Haraszti László : A hó

Reggel, amikor felkeltem, szikrázóan sütött a nap, és minden égetően fehér volt.

A megfelelő szóbeli engedélyek beszerzése és a „Vigyázz magadra!” bővített formájú mondatainak végighallgatása és bólogatással történő egyetértése után izgatottan húztam fel a kortalan, „gojzervarrott-birgeli” bakancsomat.

A nyáron, a padláson csontra keményedett kis hátizsákba a zsebemből átpakoltam a „túlélőkészletemet”, mely egy bicskából, madzagokból, drótdarabból („köllhet”), és egy hatalmas zsebkendőből állt. Mellétettem Édesapám kopott „kukkerét” (távcső), a konyharuhába csavart kenyér, kolbász, besózott hagyma „kompozíciót”, egy üres nagyméretű konzervdobozt, egy kis teagolyót némi teával, egy doboz gyufát és darabka újságpapírt.

Aztán a mindenféle – általam feleslegesnek ítélt – ruhadarabba (kesztyű, sál, orosz fazonú füles „katonasapka”) történő csomagolás után előszedtem a fészerből a legalább 15 éves „katonai” síléceket, síbotokat és nekiindultam a gyepűnek. A kertek alján a „túlöltözöttség” miatti szuszogás közben, végre felcsatolhattam a léceket és kezdeti ügyetlenkedésem után már oda sem figyelve csúsztam a faluvége felé. Ott lefordultam a rétre és feltárult előttem a(z) – általam ma is szeretett és sóvárgott – szűzhó végtelen fehérsége, ragyogása, csalogató hívása.

A távolban levő mosdósi hegyeket (természetesen somogyi értelemben hegyek) megcélozva nekilendültem. Ahogy teltek a percek, egyre kevesebbet kellet a siklásra figyelnem, így lehetőségem volt meglátni azokat az apró jeleket, melyek errefelé mindig, mindenütt jelzik, hogy a hó alatt, felett – igaz, nem mindenki számára láthatóan – otthagyta nyomát az Élet. Az elszáradt kóró tövében apró lábacskák nyoma jelzi, hogy a stiglicek (tengelic) és a sargyókák (sármányok) szorgalmasan begyűjtötték a magokat. A hó simaságából kiemelkedő apró dombocskák, a pucoktúrások (vakondtúrás) tetején aprócska kör alakú nyílás jelzi, hogy a mezei egér körülnézett és egy kicsit napozott. A kökönyebokor (kökénybokor) mellett elhaladva szürke és rozsdabarna tollacskák csomói jelezték, hogy egy figyelmetlen bakverebet lekólintott egy sólyom (akkor még volt), vagy a karvaly. Néhányszor nyúlnyomok keresztezték utamat, mindig párosan. Gál Imre bácsi – öreg barátom – elmélete szerint azért, mert „illenkor mán’ hajtik egymást”.

Hálás voltam a hónak. Úgy rajzolta mindezt elém, mint egy jó térkép a hegyeket-völgyeket.

Nem tudom, mióta jöttem, de a Kanáris (Kapos folyó) hídja meg messze volt, amikor megálltam „fújni egyet”. Erősen kimelegedtem, zsebrevágtam a kesztyűt, felhajtottam a sapkám füleit és a hátizsákba gyömöszöltem a sálat. Előszedtem a „kukkert” és körülnéztem. A mosdósi hegyen már látni lehetett az apró hósapkás présházakat, azt is, amelyikből kékes füstcsík imbolygott felfelé. Ilyenkor bort fejtenek – gondoltam, de eszembe jutott Gál Imre bácsi, aki szerint „bort fejteni akkó’ köll, mikó’ az ember úgy gondujja…” Láttam az akácfán az erősen figyelő kis sólymot, és a kinthagyott kukoricacsután látszólag ügyetlenül totyogó kányákat (varjakat). És mindenütt a sima, puhán szikrázó csoda: a hó.

Továbbhaladva megcéloztam a hidat és mellette a kis fűzfás-bokros részt. Lepakoltam, amikor odaértem, mert Nagymamám klasszikus bölcsessége egyre nyilvánvalóbb lett: „A gyomor nagy úr!” Először kisebb nagyobb száraz ágakat szedtem, aztán letapostam a havat egy kis körben, majd az újságpapír jótékony segítségével tüzet gyújtottam. A konzervdobozt megtöltöttem hóval és a kis lángok közé állítottam. A sistergő, kissé koromszemcsés olvadékban néhányszor pótolni kellett a havat, de rövid idő után forrni kezdett a víz. Egy ágdarabbal lejjebb húztam a dobozt, és elégedett vigyorral beleraktam a teagolyót. Leültem a sítalpakra és – érdekes módon – rövid idő múltán a kenyér/kolbász/hagyma/bicska kombinációból csak a bicska volt a markomban. Bár a tea cukortalan volt, de jólesett.

Kicsit még pihentem, nézelődtem aztán havat szórtam a tűz parazsára, és amikor elaludt, két kis ágat tettem rajta keresztbe. Úgy tanultam a Nagymamámtól, ezzel jelzi az ember, hogy gondosan eloltotta a tüzet, mert a két kis ág nem lett kormos. Észrevehető volt, hogy a napocska már „délutánról süt” és úgy gondoltam visszaindulok. Visszafele már nem bámészkodtam annyit, mert ismét jelentkezett rajtam Nagyanyám másik örökbecsű mondása: „A fiatal láb is láb.” Néha megpihenve visszanéztem a nyomaimra és – úgy hiszem – olyasmit éreztem, mint a nagy felfedezők, akik embernemjárta vidékekről indultak haza.

A kertek alatt már sokadszorra megfogadtam, hogy máskor nem megyek ilyen messze, de mélyen belül tudtam, hogy nem fogom betartani.

Amikor a konyhában ülve, forróvízes lábáztatás után kicsit elpilledve, néztem a „sparhejt” szélén lógó vizes kapcáim és a „renajtón” levő bakancsaim áttetsző gőzölését, miközben Nagyanyám a lábamat dörzsölgette, úgy éreztem, hogy a hó egy különös, szép, simogató fehér csoda.

Ma is úgy érzem.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Haraszti László
Szerző Haraszti László 0 Írás
Nagyon messziről indultam 74 éve. A zselici dombok, erdők északi végéből, a Szalacska lábánál kinőtt Sapkatöltés melletti kunhalmok közül, a Kapos folyó partjáról. A falumban magyarok, svábok, horvátok, felvidéki telepesek, cigányok, éltek együtt csendes, meghitt békességben. Apai ágon a származásom is hasonló, anyai ágon viszont 1825-ig dokumentáltan somogyországi zsellérek, uradalmi cselédek, napszámosok és juhászok voltak az őseim, így bizton Koppány ivadék vagyok, ennek megfelelően konok, ma