„Beszélő” tárgyaink
Az asztal
Sokan maradnak idősebb korukra magukra. Kinek mi az, hogy idős, az egyéntől, életúttól is függ. Mégis, bármilyen lakásba lépünk be, rögtön feltárul, hogy a lakásban élőknek mi, esetleg mi volt – mindig a legfontosabb. Lehet ez kicsi, nagy, modern, vagy régi, panel vagy lakótelepi lakás. A család legfontosabb színtere az asztal. Talán többen is azt mondják, hogy jó, jó az asztal, de hiszen az minden lakásban van, dohányzó, vagy íróasztal, esetleg ebédlő asztal – aminek aztán a mérete igen különböző lehet. De mit tegyen az az aprócska lakótelepi lakás, ahol csupán egy konyhapult áll rendelkezésre.
Legyünk őszinték, ahol van konyha, ott van legalább egy szoba. Persze, értem én, hogy aludni is kell és fontos a franciaágy, de az ágy akármekkora, egy pár életében eljön az az idő, amikor a családi mindennapok örömei felváltják az ágytorna kihívásait. (És ennek köszönhetően,) megszületnek a gyermekek. Amíg működik az etetőszék, addig a tálcás vagy pultos vacsora még elviselhető, de amint kinő a gyermek az etetőszékből… Kell az asztal.
Kell az együtt elfogyasztott ebéd, vagy vacsora, – lehetőleg mosolyogva, viccelve és nem feszültségekkel ízesítve. Ha vendég érkezik, szívesen ül egy asztalhoz, már ezzel is közös platformot teremtve egy beszélgetéshez. Az asztalnál készül egyszerre a gyermekrajz, a tésztagyúrás és mindeközben ott szerelget az apa. Ott borul ki a müzli, és ott pihenünk meg egy kávéra. Mielőtt minden felmentő mondatot előkotorsz agyad rejtekéből, hogy megmagyarázd ez miért butaság, – nézz körül, és meglepődve konstatálhatod, hogy abban a családban, ahol – ha pirinyóka is – de van egy ebédlő (konyha) – asztal, ott lehet, hogy egyedül él az idősebb ember, de soha nem magányos. Ott megmarad a család. A pirinyóka vagy akár hatalmas étkezésre szolgáló asztalnak varázslata van. S ha mindezt megfejeljük azzal, hogy időnként ünnepi teríték kerül rá, miközben mosolygós emberek együtt (egy időben, egyszerre) ülnek le, már meghatároztad a családod jövőjét.
Több olyan lakásban is jártam, ahol az ebédre alkalmatlan az asztal (dísz), vagy alacsony. Ott a család is csupán díszletté válik, nem lesz örök. Ott fontossá válik minden más, de nem adja az összetartozás élményét. Ha családot szeretnél, legyen egy közös asztal, ahol, ha szűkösen is, de szerettek ülni, enni, beszélgetni, kártyázni, társasozni. Ha nem hiszel nekem, nézz körül!
Kép a falon
A történet nem teljesen az enyém, de megpróbálom úgy leírni, hogy az üzenete egyértelmű legyen. (Azt, hogy hol hallottam, bevallom, már nem emlékszem.)
Az özvegy asszonyhoz látogatóba megy a lelkész. Az asszony a nappaliba vezeti vendégét, kávéval kínálja, majd egy rövid imádság után beszélgetni kezdenek. Az asszony igen el van keseredve, hogy sokat van egyedül, mióta fiai kirepültek. Keveset látja őket, bár nem tesz nekik szemrehányást, mert a szakmájuk is olyan, hogy erre ritkán van lehetőségük. A lelkész érdeklődik, hogy milyen olyan foglalkozás van, ami ennyire távol tarja a gyermeket egyetlen megmaradt szüléjétől.
– Mindkét fiam hajós kapitány a tengeren.
A lekész megsimogatja a ráncos kezeket, majd akaratlanul is a kanapé fölötti képre emeli tekintetét. A hatalmas képen egy csodálatos több árbócos csodaszép hajó szeli a tengert. Aki a képre néz, szinte érzi a tengeri szél csípő játékát.
– Mióta van ez a kép a falon? – kérdi önkéntelenül a lelkész.
– Mindig is itt volt – válaszolja az asszony.
Nem állítom, hogy aki egy traktoros képet tesz a falára, annak a gyermeke traktoros lesz, vagy aki erdőt, annak erdész, – de azt állítom, hogy amit nap mint nap látunk, az úgy beül a tudatalattinkba, hogy részünkké válik.
Emlékszem, anyám egyik kedvence Munkácsy A rőzsehordó c. képe volt. Mindig kint volt a reprint változata a falon és én minden napon láttam, ahogy anyám megtörik a saját „rőzséi” alatt. Egy idő után olyan volt, mintha róla készítette volna a festő a képet.
A képeink szólnak hozzánk, halljuk meg, hogy mit mondanak!
