Kozák Mari : Gondolatok

…valahonnan elibém siető gondolataim, mindig megtalálnak. Gyermekem, anyám – az egyik elment, a másik még velem.

Gondolatok…

Látod, ott távol azok a vén hegyek hívták magukhoz léptedet, és esőnek szóltak: mosdassa tisztára arcodat, ölében ringassa valaha volt álmodat.
Látod, völgyek mélyén virágok illatát fűzi hajadba a kósza szél, tavaszt mesél, míg remegő hajnalok indulnak, hogy keressék a színesbe öltözött éveket, huszonkét pillanat csillagnak ébredezz.

Látod, az ősz barna kabátján száraz levelek, zsebében egy emlék, lehajtott fejjel kesereg, s a kabátujján aprócska folt mesél fehér ruhás lányokat… riadtan hallgat el, ha a gomb intőn rátekint, majd út porában keresgéli párját, inggalléron koszlik a tegnap, a szakadás jó szóért könyörög, s gombok közt egy vörös rózsa nyitja szirmát, sóhaj csókolja a holnap ajkát.

Látod, ma is érted sír anyád. Tiszta fehér hó fedi utolsó lépted nyomát. Ajtó elé kéredzkedik a tél, kilincsen nyugszik egy érintés, míg küszöbön várakoznak a percek, egy gondolat el nem enged.
Arcod látom, pillád alól szökő könnyedet. Homlokodon kisimultak a ráncok, szád sarkából messze tűnt a mosoly, nyitott tenyeredben már hallgat a csend…

Látod, azok a vén hegyek feléd intenek, és ringatják azt a huszonkét csodás évet. Térdelnek a fák, virágok fejéről arcodra hullik a nyár, fűben az álmok kergetőznek, csak téged várva egyre.
Látod szentem, hiába jött elénk a tél, csak engem mar, tépi hátamat, te tavaszban álmodsz, virágot lépsz, hisz tavasz volt, mikor elmentél.

Látod, velem nézel a múltba, jelenünk elveszett, a holnap távol, a messzi hegyeken kerget egy csalóka álmot, hát meggyorsítom léptemet, majd a hegyeken utolérlek.
***
Huszonketten…

tegnap huszonkét madár
szárnyát tárta,
kéményen várt egy árva…

csőrében ágacska – virágos
a hó már befedte a világot…

azok huszonketten szálltak
kitárva mindnek fekete szárnya,
míg az egy árva – várta
hó hulljon virágos ágra…

tegnap huszonkét madár
csőrébe csípte a napot,
az egy, holdat magára hagyott,
rajzolt fényes csillagot…

tegnap huszonkét madár
még álmodott,
az – az egy, csőrében a holddal,
a hajnallal viaskodott.
***
Anyámnak

Láttam, ahogy az asztal fölé hajol,
és elmorzsolja könnyeit,
számolta a krumplis gombócokat,
a lányoknak néhányat félre tett,
majd halk imát suttogott,
és az egyik tányérból kettőt kivett.
Mozgott szája, hangja elveszett,
míg tétován félre nézett,
a leves gőze megcsapta arcát
könnye újra eleredt…
– azt a fiút, súgta csak magának,
az Istenem miért nem mentette meg…

Néztem, ahogy botjára támaszkodva
bicereg a szoba, és konyha közt,
majd leült – gondja a falnak ütközött.
Tenyerébe temette ráncok barázdálta arcát,
magában gyalázva Istenét,
míg felállt csak egyre dohogott,
az ördög vinné el, aki lenyomorodott…
Átkozta lábát, és suta két kezét,
hirtelen a földre rogyott,
– azt a fiút, zokogta hangosan…
cserébe adnám nyomorult magam.

Figyeltem, szólni nem tudtam,
milyen csöppnyi-gyenge az én anyám,
hány tavasz jön felé, meddig kopog
az ősz, háza ajtaján, küszöbre sóhaj
vagy mosoly kéredzkedik,
jövőre a postás köszön-e neki,
vagy az-az angyal magával viszi…
Csak néztem, ahogy az asztal fölé
görnyedve számolja a gombócokat,
lisztes kis kezében, mind oly kerek,
akár, valaha azok a tágra nyílt szemek…
s fölé hajoltam, én a gyermek,
emeltem ajkamig kezét…

…láttam könnyel kevert
lisztbe ájult nehéz életét,
s egész a semmiig hajoltam,
hogy hozzá felérjek én,
csókolva a lisztet kézfején.

Legutóbb szerkesztette - Bereczki Gizella - Libra
Szerző Kozák Mari 119 Írás
Kozák Mari vagyok, tanító. Ma már csak olyan öreg tanító. Az évek elteltek és nyugdíjba vonultam. Egy kis városban élek, közel a megyeszékhelyhez, Debrecenhez. A városom, ahol éltem és tanítottam, és ahol ma is élek, Biharkeresztes. Három gyermekem van, két lány és egy fiú. Valójában, már felnőttek és ketten a maguk útján járnak, csak a fiam van még a közelemben, Ő még egyetemista. Már fiatal koromban is nagyon szerettem olvasni, és persze írogatni is. Korai próbálkozások voltak, de hittem, hogy szép és jó, amit teszek. Fiatalon kezdtem el tanítani, a gyermekek szeretete benne volt a génjeimben, hiszen ezt tanultam anyámtól is, aki óvott és védett minket mindentől. Az évek során, hivatásommá vált a munkám, örültem, minden kis sikernek, ami a gyerekekkel összeköthetett. Nekem a tanítás mindig örömet szerzett, soha nem volt teher és nyűg. Azt hiszem, igazi falusi tanító voltam. Vagy tíz évvel ezelőtt, becsempésztem az olvasás órákra a saját meséimet és gyermekeknek szóló verseimet, és boldogan tapasztaltam, hogy szeretik kis tanítványaim. Egyre többet és többször írtam nekik, hálás hallgatóim lettek, és nagyon közel kerültek szívemhez. Aztán később már más versek akartak kikérezkedni, onnan legbelülről és én engedtem is, hogy jöjjenek. Azóta, ha valamit látok, vagy érzek, ha bánt az élet vagy éppen örülök valaminek, ha tehetem, leírom érzéseimet. Szeretem a szépet és a szépséget, a szívnek és a szívhez szólót. Talán a verseim is a szépséget juttatják el az emberekhez.