapitány összetörte a barrakudáját, és huss, már repülhetett is, mert a kőzet közben újra felolvadt.
Ezt a bugyuta történetet később négyszer is hallottam, négy másik kapitánnyal és négy másik bolygóval.
A barrakuda csak a sötét doreni mocsarakban él meg, ha kiviszik a fényre, akkor néhány nap múltán kiszárad, lábai lehullanak, elporladnak, a teste pedig olyan keménnyé változik, akár a porcelán. Így mondják: porcelán! Azért, mert hihetetlenül kemény ugyan, mégis egyetlen jól irányzott ütéstől millió darabra hullik szét. A széttörés a barrakuda-szertartás legfontosabb része: a tulajdonosa valami olyasmire gondol, amiről azt szeretné, hogy megvalósuljon, és lesújt, összesepri a darabokat, és a lehető leggyorsabban eltünteti a hajóról, kilövi az űrbe vagy kidobja a szemétbe. Ennyi! Ja igen! Csak egyszer szabad lesújtani, ha nem törik szét, akkor a kívánság visszájára fordul, és…
Állítólag itt a Dorenen ezekben a babonákban senki sem hisz, de azért majdnem minden házban ott díszeleg egy-egy példány. (Biztos, ami biztos!)
Két óra száguldás után belevágódtunk a ködfalba. Egyre sötétebb lett. Már a fényszórókat is felkapcsoltuk, pedig még messze jártunk a szokásos helyünktől.
– Lehet, hogy megint vihar lesz – mormogta Cronwill.
– Nekem ez nem tetszik. Forduljunk vissza! – szóltam, de rám se hederített, csak hajtott tovább.
A bűz egy idő után már elviselhetetlenné vált, csavarta az orromat, csípte a szememet: ez azt jelentette, hogy megérkeztünk. Felvettük a szkafandereket. Sorsot húztunk.
– Na gyerünk! Legyünk túl rajta! – mondtam, lemásztam a kétéltűről, tettem néhány cuppanós lépést a dagonyában, és ott, ahol biztos talajt éreztem a lábam alatt, megálltam. Intettem Cronwillnek, hogy mehet, mire ő visszatolatott attól a helytől, vagy húsz méterre, leállította a motort, és kikapcsolta a fényszórót.
Csend lett.
Csak álltam ott a sötétben megmerevedve.
Én voltam a csali!
Csalinak csak ember jó. Próbálkoztak már mindenféle állattal, még kreklánnal, és földikutyával is, de azokkal egyet sem sikerült előcsalogatni. Maradt az ember. Vagyis én. Na, ezért olyan drága az a rohadt barrakuda.
Vártam a már jól ismert hangokat, ahogy fogait csattogtatva kúszik az iszap tetején, időnként megáll, lerázza magáról a rátapadt sarat, olyankor megnyikordulnak egymáson elcsúszó tenyérnyi pikkelyei.
Vártam, de csend volt. Nem mozdult semmi.
És akkor elvakított a fény…
Arra tértem magamhoz, hogy ide-oda gurultam Cronwill kétéltűjének rakterében. Előrevonszoltam magam az ülésre.
– Na végre! – ordított rám. – Mért nem jeleztél? Mért nem jeleztél, a büdös életbe?! Tudod, mit hagytunk ki? Egy világítót.
Válaszolni akartam neki, de annyira kába voltam, hogy egy hang sem jött ki a torkomon.
– Megbénított, mi? Na, ezért olyan drága. Ha elkaptuk volna, akkor holnap vehettél volna magadnak egy teherhajót. Erre te! Erre te… Többször nem jövök veled! – üvöltötte. –  Eddig te voltál a kabalám. Ahányszor csak jöttünk, mindig elcsíptünk egyet. Most meg, amikor a legnagyobb fogásunk lett volna, elcseszted!
Egy szót sem bírtam kinyögni. Szemem előtt hatszögletű vörös foltok lüktettek. Újra elaludtam (vagy inkább elájultam). Arról a napról ennyire emlékszem…

 

Az az állig begombolkozott, kezében a sapkáját gyűrögető, katonásdit játszó bohóc, aki állítólag a védőm volt, nem hagyott gondolkodni. Csak mondta, mondta…
Hardmauer tábornok még mindig ott ült lemerevedve a széken, tenyerébe temetett arccal. A csillagszektor térképén a Doren is mozdulatlanul állt, már percek óta, pedig előtte eszelősen rohangált körbe-körbe az al-Tair 4 körül. A háttérben álló zászlóaljparancsnokok körvonalai lassan elhalványodtak, és homályos, fekete, rezgő árnyakká váltak.
– Ezt mindenképpen meg kell tennünk! Halló! Halló! Figyel rám egyáltalán? – jutott el a tudatomig, hogy az ügyvéd engem szólongat.
– Hagyjon békén! – nyögtem, miközben agyam kétségbeesetten kapaszkodott a széken ülő Hardmauer tábornok képébe. A parancsnok teste újra kirajzolódott. A Doren is moccant néhányat, majd felgyorsult, és körözni kezdett. Mögüle hirtelen kibukkant az űrcirkáló.
Arra gondoltam, hogy amikor majd a műszerek jelzik azt a hatalmas tömegű szerkezetet, akkor itt (fogalmam sem volt, hogy hol) fogva tartóim egy pillanatra biztos megrémülnek, de ha a monitorokon megpillantják a kinagyított képet, akkor lehet, hogy kitör belőlük a röhögés. A Rigel Titka egy őskori jármű lehetett, vagy nyolc éve láttam egy dokumentumfilmben, melyben a régészek azt próbálták kideríteni, hogy honnan érkezhetett ebbe a szektorba, meg hogy kik is építhették? Persze eredmény nélkül.
Hirtelen eszembe jutott valami.
Elnevettem magam…
– Ez nem normális. Hívjanak hozzá orvost! – jutott el tudatomig a védőm hangja.
Nem tudom, kinek mondta, mert nem nyitottam ki a szemem. Döngve becsapódott az ajtó, majd csend lett.
Végre Hardmauer tábornok is felnézhetett a csillagtérképre… és ő is felnevetett.

 

Másnap reggel kezdődött az elszúrtad-korszak. (Valójában elcseszted-korszak, de így talán nem tűnik akkora égésnek.)
Már a kikötőben az egyik izomagyú elkezdte:
– Hallom, elszúrtad.
Utána Carlos következett a kocsmában:
– Na mi van, nagyvadász? Elszúrtad?
És jöttek a többiek:
– Jól vagy? Kár, hogy elszúrtad! (Szofi, a felszolgáló)
– Cronwill mondta, hogy elszúrtad. Sebaj! Majd legközelebb! (Cartini, a ZZTK teherhajó szerelője)
Megrémültem. Ez a hülye Cronwill mindenkinek elmondta? Csoda, hogy még nem tartóztattak le! Lehet, hogy már keresnek?
Felszórtam az üres enrancsos ládákat a kétéltű platójára, és hazaindultam.
De közben eszembe jutott, hogy biztos ott keresnek majd először, és letértem az útról a mocsár irányába. Na ide jöjjön utánam, aki mer!
Beletapostam a fékbe. Beugrott, hogy nincs nálam semmiféle felszerelés. Akkor mi legyen? Lassan, óvatosan néhány méterre behajtottam a ködfalba, éppen csak annyira, hogy a kétéltű rejtve legyen. Leállítottam a motort, és úgy emlékszem… (megesküdnék rá) a telefont is kikapcsoltam.
Azon töprengtem, hogyan tovább, amikor valahol a távolban felderengett valamiféle fehér fény. Jaj, ne! Megint? Benyomtam az indítót, de az a rohadt motor nem indult…
A telefon hangja riasztott fel. Elena volt:
– Hol kódorogsz már megint, ennyi ideig? Cronwill már kétszer is keresett. Biztos megint „horgászni” akar. Ja, és a lányok is hallották az iskolában, hogy elszúrtad.
Cronwill megőrült! Biztos, hogy megőrült! Vagy? Vagy titkol valamit.
– Na de én most kiszedem belőle, hogy mit – dohogtam, és elindultam hozzá.

 

Ja igen! Képzeletemben Hardmauer tábornok azon nevetett volna, hogy amikor a Rigel Titka cirkáló előbukkanna a bolygó mögül, akkor úgy nézne ki, mint ahogy annak idején a dokumentumfilmben láttam: egy rozsdás roncsként, oldalán hatalmas kerek, fekete lyukakkal. De érthetetlen módon az a romhalmaz váratlanul növekedni kezdene, nőne, csak nőne, és néhány perc után a belsejéből egy teljesen modern cirkáló száguldana elő, amely szétrobbantaná azt az álcázásnak használt burkot, azt az őskori tákolmányt, melynek darabjai hirtelen szanaszét repülnének.
– Ez most csak gyakorlat – mondaná mosolyogva a tábornok, mire tisztjei megkönnyebbülten felsóhajtanának.
Várjunk csak! Ez még mindig csak gyakorlat lenne? Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Nem voltam biztos abban, hogy ezt én is így akartam.

 

A hírhedtté vált, balsikerű barrakudavadászat után két nappal, amikor megint Cronwillre vártam, csak vártam… egy újabb jelentést fogalmazgattam.
– Mi lesz, ha rájönnek? – szólalt meg Elena a hátam mögött. – Mi lesz, ha visszakövetelik a pénzt, amit eddig kaptál? Téged letartóztatnak, itt meg lefoglalnak mindent. Én meg a lányokkal hónapokig utazhatok valami rozzant teherbárkán, mire hazaérek Glavalra, a szüleimhez. Ezt akarod? Ezt? Válaszolj már valamit!
Mit mondhattam volna? Azt, hogy már késő? Azt, hogy már túl régóta játszottam azt a játékot? És már féltem kilépni belőle?
Vagy azt, hogy a Doren, az ónviharaival, pestises porával, büdös mocsaraival, barrakudáival még mindig jobb hely egy családnak, mint egy lakóűrhajó négyszer négy méteres kabinja?
Hogy ott éltünk már kilenc éve, és már doreninek éreztem magam?
Tudtam, hogy a Doren az maga az átok. És mégis… Itt éltünk már kilenc éve. Elegem lett abból, hogy ide-oda küldözgettek egyik bolygóról a másikra, mint egy csomagot. Néha arra ébredtem, hogy nem is tudtam, hol vagyok. Egy teherűrhajón? Egy cirkálón? Egy szállodai szobában? Titokban már azt tervezgettem, hogy megszököm a hadseregből, veszek egy rozzant bárkát, és a családommal együtt eltűnünk ebből a körzetből. Itt hagyunk mindent, és elrejtőzünk valamelyik távoli szektor nevesincs bolygóján. És akkor Bartoldi ezredes hívatott.
Sokáig (nagyon sokáig) azt hittem, hogy ez az egész őrület ott kezdődött abban a rémisztő nagyságú félhomályos teremben, melynek falait azok a titokzatos, megfejtetlen jelekkel telerótt acéllemezek borították, melyeket hajdan egy távoli bolygó romvárosának épületeiről feszegettek le. A hodály közepén egy íróasztal mögött ott ült, olyan távol, hogy szinte alig láttam, a szektor hadseregének leghírhedtebb parancsnoka, a hírszerzés vezetője, Bartoldi ezredes.
Jó ideje álltam ott szinte mozdulatlanul, némán. (Remitor, hajdani iskolatársam kioktatott, hogy meg ne szólaljak, amíg nem kérdez valamit, mert akkor mehetek küldöncnek a központi raktárba.)
– Jöj-jöj-ön má-már köze-lebb-lebb! – visszhangzott a terem, amikor felém kiáltott.
Előrementem az asztalig.
Láttam, hogy ideges. Tekintete ide-odacikázott a falakon, mindenhová nézett, csak rám nem. (Valamit megsejthettek volna?)
Rám vakkantott:
– Hallott maga a doreni légiókról?
– Nem – válaszoltam. (Én ne hallottam volna? Egy teherűrhajón nőttem fel.)
– Nézze át ezeket a híreket! – mutatott egy iratkötegre. (Ez nem vicc! Tényleg az volt! Igazi papírlapok összekötve.) És ott hagyott.
Elolvastam a titkosabbnál titkosabb jelentéseket. Annyi hülyeséget összegyűjtve még nem láttam. Bármelyik űrkikötő kocsmájában többet tudtak a doreni légiókról, mint amennyit a mi szektorunk hadseregének hírszerzői az évek hosszú során kiderítettek.
Állítólag a szektorok közti háború vége felé történt, akkor, amikor már annyira elfajult az önvédelmi hisztéria, hogy mindenki lőtt mindenkire, ellenségek egymásra, szövetségesek szövetségesekre, mindenkinek mindegy volt, hogy barát vagy ellenség, csak lőtt, lőtt, lőtt…
Egy beazonosíthatatlan bolygón – a jelentésekben hat különböző, nem létező helyszínt neveztek meg, én még ezeken kívül három másikról is hallottam – az oda összezsuppolt hadifoglyok fellázadtak. Fellázadtak? Ez a hivatalos verzió. Egyszerűen összepakoltak, és követelték, hogy engedjék őket haza. Az őrök is csatlakoztak hozzájuk, és velük együtt, három légiót alakítottak. Küldtek egy-egy táviratot minden hadviselő szektornak, hogy biztosítsanak nekik szabad utat. A lecsendesítésükre odaküldött tábornokot, Hardmauert elfogták, először úgy döntöttek, hogy kivégzik, de meggondolták magukat, kinevezték a harmadik légió parancsnokának, majd kikiáltották császárnak, és arra kényszerítették, hogy vezesse őket át a háborúzó szektorok között. Persze minden fél követte a szökevényeket. Egészen… Egészen a Dorenig. Itt aztán eltűntek. Soha többé nem látta őket senki. Akkor kapták „A Dorennél eltűnt légiók” nevet, de később már csak doreni légiókként emlegették őket.
Egyesek szerint Hardmauer csak egy haloűrhajókból álló rajt küldött erre, és valójában egészen másfelé vették az irányt, mások szerint viszont mindmáig itt rejtőzhetnek a Dorenen, talán a Huurtan-hegység barlangjaiban, vagy azokban az istenverte barrakudáktól nyüzsgő mocsarakban.
Üldözőik, hogy, hogy nem, összefogtak a szökevények ellen. Ebben a szektorban fegyverszünetet kötöttek, addig, míg elkapják őket. És mivel nem találták őket, idővel kitört a Béke! Ez a Béke még egy ideig ingatagnak bizonyult ugyan, de lassan mindenhol elcsitultak a harcok. A doreni légiókról azóta semmi hír. Csak azok a zavaros jelentések, melyek akkor ott feküdtek előttem az asztalon.
Hoppá!
Akkor, ott abban a teremben villant agyamba az ötlet: szököm, csak másképpen, mint ahogy eredetileg terveztem.

 

Bámultam a sötétbe. Nem értettem, hogy a tábornok (vagyis én) miért állította (állítottam) le a támadást. Azon merengtem, hogy tulajdonképpen fogalmam se volt arról, hogy hol osztogatja a parancsaimat (vagy parancsait?). Talán egy űrhajón? Valamelyik bolygón, egy rejtekhelyen? Talán éppen a Dorenen?
Fény! Huppanás! Éles fájdalom a jobb vállamban. Hardmauer alól is eltűnt a szék, és hanyatt vágódott a padlón. Néhány pillanatig még értetlenül bámulta, amint körülötte minden szétfoszlott, majd ő is eltűnt…
Ketten cipeltek ki a szobából. Toltak, húztak, rángattak egy végtelennek tűnő szűk folyosón. Azt nem tudtam, hova visznek, de azt sejtettem, hogy ki akar velem beszélni: Bartoldi ezredes. Ki más? Közben teljesen elhagytam magam, a két őr meg lihegve vonszolt tovább. Ez a játék csak arra volt jó, hogy körbenézhessek, megpróbáljak rájönni arra, hol is vagyok tulajdonképpen.
A folyosó nyílegyenes volt, és azonosíthatatlan, éppúgy lehetett egy nagyobb űrhajón, mint valami titkos támaszpont föld alatti pincéjében, sehol egy leágazás, kanyar vagy vezeték a mennyezeten, csak a tükörsima, sárgás fénnyel világító falak.
Akkor döbbentem rá, hogy képzeletemben Hardmauer tábornok miért is fújta le a támadást. Mert nem tudta se azt, hogy én hol vagyok, se azt, hogy ő hol van. Az idő meg csak múlott. Egyre kevesebb esélyem maradt. Mi lesz ebből? Száműzetés? Kényszermunka? Vagy még rosszabb?
Mellettünk kivágódott egy keskeny ajtó. Kísérőim áttuszkoltak rajta. Odabent kalapálás, lézervágók sistergése, lezuhanó fémlemezek dördülései fogadtak. Akkora füst volt, hogy alig lehetett látni. A padlón egy hatszögletű, izzó vasdarab feküdt, tele krikszkrakszokkal. Védőmaszkos szerelők bontották a falakat. Az őreim is, én is köhögni, krákogni kezdtünk.
A terem ugyanaz volt, ahonnan sok-sok évvel ezelőtt elindultam. Végre tudtam hol vagyok. Egy csatahajón, melynek az igazi nevére (nevére? számára!) már nem emlékeztem, mindenki csak úgy hívta, hogy: a Bartoldi Trónja.
Egy védőálarcos tiszt rohant oda hozzánk hadonászva:
– Mit keresnek itt? Ki innen! Menjenek! Menjenek már! Vigyék vissza!

 

A Dorenről küldött első jelentésemben kifejtettem, hogy szerintem ezen a bolygón valami nagy-nagy titok lappang, és hogy egyesek itt minden bizonnyal sokkal többet tudnak az eltűnt légiókról, mint amennyit elmondanak. Tulajdonképpen semmit sem sikerült megtudnom, és hogy őszinte legyek, nem is nagyon erőltettem a dolgot.
Az történt, amit vártam. Bartoldi parancsot küldött, hogy maradjak, mert mindent tudni akar. Egyelőre telepedjek le itt. Vegyek egy kisebb mezőgazdasági üzemet, robotokkal meg mindennel, ami kell, ők majd mindent fizetnek, a családomat pedig küldik utánam.
Az első év közepén azt az ültetvényt, amelyet rám, messziről jött balekra rásóztak, elérte egy „déli vihar”, és a gamma ón az egészet szürke fémpáncélba burkolta.
Ezt jelentettem Bartoldinak.
– Sebaj! Vegyen egy másikat! – válaszolta.
Utána költöztünk ide északra, az űrkikötő mellé. Közben szorgalmasan küldözgettem a jelentéseimet az ezredesnek, mindenféle feltételezett búvóhelyekről, állítólagos titkos bányákról, meg a mocsarakban látható furcsa, kanyargós árkokról. A fizetésemet pedig küldték továbbra is pontosan, a szerződésben meghatározott időben.
– Válaszolj már valamit! – csengett a fülembe még mindig Elena hangja. Egy szót sem szóltam, még csak meg sem fordultam, bámultam az üres képernyőt.
– Most adjam fel? Éppen most? Amikor már… – töprengtem.
Nem tudtam, honnan jött az ötlet, de írni kezdtem a névsort.
A harmadik doreni légió első százada:



Riv
Rivet
Riverson.
Itt megakadtam. Több nem jutott az eszembe. Megszámoltam. Harminchat nevet írtam össze.
Már-már el is küldtem volna, azzal a megjegyzéssel, hogy ellenőrizzék a többi jelentést, léteztek-e ezek a személyek, de… beállított Cronwill. Gyorsan kikapcsoltam a gépet, felugrottam a székből, és eléje siettem.
Vigyorgott:
– Na! Lehiggadtál? Mikor megyünk?
Ja igen! Már kibékültünk. (De az elcseszted-korszakot nem bocsátottam meg neki. Megfogadtam, hogy egyszer majd visszakapja!)
Amit előző nap elmondott, attól majdnem hanyatt estem. Volt engedélye! Barrakudavadászati engedély! Én ilyenről még nem is hallottam. Mint kiderült, aki tizenegy évet lehúz a Dorenen, az kérvényezheti az engedélyt, ami egy, azaz egy darab barrakuda kilövésére szól. De ez a megátalkodott persze erről nekem egy szót sem szólt. Eltitkolta, én meg majdnem idegbajt kaptam amiatt, hogy letartóztathatnak. Mindenki tudta, hogy van engedélye, az egész Doren (még Elena is), csak én nem.
Aznap másik helyre mentünk. A barrakudavadászat egyik íratlan törvénye szerint: soha ne menj kétszer ugyanarra a helyre! Ezt azelőtt sohasem tartottuk be. Ahogy Cronwill mondani szokta: mi vadászunk, és köpünk a szabályokra!
Még sohasem jártam arra. Először azt hittem, hogy csak én nem, de amikor már másodszor tévedtünk olyan völgybe, melyből csak tolatva, visszafelé jutottunk ki, akkor már sejtettem, hogy Cronwill sem. Ha lassan is, de elvergődtünk a ködfalig. Nem mentünk be túl messzire, talán száz méterre.
– Ma meglesz a világító – rázta lelkesen ökölbe szorított kezét.
A világító egy vagyont ér. No nem csak azért, mert akkor is tovább világít, ha a teste már kiszáradt, hanem azért, mert a fényének valamiféle érthetetlen gyógyító hatása van. Gyerekkoromban a saját szememmel láttam, ahogy egy szerelőnek a kisujját, amit levágott egy éles acéllemez, egy óra alatt visszaforrasztotta. Visszaforrasztotta? Visszanövesztette. De mindenki úgy mondta, hogy visszaforrasztotta.
Sorsot húztunk. Megint én lettem a csali.
– Na, mire vársz? Indulj már! – sürgetett Cronwill.
Lekászálódtam a járműről. Megdöbbenésemre szilárd talajt éreztem a lábam alatt. Már éppen szólni akartam, hogy menjünk beljebb, amikor a fényszóró fényében megláttam a…

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző Bojtor Iván 69 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”