Mindig vártalak gyermekként, Anyám
és ma, hogy átnéztem az égbolt ablakán
ott láttalak
Isten kertjében,
álmodtam talán, vagy nem,
nem is tudom,
talán ez is olyan éber pillanatom,
mikor nemléted léte, csak illanás.
Ott ültél teljes fényeddel rám ragyogtál,
kezed átnyúlt időn és teren,
és én tudtam, most,
egyetlen hajszálamon megpihenhet
nem létező lélegzeted,
míg szíved aranya napsugárrá válva
ölelt át csendesen.
Felhős az ég,
az égbolt becsukta ablakát,
valahogy mégis apró fényfoszlányok szállnak rám.
Mindegyikben ott vagy…
Látlak, látlak, látlak
az időtlenség tengerében
én jó Anyám.
