Hervadt magnóliák hevernek az úton,
szirmuk törött, lágy és hófehér,
minden álmuk a szürke porba hullott,
szívükből, eltűnt a remény.
Én itt ülök még várlak,
a napfény már rőt vörösen süt le reám
és a magnólia szirmok,
csak peregnek, peregnek tétován.
Nézz rám kedvesem, láss,
itt vagyok, siess kérlek, már az éj közeleg,
köröttem a virágzó magnólia ágak,
simítják, simítják bőrömet.
