Horváth János : Bankrablás

– Kezeket fel! Ez egy bankrablás! – mondta az öreg elcsukló hangon.
Először tett ilyet, még életében nem ártott senkinek. Erzsit is beszervezte az akcióra, a feleségét, akinek felcsillant a szeme, amikor szóbahozta neki a dolgot.
– Te nem unod még ezt a pandémiát, vagy mi a fenét? Be vagyunk ide zárva, és nem történik semmi érdekes. Legalább a meccsre kimehetnék, de hát már a hétvégi szórakozásom is odavan.
– Ne morgolódj öreg! Na, mit találtál ki azzal az okos fejeddel? – kérdezte kíváncsian az öregasszony.
– Bankrablás.
– Mit? Nem hallom jól.
– Kiraboljuk a szemközti OTP-t.
– Ilyen egyszerűen? Csak bemegyünk, és kijövünk egy halom pénzzel?
– Igen.
– Te Béla, ez nem is hangzik olyan rosszul. A végén még izgalomba jövök tőled.
– Mit gondolsz, miért csinálom?
Az öreg elmagyarázta a feleségének, hogy olvasott egy cikket, amiben azt írják, hogy két éven belül kihal az emberiség. Nem csak a vírus pusztít, nem csak az egyre növekvő mutációk okoznak gondot, de a globális felmelegedés is, lassan, de biztosan, más betegségeket is fog terjeszteni.
– Tudom, min jár az eszed, te vén gazember. Életünk utolsó éveit, vagy perceit, töltsük el kedvünkre – mondta az asszony, és kajánul vigyorgott.
– Jól van na, nekem ez már nem megy olyan gyorsan – vágott rá az öreg, és elkezdte kigombolni hűségben megőszült arája blúzát.
A gondolat, hogy gazdagok lesznek, feldobta őket.
– És hogyan csináljuk? – érdeklődött az asszony.
– Nem túl nehéz. Holnap délután, amikor a legnagyobb a forgalom, éppen Klári lesz a pénztárnál.
– A szembe szomszéd lánya?
– Ő hát. De nem ez a fontos, hanem hogy egyetlen biztonsági őr van ilyenkor a bankban, Károly.
– Az a bicegős, aki alig kap levegőt, ha lehajol megkötni a cipőjét?
– Az, az. Csak hát, fegyvere van.
– Az lehet, de még sosem használta, remeg a keze.
– Igen, erre számítok én is, nem meri majd használni.
– Te, öreg, és a Klári nem fog ellenállni?
– Ez kérdés, de bízom benne. – mondta az öreg, teljes nyugalommal.
– Huncut vagy, te flörtölsz vele.
– Nem tagadom, régebben. De hát csinos lány, és egyedül él. Nagyon zárkózott.
– Nem annyira lány már az, te vén kujon.
Béla mosolya elárulta, hogy mit akar. Az asszony elkezdte kigombolni a blúzát.
– Rendben van – mondta az asszony kielégült mosollyal. Jó ez a bankrablás, legalább ennyi haszna volt abból, hogy Bélában feltámadt az ifjúság, legalábbis, a szándék megvolt. – Most már csak azt szeretném tudni, hogyan csináljuk?
– Egyszerűen. Felveszünk egy-egy hosszú ballonkabátot, tudod, amit még apád temetésére vettünk, és csinálunk magunknak álbajuszt.
– Jó még ránk az a kabát? – aggódott az asszony.
– Nekem jó lesz. Tegnap felpróbáltam. De ahogy így elnézlek – nevetett az öreg.
– Jól van, na. Nem sokat híztam. Csak mellben erősödtem, meg hát, megyek össze.
– Kalapot is veszünk fel. Semmi feltűnés. Álarc, nem kell.
– És fegyvert is hozol – aggódott az asszony.
– Minek? A rabláshoz nem kell fegyver. Fenyegetően kell fellépni.
– Nohiszen, te majd fenyegetni fogod Klárit?

A délutáni forgalom nem volt túl nagy, de arra megfelelő volt, hogy két öregember feltűnés nélkül kisétálhasson egy táska pénzzel. Az öreg odaállt az ablakhoz, az asszony egy fél méterrel mögötte állt meg. Az ablaknál Klárika serénykedett, valamit írt éppen a számítógépbe. A dolga végeztével felnézett.
– Tessék, miben segíthetek? – kérdezte az egyik gyorsétteremláncnál megszokott kedvességgel.
– Ez egy bankrablás – mondta az öreg. – Csak semmi feltűnés. Nem akarom, hogy baja legyen.
Klárika felnézett az öregre, és mosolyra húzódott a szája.
– Béla bácsi? – kérdezte halkan, hogy ne okozzon feltűnést.
Az öreg nem jött zavarba. Közelebb hajolt, és betolt az ablakon egy Tesco-s szatyrot.
– Ezt tegye teli Klárika, és akkor nem esik baja.
– Nézze, Béla bácsi, értem én a tréfát, nem is haragszom, de ha felfigyel ránk valaki, akkor nagy bajba kerülhet. Maga mögött, csak nem Erzsi néni áll? – kérdezte meglepetten Klárika.
– De ő áll, és fegyver van nála – mondta az öreg szigorúan, és elnevette magát. – Fakanálon kívül, még nem sok minden volt a kezében, de képes fegyverként használni, ezt tudom.
Klárika visszatolta a szatyrot az öregnek, és közelebb hajolt az ablakhoz.
– Ez kicsi lesz. A páncélban van száz millió. Van egy táskám, amibe belefér. Sokat törtem a fejem, hogyan vihetném ki a pénzt innen, de maguk kapóra jöttek, Béla bácsi. Megtömöm a táskámat pénzzel, amit tegnap vettem, éppen erre a célra. Kiadom a pulton, de vigyázzon, Béla bácsi, nagyon nehéz lesz. A kamerákat már kikapcsoltam, éppen a hibát keresik a műszakiak. Van öt percünk. Én a hátsó bejáratnál állok a kocsimmal. Előre jövök, és felveszem magukat. Semmi kockázat, menni fog – mosolygott Klárika.
Az öreg szóhoz sem tudott jutni. Klárika átadta a pénzzel teli táskát, és a két öreg, egy-egy fülét fogva a táskának, elindult a kijárat felé.

Klárika addig kiment a kocsihoz. Beindította a motort, és megkerülte az épületet. Eddig minden simán ment. A biztonsági őr azonban, felfigyelt a két fekete ballonkabátos alakra. Elővette a fegyverét, de annyira remegett a keze, hogy elejtette. Az események felvitték a vérnyomását, a szívéhez kapott, és elájult. A körülötte lévő ügyfelek a segítségére siettek, addig a két öreg szépen kisétált a bankból.
Béla bácsi elővette a szatyrot, és leszámolt húsz milliót. Beletette a pénzt a szatyorba, és átadta a nejének.
– Hát, ez meg? – kérdezte az asszony.
– Fájdalomdíj, drágám.
– Ezt nem értem.
– Pedig egyszerű. Ez a tiéd. Levontam belőle az évek alatt felgyűlt sérelmeimet. Ezzel is elboldogulsz egy darabig.
– Béla, gyere már! – szólt Klárika hátra Bélának. – Mennünk kell, ha el akarjuk érni a gépet!
Béla betette a sporttáskát a csomagtartóba, és előre ült, Klárika mellé.
– Mehetünk drágám – mondta az az asszonynak, aki nagy gázt adva elindult a reptérre vezető út irányába.

Legutóbbi módosítás: 2021.03.23. @ 08:59 :: H.Pulai Éva
Szerző Horváth János 173 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.