Nyitottá ölelted szívemet
és belenevetted a napfény ízét,
kisimítottad sarkaiból,
árnyaim megfáradt vetületét,
és lidérceim csendes suhanásából
lágy szellőt varázsoltál, rábíztad őket a tavaszi éjre,
és a Hold sugarából,
koszorút fontál a szívem legmélyére.
Álommagokat ültetsz lelkem zeg-zugába,
míg bőrömön,
ujjaid nyomán apró, bársonyszírmú, szív virágok nyílnak.
Lassan, visszavezetsz testem otthonába,
magamból, magadhoz húzva
társz fel bennem új világokat,
csillámló fényport szórsz körénk
és síkítva szikrázik fel rajta a Nap,
és Én,
míg végigzuhanunk a világegyetemen,
a csillagok fényének sodrásában,
a szív mélységeiben magamba ölellek.
Mert létünk és nemlétünk határvonalán,
az apró fényfotonok létező valóságában,
millióból egyként,
sejtenként megtalállak.
