(Konstantinápoly. 1453.)
Vártunk rá a megbeszélt helyen. Alig néhány tucatnyian lehettünk. Vártunk az utolsó pillanatig. Egy büdös fáklya fényénél tébláboltunk ott a sötétben. Geórgiasz bátyja leült a városalapító Konstantin császár oszlopa alá és bámult maga elé. Fáradt volt, de tudtam jól, hogy nem az az oka. És akkor az úton feltűntek az első támadók. Geórgiasz bátyja felugrott és két barátjával még megpróbálták feltartóztatni őket. Az egyiküket leszúrták, a másikuk mellkasába nyíl fúródott, Geórgiasz bátyját elfogták. Mielőtt még levágták volna a fejét felénk kiáltott: „Fussatok!”
Futottunk. Futottunk, mint még soha. Nem is értem, hogyan bírtuk. Talán a félelem, és az elkeseredettség adta az erőt. Vagy talán a csalódottság. Mert elárult bennünket az angyal. Hiába vártuk, nem jött el. Magunkra maradtunk. Az életünkért futottunk a sötét utcákon.
Legelöl Geórgiasz szaladt, utána a kis Makar, akinek meztelen talpa hangosan csattogott a köveken. Őt én követtem, engem pedig Nikétasz. Szelim akkor már nem volt velünk, mert ő egy sarokkal előbb eliramodott az Eleutheriosz kikötő irányába, ott laktak valahol, az Ökör téren túl.
Beértünk az utcánkba. Az első ház kapujából Makar apja ugrott ki, elkapta a kölyök karját, felemelte a földről és a másik kezével pofonvágta.
– Hol voltál? Gyerünk a többiek után a Hagia Szophiába! – üvöltötte, és vonszolta is magával.
A házunk ajtaja tárva-nyitva állt, csak bekiáltottam, és mivel választ nem kaptam, már futottam is tovább.
– Mi is menjünk a templomba, és imádkozzunk! Mást már úgysem tehetünk – lihegte mellettem Nikétasz, de Geórgiasz lökött rajta egyet: „Megbolondultál? Az egy csapda.” és futottunk tovább a sötétségben, a velenceiek városnegyede felé.
Az ágyuk már elhallgattak, csak a templomok harangjai üvöltöttek. Segítségért rimánkodtak. Mi már tudtuk, hogy hiába. Ha már ő is magunkra hagyott minket, akkor ugyan ki jöhetne?
A kis Makar találkozott vele először. Amikor elmondta kinevettük. Neki egyébként is olyan furcsa dolgai voltak, hogy arról inkább nem is beszélek. Azt hittük csak a szokásos képzelgéseit adja elő. Később meg arra gondoltuk, hogy álmodta az egészet, és mint valóságot meséli el nekünk.
Nem tudom pontosan megmondani, hogy mikor történt, mert emlékezetemben összefolynak azok a napok. Akkor már hetek óta lőtték a városfalakat. Az ágyúk dörgése csak éjszakára hallgatott el, de hajnalban már az első fényre újrakezdődött. Azon a napon is arra riadtunk, hogy megremegnek a házfalak. Kiugrottam az ágyból, felkaptam a göncöm, és mielőtt nagynéném megállíthatott volna, már futottam is a lejtős szűk utcánkon le a térre. Mire odaértem a többiek már mind ott voltak. Éppen azon tanakodtak, hogy melyik toronyba induljunk bámészkodni. Geórgiasz bátyja aznap is a Regium kapunál őrködött. Ha a törökök nem készültek támadásra, ő néha valamilyen kitalált ürüggyel (bort vittünk a katonáknak, vagy köveket a kőműveseknek), felengedett bennünk a belső falra. Már indultunk volna, amikor Makar, közöttünk a legkisebb megszólalt:
– A Kharisziai kapuhoz menjünk, ahol az Angyal őrködik!
Először egy pillanatra elhallgattunk aztán mindnyájan felnnevettünk. Geórgiasz legyintett:
– Biztos Szent Demetriosz ikonjára gondol, amit néhány napja akasztottak ki a kapu fölé.
De Makar erősködött:
– Dehogy arra. Az Angyalra! Már napok óta ott sétál a falon egyik toronytól a másikig.
Ezen persze még jobban nevettünk.
Akkor Nikétasz, aki a legidősebb volt közöttünk azt ajánlotta, hogy előbb nézzük meg az Angyalt, és csak utána menjünk a Regium kapuhoz. Ezt a javaslatot elfogadtuk.
Elindultunk, alig tettünk meg egy stadiont Szelim is csatlakozott hozzánk. Ő egy hitünkre tért török családdal érkezett az ostrom előtt. Nem ismerte a várost, nyelvünket sem beszélte rendesen, de mi befogadtuk a csapatba. Mutogatott összevissza, biztos azt akarta kérdezni, hogy hova megyünk. Nikétasz előre mutatott, és az pont elég magyarázat volt neki. Mivel megláttuk a szerzeteseket nagy kerülőt tettünk. Taligákat húztak, az előző napi elesetteket vitték a temetőbe. Nem akartunk úgy járni, mint előtte néhány napja, amikor megállítottak minket. Semmi kedvünk nem volt megint sírgödröket ásni.
Már a kapu közelében jártunk, amikor egy hang dörrent mögöttünk:
– Munkára! Kölykök! Munkára!
A császár testőrségéből ordított ránk egy katona. Egyikünk sem ismerte.
– Vigyétek ezeket a köveket a külső falra! A kapunál majd megmondják, hogy hova rakjátok – mutatott egy kőhalomra.
Lelkesen kapdostuk a köveket. A külső falra? Az ostrom kezdete óta nem engedtek ki oda bennünket. A kaputól egy páncélos frank vezetett minket mutogatva, velencei lehetett. Sorban minden lőrés mellé letettük kettőt, hármat. Végeztünk. Nézelődhettünk volna kedvünkre kifelé, mert az ágyúzás is szünetelt, de mi mégis a magasba, a belső falra bámultunk.
– Ott van. Látjátok? – mutatott egy pontra Makar.
Én nem láttam semmit, de mielőtt megszólalhattam volna Nikétász megelőzőtt:
– Tényleg van ott valami. Valami fényesség.
– Na, ugye megmondtam – húzta ki magát Makar.
– Ugyan – szóltam, mert én még akkor sem láttam semmit, de Geórgiosz tátott száját látva elbizonytalanodtam. Tényleg ott lenne? Egy Angyal? Egy igazi Angyal? Én miért nem látom? Azt gondoltam biztos képzelődnek. Vagy Nikétasz talán csak azért mondta, hogy Makar kedvére tegyen? Mégis csak ő a legkisebb.
– Mit bámészkodtok? Lefelé innen! – mordult ránk egy őr.
Visszaértünk a kapuhoz.
– Most merre? – kérdeztem.
– Menjünk, és mondjuk el Demetriusz atyának! – lelkesedett Makar.
– Dehogy megyünk. Még befognak minket, hullákat cipelni – szólt Nikétasz. – Gyerünk a Regium kapuhoz!
Közben Szelim négy apró almát kapott elő az ingéből. Mindegyikünknek adott egyet.
– Én már öttem otthon – mondta.
Hittem is, meg nem is. Az enyémet kétfelé törtem, és az egyik darabot visszaadtam neki. Egyben bekapta az egészet.
Geórgiasz bátyja már messziről integetett:
– Azt hittem, ma nem is jöttök. Merre csavarogtatok ennyi ideig?
Mielőtt bármelyikünk megszólalhatott volna, Makar már mondta is a magáét, és egy szuszra ledarálta az egész angyalos történetet.
Geórgiasz bátyja hol ránk nézett, hol meg Makarra, látszott rajta, hogy nem tudta eldönteni, elhiggye-e, vagy sem.
Sokáig nem értettem, hogy miért hitte el elsőre. Utólag persze rájöttem: mert el akarta hinni. Többet tudott, mint mi. Néha egyik pillanatról a másikra elborult az ábrázata, és amikor kérdeztük, hogy mi baja, csak legyintett. Most már tudom, hogy el akarta titkolni előlünk a valóságot, hogy akkor már semmi reményünk sem lehetett.
Futottunk, csak futottunk a néptelen utcákon. Nikétasz a hosszú lábaival egykettőre leelőzött bennünk. Geórgiasz többször is megállt, hogy: ő pedig visszamegy, és megöli az összes törököt. Mindannyiszor nekem kellett tovább rángatnom. A velencei negyed kihalt volt. Ők menekültek ki elsőnek a városból a kikötőben álló hajókra. Mi is oda igyekeztünk. Tudtuk nincs más menekvés. Ő sem jött el. Cserbenhagyott minket. Pedig megígérte, hogy segít.
Én csak aznap láttam meg, amikor leintegetett a falról. A nagy fényességből csak a körvonalai tűntek elő, meg a keze. Mindnyájan felkapdostunk egy-egy követ, és Geórgiasz bátyjának vezetésével elindultunk. Ő mondott valamit a toronyőrnek, és már mehettünk is fel. Amikor felértünk a falra, leszórtuk a köveket, és hánytuk magunkra a keresztet, nekem még a térdem is remegett a félelemtől. A szomszédos toronyban ügyelő őr, egy ideig bámult felénk, gondolom nem értette miért csináljuk, de később átment egy másik lőréshez, talán azt hitte, hogy a vértől megfeketedett köveket látva, az elesettek üdvéért imádkozunk. A fényesség felénk indult, és előttünk kétlépésnyire kivált belőle az az alak. Teljesen emberi formája volt. Mosolygott.
– Mióta láttok?- kérdezte, olyan furcsán ejtve a szavakat, mint, ahogyan Szelim mondta.
Egyikünk sem mert megszólalni.
Én is csak álltam, és néztem. Angyal lenne? Nem voltak szárnyai és glóriája sem, mégis csodás jelenés volt, ruhája mindenféle csillogó-villogó valamikkel teleaggatva.
Végre Geórgiasz bátyja, kinyögte, hogy: „Már négy napja.”
– Sejtettem, hogy válámi závár ván – mondta, meg még valami mást is.
Összenéztünk, hogy amit mond, az mit is jelenthet, mert nem értettük.
Szelim persze megértette.
– Azt mondja, hogy baj van – suttogta. – És jöjjünk vissza holnap!
Mire kimondta a jelenés eltűnt, mintha soha ott sem lett volna.
Futottunk. Akkor már én voltam az élen, mert Nikétasz bokája megrándult, csak ugrált utánunk, és mindjobban lemaradt. Talán, ha akkor megvárom… De én csak futottam…
Az utolsó napokban minden reggel kimentünk a Kharisziai kapuhoz. Csak akkor, abban az első hajnali órában lehetett látni. Ha a törökök támadásra készülődtek, és nem jutottunk fel a falra, akkor ő valahogy leszállt közénk. Egyszerre csak ott termett mellettünk. Legtöbbször félrevonultak Gregóriasz bátyjával, és ketten pusmogtak valamiről. És már egyetlenegyszer sem mosolygott. Nekünk, gyerekeknek Gregóriasz bátyja persze nem mondta el, hogy miről beszéltek, de amikor kérdeztük a tekintete sok mindent elárult.
Geórgiasz kihallgatta, hogy mit mondott el a bátyja a barátainak, az őröknek. Mert, hát ő is el akarta mondani valakinek, mert túl nagy teher volt neki az a titok.
– Azt mondta, hogy a város elesik. Csak akkor menekülhetünk meg, ha… ha az égből hoz valamiféle fegyvert. Azt mondta Konstantin császár szobránál várjuk rá. Holnap éjszaka visszatér.
Ezt persze Makarnak nem árultuk el, mert ő még nagyon kicsi volt, és féltünk, hogy eljár a szája. Megfogadtuk, hogy ez titok marad.
Nem tudom, ki kinek mondta el. Én senkinek sem. De másnap reggel már a piacon is a falon őrködő angyalról suttogtak. Este pedig a sarki kocsmában az asztal tetejéről egy félrészeg katona azt ordította, hogy egy ősi jövendölés azt hirdeti: hiába törnek be egy napon a törökök Konstantinápolyba, és hiába üldöznek minket Konstantin oszlopáig, a Hagia Szophia előtti térig, mert akkor lesz vége minden nyomorúságoknak, mert az égből leszáll egy angyal karddal a kezében, ki a birodalmat az égi fegyverrel együtt átadja majd egy az oszlop lábánál ülő szegény embernek. És az égből azt dörgi majd egy hang: „Fogd ezt a kardot és bosszuld meg az Úr népét!” Az angyal félelmetes szavára a törökök megfutamodnak, és mi kiűzzük őket nyugatról, és kiűzzük őket Anatóliából is egészen Perzsia határáig.
Ezek hallatám, mindenki, aki csak ott volt helyeselt, ivott és boldogan kurjongatott.
Eltelt az éjszaka. Akkor reggel én értem elsőnek a térre. Utánam Makar érkezett, de nem otthonról, hanem a Kharisziai kapu felől rohant felém lélekszakadva. Már messziről kiáltozott.
– Nincs ott! Elment. Hallod? Elment.
Míg a többiek is odaértek, ott toporgott mellettem, és vagy százszor elmondta: „Elment! Elment! Elment…”
És utána sorban minden újonnan érkezőnek.
„Elment! Elment! Elment!”
Geórgiasz ráordított:
– Hagyd már abba! Elment, persze, hogy elment. Hozza a császárnak a lángpallost, amivel elűzzük a törököket.
Makar hirtelen elhallgatott, hol egyikünkre nézett, hol meg a másikunkra, majd egy kis idő multán így szólt:
– Nem jön vissza. Én tudom.
– Jaj! Mit tudsz te? Nem tudsz semmit – torkolta le Geórgiasz. – Egyébként meg – ezt már nekünk mondta – a bátyámat ma hallgatja meg Konstantin császár.
Futottunk. Már kivilágosodott. Az egyik vízikapun rohantam ki az Aranyszarv partjára. Geórgiasz messze lemaradt mögöttem. A genovai meg velencei hajók kibontott vitorlákkal már túljutottak az Akropolisz-fokon. Csak egy trapezunti vitorlás vesztegelt az öböl közepén. Ledobtam a ruhám és belevetettem magam a vízbe.
Aznap Geórgiasz bátyja még a császár közelébe sem jutott. A testőrök rendre elzavarták. A törökök egész nap ágyúztak. Csak sötétedésre csendesült el minden. Elszöktem otthonról. pedig éjszaka soha nem szoktam. Hogy hova mentem? A városalapító Konstantin császár oszlopához. Hova mehettem volna? Ott akartam lenni, amikor az angyal leszáll a lángpallossal. Persze mind ott voltunk, még a kis Makar is. Ott álldogáltunk egy csoportban a katonák, Gregóriasz bátyjának barátai mellett.
Eldördültek az ágyuk, felbőgtek a kürtök, megszólaltak a harangok. Támadott az ellenség. A katonák legtöbbje elrohant a falakhoz. Csak pár tucatnyian maradtunk. Vártunk, csak vártunk. De nem jött el.
A part mentén végig halottak lebegtek a vízen, keresztények, törökök. Jobbra-balra kerülgettem őket, alig haladtam előre. Közben vissza-visszanéztem. Geórgiasz is kiért a kapun és ruhástól beleugrott a vízbe, kétségbeesetten repesztett utánam. Őt egy nagyobb csapat katona követte, megtorpantak a parton, fel és alá rohangáltak csónakot kereshettek. Amikor látták, hogy hiába, páncéljaik szíjait tépdesték, vagdosták, sodronyingjüket rángatták le magukról. Közben odaért egy csapat janicsár és leöldösték őket. Ketten, akik páncélostul vetették magukat a vízbe, eltűntek a mélyben.
Ahogy közeledtem a trapezunti gályához láttam, hogy annyian nyüzsögnek rajta, mint egy feldúlt hangyabolyon. Attól féltem, hogy egyszer csak elindulnak és engem otthagynak az öböl közepén. Szerencsémre legtöbbjük városi polgár volt, nem értettek a vitorlákhoz, csak ordítoztak, lökdösődtek, imádkoztak. Mire az a néhány tengerész, aki értett hozzá (talán ha öten lehettek), kifeszítette a vitorlákat, elértem a gályáig. Egy kötélen lógtam, amikor a gálya reccsenve megmoccant. Engem még kihúztak.
Nem néztem vissza.
