Tasev Norbert : Különös kihallgatás

– Megkérném szépen a kedves szülőket, hogy átmenetileg hagyják el a helyiséget! – szólította fel a rendőrhadnagy az egyetemista hallgató szüleit, akik – főként a családfő temperamentumos, idegeskedő természetére gondolva -, egyelőre vakon engedelmeskedtek a kérésnek.
A fiatal hadnagy nem lehetett több akkoriban, mint aki a harmincas évei elején jár. Szinte zajtalanul csukta be a már egyébként is rendkívül hivatalos, fekete színű ajtót. Erősen sötétedett azon a novemberi éjszakán…
– Tehát vegyük át újra! – kezdte szinte baráti, kedélyes hangnemben, mégis megőrizve hivatalos tárgyilagosságának látszatát. –Ön azt állítja, hogy folyó hó huszonhatodikán egy ismeretlen személy ellopta a táskáját benne az összes holmijával együtt, és egy használt könyvtári könyvet is, mindezt összesen… nyolcezer forint értékben?! – előbb kíváncsin, majd egyre szúrósabb szemekkel kezdte vizslatni a megszeppent, majd erősen bepánikolt hallgatót, aki életében most először kényszerült a rendőrőrsre menni szüleivel.
– Én csupán annyit tudok mondani Önnek is, hogy az illetőt nem láttam, de egy-két perc múltán már nem volt meg a holmim! Tehát valaki elvitte jogtalanul. – a fiatalember abba a szánalmasan szerencsétlen kategóriába esett, ami a mostani korban a középosztály tagjait szokták hívni; kissé ütött-kopott farmernadrágot, és erősen kinyúlt, korom szürke pulóvert viselt. Egész megjelenésében volt valami kisfiúsan szomorú. Az ember azt gondolta, hogy egyáltalán nem tartozik a felnőttek szűkebben vett, abszolúte komolykodó, és közönyös közösségéhez. Arcán folyamatosan gyöngyöző verejték lapult, mely szinte bármelyik pillanatban újra felszínre tört, és akár csak valami gejzír szinte másodpercekként termelte ki az újabbnál újabb aprócska méretű üveggolyókat homlokán. Pufók , szánalmas arcából ítélve absztinens, nem dohányzó férfi volt, akinek túlsúlya miatt magas lehet a vérnyomása, és – több mint valószínű -, ha nem ügyel magára már negyvenöt éves kora körül könnyedén elviheti őt egy enyhe lefolyású szívroham.
– Szóval Ön egyáltalán nem is látott, nem hallott semmifajta gyanús rendellenességet az egyetemi folyosón, ahol eredetileg tartózkodott? – a rendőrhadnagy unalomig megismétlődő folyamatos kérdései egyre inkább növelték benne a félelmet, viszolygást, és a hányingerszintű hascsikarást. Volt egy-egy gyenge pillanata, amikor úgy érezte legszívesebben saját maga eredne a feltételezett elkövető nyomába, és miután visszavette jogtalanul eltulajdonított földi javait kiadósan megleckéztetné a gonosztevőt, hogy legközelebb másnak se tudjon ártani.
– …Mint azt már a kollegáinak is bátorkodtam elmondani nem hallottam, és nem láttam semmit! Mire a padra néztem a táskámnak, és holmimnak már hűlt helye volt! – úgy érezte, mintha csak egy ötéves kisgyereknek próbálná elmagyarázni, hogy az élet nagyon sok esetben nem egy átkozott, rózsaszínfelhős tündérmese.
–Hát… – megcsóválta értetlenkedve a fejét a hadnagy, majd néhány hevenyészettel összetákolt mondatot pötyögött a számítógépbe, majd kinyomtatta a hivatalos, alig egyetlen lapból álló jegyzőkönyvet, és kérte, hogy olvasható folyóírással a megszeppent fiatalember írja alá.
– Ne nyugtalankodjék kérem! – próbálta vigasztalni, amikor a fiatalemberen erősen meglátszott, hogy bármelyik percben kiadósan elbőgheti magát. – Kollegáim, és én mindent el fogunk követni, hogy megtaláljuk az elkövetőket! Addig is kérem nyugodjék meg, és pár napon belül értesítjük, hogy hogyan áll a nyomozás menete.
A hadnagy most kinyitotta az ajtót, és behívta a fáradt, és idegeskedő szülőket.
– Asszonyom, uram! A fiatalember vallomást tett! Most már mindhárman haza mehetnek! Pár napon belül értesíteni fogjuk önöket! Köszönöm, hogy a rendelkezésünkre álltak! Minden jót! Viszontlátásra! – a rendőrhadnagy innentől kezdve, mintha ott se lettek volna az aggodalmaskodó szülők; becsukta az irodája ajtaját, és visszatért mindennapi munkájához.
– Szerintem menjünk haza Feri! Itt már úgy sincsen semmi dolgunk! – ajánlkozott az anyuka, aki még ebben a kritikusi pillanatban is sikerrel képes volt felülemelkedni nehézségein, és megőrizni a hidegvérét.
– Részemről rendben! – helyeselt a családfő. – Látod fiam! Ez is miattad van! Miért nem voltál egy kicsit körültekintőbb, vagy szemfülesebb! – igyekezett kissé durva módján megdorgálni egy szem fiát, akinek egyetlen bűne az volt, hogy egy óvatlan pillanatban figyelmetlenné vált.
– Jaj, ne vitatkozzatok már! Mindannyiunkra ráférne a pihenés! – utasította rendre férjét az asszony, miközben beszállt a Skodába.
– Én nem akadékoskodtam, csupán csak józanul, és realistán megpróbáltam mérlegelni a helyzetet! Ha a fiacskád nem lett volna annyira töketlen akkor talán nem került volna ennyire siralmas helyzetbe!
– Feri! Miért kell neked mindig okosabbnak, és talpraesettebbnek lenned! Miért kell, hogy minden egyes helyzetben igazat kell neked adnunk?! – fortyant fel az ideges asszony, mert bár fáradt volt, az igazságtalanságot, és furkálódást nem tűrhette. Különösen ha fiáról volt szó!
– Hé, hé! nem én vagyok az ellenség! Én csak hangosan, és logikusan gondolkodtam! Tehát… akkor holnap elmentek a Teve utcába új hivatalos papírokat szerezni; személyi igazolvány stb. Hu! Hát nem irigyellek benneteket! Jó húzós, nehéz napotok lesz! – csóválta fejét.
– Látod! Feri! Már megint kezded! – pirított rá felesége.
A családfő mérgében nagyobb gázt adott az autónak, mint rendes körülmények között szerette volna, így csikorgó kerekekkel gördültek ki a rendőr főkapitányság félig hivatalos parkolóövezetéből, ahol már a madár se járt.
A fiatalember mélyen magába merülve hallgatott. Mintha saját magát kellett volna egy ostoba, már-már gyerekesnek tűnő kis figyelmetlenség miatt hibáztatnia. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy gyilkos kritikával mindig éber, és tettre kész apja nem fog majd fukarkodni a célzásokkal, és kisebbfajta szókaratés, szótornádós párbajokkal: valószínűleg, ha anyja most nem tudta volna elkísérni a végén még ölre mennek, és apjától megint begyűjt jó pár, keresetlen nyaklevest! Holott erre aztán igazán nem szolgált rá!
– Nagyon csönd van az autóban! – jegyezte meg alig tizenöt perc múltán a családfő miközben a Farkasréti-tér közelében igyekeztek levergődni az enyhe lejtős domboldalról.
– Miért?! Te még ezek után beszélgetni szeretnél?! – nézett rá kérdő tekintettel, mint aki egy félkegyelművel társalog párja.
– Nem, drágám! Tévedésbe ne ess, csak… kissé furcsállom, hogy a fiunk még nem kért bocsánatot! Szerinted is jogos ez?!
– Ezt meg megint hogyan kellene érteni! Ki nem állhatom, ha virágnyelven beszélsz! Kitől kellene bocsánatot kérnie, mondd csak?! Talán tőled, hogy minden holmija odalett! Mit képzelsz, ki vagy te?!
– Az apja vagyok, és ezzel máris jogomban áll, hogy kikérjem magamnak a dolgait! – húzta fel magát az apuka, és mivel egyre idegesebb, és haragosabb lett értelemszerűen egyre nagyobb hangzavart, és patáliát csapott, miközben hogy mérgét – átmenetileg mérsékelhesse -, rágyújtott egy cigire.
– Hányszor megbeszéltük, hogy nincs dohányzás az autóban! Nem te említetted mell döngetve, hogy az autót kímélni kell, különben a kárpitba beissza magát a cigifüst?! Most meg itt hőzöngsz! Most te viselkedsz gyerekesen! Vedd tudomásul!
Egy hirtelen éles kanyar következett, amit nyolcvan kilométeres sebesség mellett is meglehetősen veszélyes vállalkozás bevenni, de a buszvezető családfőnek valahogy még ez is sikerült. Teljesen lehúzta az ablakot; hadd érezze, hogy megcsapja a fagyos, novemberi szél barázdás arcát, majd egy-két slukk, és szippantás után megszabadult a cigarettától.
– Eloldhattad volna akár egy pöccintéssel is, és később a konyhában még meggyújthattad volna!
– Most te kezded?! – förmedt rá. – Ne idegesíts!
Ahhoz képest, hogy az este alig volt forgalom meglepően hamar hazaértek. Alig múlt fél kilenc amikor kinyitották a bejárati ajtót.
– Akkor édes kisfiam te rögtön mehetsz is fürdeni, addig apáddal még elbeszélgetünk egy kicsit! – adott utasítást a fiatalembernek az anyuka. A fiatalember sok esetben úgy érezte, mintha még mindig gügyögő, alig ötéves kisgyerekként kezelné az anyja, és nem úgy, mint aki már a húszas éveiben járó, érett felnőtt! Mégis elment lefürdeni, mert jócskán kimerítette a nap.
– Látod! Látod! Ezt most miért kellett?! Megint hála neked nem kap az égadta világon semmifajta büntetést! – méltatlankodott az apa.
– Erről nem szeretnék a továbbiakban beszélni! Éppen elég volt a fiunknak, hogy ekkora bajba került! – miközben óvatosan levetkőzött – rendszerint a hálószobában -, mindvégig magán érezte férje hűvös, már-már ellenségesen távolságtartó, mérges pillantását.
– Akkor én elszívok még egy cigit, mert elment az étvágyam is! – az apa már nagyon sokszor úgy viselkedett, mintha egy hisztiző gyerek lenne, aki csak azért bosszankodik, káromkodik folyvást, mert sohasem kaphatja meg, amit ténylegesen akar. Valósággal beviharzott a kiskonyhába, és akár egy narkós máris rágyújtott kedvenc cigijére, amitől csak még jobban elfogta a fojtogató krákogó köhögés. De ezt nem bánta.
A fiatalembernek alig tizenöt percre volt szüksége ahhoz, hogy tetőtől-talpig le fürödhessen, és frissnek, és nettnek érezhesse magát. A fizikumával éppen ezért semmi probléma nem akadt. Nem így a lelkiismeretével. Folyamatos önemésztő önvádaskodások közepette kénytelen volt újra és újra feltenni önmagának a kérdést, hogy vajon mi lett volna az ésszerű döntés? Kinek tudott volna a szülei mellett szólni arról, hogy szabályosan kirabolták meglehetősen gyáva és galád módon. Valósággal elátkozta ebben a pillanatban tutyimutyi szerencsétlenségét! Hogy ne kelljen többet apja szeme elé kerülnie amilyen gyorsan csak lehetett beviharzott a volt gyerekszobájába, amit – az egyetemre való tekintettel -, most teljesen átalakított, és úgy festett az alig tizenhét négyzetméteres kis üregszoba, mint egyetlen, összefüggő kisebbfajta fiókkönyvtár.
– Úgy látom, hogy a fiunk már nem fog velünk beszélgetni! – szűrte le a savanyú konklúziót a családfő, aki kedvenc sportrovatával az ölében még enyhén duzzogott.
– Szerintem nagyon fél, és megvan ijedve! Ne felejtsd el, hogy gyerekkorában, és szinte még sohasem történt meg vele ilyesmi! Mindig is rendkívül érzékeny fiú volt! – az anyuka hangján erősen érződött az óvó aggodalom, és a feszült gyámolítás.
– Még hogy érzékeny! Egy nagy büdös fenét! Tudom ám, hogy mi kell neki! Egy nagy seggbe rúgás egy kisebbfajta dorgálással!
– Oh! Hát persze! Elvégre, ha te nem láttál magad előtt szülői mintát, akkor hogyan várható el, hogy megérthesd a lélektani folyamatokat, nem igaz?!
– Utálom, amikor megpróbálsz okosabbnak látszani, mint amilyen valójában vagy!
– Miért? Milyen is vagyok valójában?! – most az anyukán volt a sor, hogy majdnem kijöjjön a sodrából.
– Azért kicsi szívem, mert ha nem vetted volna észre te mindig kedvedre akarod manipulálni az embereket! Legyen minden a te akaratod szerint! – makacsságától hajtva keresztbe fonta maga előtt a kezét.
– Szerintem pedig te vagy az, akinek álladóan nem tetszik valamit! Te vagy az, aki gyerekesen, önzően, és makacskodóan viselkedel! Állandóan sértegeted az embert, és ha valaki megmondja neked őszintén, hogy mit gondol akkor te vagy a legelső, aki rögvest kiborul, és megsértődik!
– Én a továbbiakban nem vitatkozom! Különben is! Nemsokára mennem kell dolgozni! Mindjárt hajnali fél három van! – az apuka ezzel le is zárta a társalgást.
Mindketten aludni mentek a hálószobájukba. Az apa hajnalban munkába ment, mintha mi sem történt volna, míg az aggódó édesanyja biztos, ami biztos alapon kivett két nap szabadságot, hogy fiának elvesztett papírjait pótolhassák. Amikor reggel bement a szobájába azonnal látta fia szarkalábas, véreres szemein, hogy a túlzásba vitt adrenalinlöket, és a tartós bűntudat miatt alig-alig aludt valamit!

Legutóbbi módosítás: 2019.09.24. @ 09:20 :: Tasev Norbert
Szerző Tasev Norbert 68 Írás
1983.11.30-án születtem Budapesten! ELTE-TFK, BTK-n folytattam magyar-történelem szakos tanulmányokat; történelem tanár. Ebookokat szerkesztek! Eddig szerzői könyvkiadás keretében a Publió kiadónál, és a Publishdrive-on jelentettem meg köteteimet!