Nehrer Gyorgy : Olga

Nyomtatás

Van az úgy, hogy néha meg kell állni, és le kell ülni egy padra. Mindegy, hogy milyen padra. Az a legjobb, ha találsz egy olyan helyet, ahol csend és nyugalom van. Nem kell csinálni semmit, csak hallgatni a természet hangjait. Amikor észreveszed a mókus surranását és meghallod a vadkacsák csoszogását a vékony jégen, akkor megérkeztél, jó helyen vagy. Csak nézned kell a tó jegén a fények változását. A hirtelen jött éjszakai hideg a víz homályos tükrére erőtlen jéghártyát varázsolt. Hallgasd a csendet és mindent másként  fogsz látni, mint előtte.

Néztem a borult tájat a szürkületben. A töltés tetejétől a vízpartig vezető lépcső alsó fokán Olga állt. Nem hittem a szememnek. Odaléptem és megfogtam a kezét, ami a szürke kabátja alól alig ért ki. Nagyon fehér, törékeny, kicsi keze volt. Húztam magammal.
— Gyere!
Nem akart jönni, kirántotta kezét a tenyeremből. Megállt, és karjait a magasba emelte. Kiabálni kezdett velem.
— Nem érted? Nem érted?
És én nem értettem, hogy mit nem értek? Egy lépcsővel lejjebb állt, mint én. Visszaléptem hozzá, és a karjait lehúztam a teste mellé. Átöleltem.  A ködös és
hideg szürkületben álltunk a lépcsőn, a leheletünk felhőcskéi ott lebegtek körülöttünk. Már fáztam és egy kicsit remegtem is, pedig rajtam meleg kabát volt, Olgán meg vékonyka, hosszú szövetkabát. Ő mégsem fázott, vagy legalábbis nem látszott rajta.
— Gyere, menjünk! — mondtam türelmetlenül.
— Te semmit nem értesz? — suttogta.
Fogtam a kezét és húztam magam után, fel a lépcsőn.  A betonlépcső fokai magasak voltak és nehezére esett ekkorákat lépnie. A csípőficam megkeserítette az életét. Nyújtottam felé a másik kezemet is. Gyere, kapaszkodj belém. Segítek.
— Hagyjál! — mondta bosszúsan.
— Nem, nem hagylak! Gyere!  Megfázol ebben a vékony kabátban.
— Nekem már mindegy, ennél jobban már nem fogok fázni. Hagyjál itt! Én nem megyek sehová!
— Nem hagylak! Gyere!
Elrántotta a kezeit és zsebre dugta őket, hogy ne tudjam megfogni. Visszaléptem hozzá, átöleltem és megemeltem. Könnyű volt, olyan könnyű, mint egy tollpihe.
Felvittem a lépcsőn, egész a töltés tetejéig. Kihúztam a kezét a zsebéből és húztam magam után. Toporzékolt, mint egy kisgyerek.
— Hagyjál békén! Nekem vissza kell mennem!
— Nem kell visszamenned! Velem kell jönnöd! Mi a fenének kellett neked gatyákat meg zoknikat árulni, amikor taníthattál volna?

— Így alakult.
— Tartozom neked pénzzel! — mondtam halkan, de határozottan.
— Hűha, el is felejtettem — mosolygott.
Most mosolygott először, amióta megláttam. A tartozásom története: nem volt százforintosom a bevásárlókocsihoz. Viszont volt egy hosszú listám, amit a
feleségem összeírt, hogy miket kellene vásárolnom. Toporogtam az üzlet előtt. Olga megállt a hátam mögött, kezében két nagy műanyagszatyorral hangosan és kaján vigyorral az arcán, kérdezte:
— Nincs százasod?
— Nincs, a fene egye meg. Fel tudsz váltani egy ötszázast?
— Mi a fenéből tudnék? De egy százast tudok adni.
— Tudod mit? Veszek tőled gatyát meg zoknit.
— Az jó lesz!
Turkált a táskájában, és kivett belőle öt pár kötött zoknit, meg néhány alsónadrágot. Végigmért a szemeivel.
— Ezek jók lesznek rád.
Nem viselek fehér zoknit, és fecskeszabású alsónadrágot sem, de nem szóltam semmit. Gyorsan számolt, fejben.
— Neked odaadom ezerötszázért.
Fizettem, és megkaptam a százast. Olga gondosan összehajtogatta a pénzt, és a táska belső zsebébe tette.
— Te is ide jössz? — kérdeztem.
— Igen, de nekem nem kell bevásárlókocsi.
Bent elváltak útjaink. A pénztár környékén keresgéltem valamit, amikor kifizette a félkiló kenyeret, meg az egy joghurtot. Én még vagy félórát az üzletben töltöttem.
Kifelé menet ott várt az ajtóban.
— Hát te?
— Rád vártam!
Kicsit gondolkodott. Láttam rajta, hogy zavarban van. Aztán gyorsan elhadarta.
— Az uram most szabadult a börtönből! Tudnál neki valamilyen munkát adni?
— Mi a szakmája?
— Kőműves.
— Keressen meg holnap! Egy kerítést kellene építeni. Szerintem, kezdésnek jó lesz. Nem bonyolult munka.

— De miért volt börtönben?
— Verekedés, garázdaság. Mindegy, hagyjuk.
— Bántott téged is?
— Mondtam már, hogy hagyjuk! Ne kérdezgess!
— Miért nem tanítasz? Az olyan neked való volt. Nem kellett mászkálni, és a lábaidat erőltetni.
— Nem akarok erről beszélni.
Most, hogy itt állok vele szemben és próbálom magammal rángatni, eszembe jutottak gyerekkorunk nyári napjai is. Mi rohangáltunk, ő ült a lépcsőn bánatosan. Aztán gyorsan rajzoltunk a murvába egy „ugróiskolát”, hogy ne üljön egyedül a lépcsőn. A jó lábával végig ugrálta. Fekete, göndör haja lobogott. Mire a végére ért, a homlokán apró ezüstgyöngyök sorakoztak. Mosolygott, és visszaült a lépcsőre.
— Eldöntöttem! Tanárnő leszek!
Gyerekkori gondolataimat türelmetlen toporgása szakította félbe.
— Gyere, menjünk! — megfogtam a hideg kezét, és húztam a szürkületben magam után.
Mintha hallgatna rám, tett néhány lépést majd megállt.
— Láttalak ám benneteket a temetőben. Úgy örültem, hogy a feleséged is eljött.
Aztán kirántotta a kezét a markomból.
— Most már tényleg mennem kell!
Sarkon fordult, és sietősen elindult vissza, a lépcső felé. Elkaptam a libbenő kabátja szélét, de a vékony anyag széjjelporladt a tenyeremben, és az ujjaim közül kifolyt. A szürke porba aztán belekapott a szél, és tó felé repítette. Olga, ahogy jött a semmiből, úgy tűnt el a szemem elől.
A szél elfújta a sötét felhőket a nap elől, majd  egy ragyogó napsugár fényesre festette a  jeget. Tisztán hallottam a vadkacsák csoszogását, amint léket keresnek a jégen.