Halász Enikő : Döntés

A hajnali napfény beszűrődött a függöny résein, halvány fényes csíkot  festett a falakra. Lágyan siklott végig a tapéta mintázatán, a kopott szőnyegen és a szobán át az ágyig, melegséget festve az ott alvó asszony arcára.  Bár gyógyító fénnyel vonta be  a meggyötört arcot, mégis, kíméletlenül rávilágított a sápadt  emlékráncokra is, melyek ott voltak mindenhol.
Az asszony lassan eszmélni kezdett. Tudatával egyszerre tért vissza a tikkasztó szárazság is a szájába. Ismerte már ezt az érzést. Keserű volt  és porszáraz. Mintha a sivatag költözött volna a nyelvére, fájt megmozdítani azt, tapló szárazon tapadt a fogához.
Ébredt, a fény betört a szemhéján keresztül és mint egy nyílvessző csapódott az agyába.
Lassan mozdult, ki kell menni inni, ez volt az első éber gondolata, míg kábán felült.
Ahogy a mosdóban a tükörbe nézett, kirajzolódott a szeme előtt az egész múltja.
Az elmúlt évek történései, emlékei, mint valamiféle különleges ujjlenyomat, úgy tették egyedivé a vonásait. Térkép volt ez az arcán, az élete térképe és pontosan jelölt minden fontosabb eseményt. Minden apró változás, egy-egy történés volt.
Az ilyen reggeleken mint a mai, csak nézte önmagát és azon gondolkodott, hogy e térkép hol, melyik pontján veszett ő el valójában, igazán?
Hol volt az a pillanat az élete folyamán, ahol eltűnt az ő valós személyisége, csak az üres héjt hagyva maga után?
A természetben, a fiókák kelnek így ki a tojásból. Erő és fájdalom árán kitörnek, használhatatlan burokroncsokat hagyva maguk után.
Belőle is így kelt ki a lélek, kirepült a nyomás hatására, ami érte, minden egyes nap.
Eleinte tompítani próbálta ezt a fájdalmat. Rájött, hogy a cseresznyelikőr tulajdonképpen egy isteni elixír, ami szebb nézőpontba helyez mindent a világon.
Ám egy idő után, egyre többször használta ezt az elixírt, és valahogy egyre rövidebb ideig tartott a kölcsönzött könnyebbség. A belső, szűnni nem akaró fájdalom pedig, mint egy kalickába zárt állat, rágta a lelkét, uralhatatlan volt.
A hajszálától a lábujjáig terjedt szét és tobzódott benne, mint egy önálló életre kelt gonosz kis gnóm, amit talán a valódi fény, a szeretet fénye  elpusztíthatott volna, de ebbe a szívbe, az régóta nem hatolt be.
Lehunyta a szemét és bizonytalan léptekkel indult vissza a nappaliba. Benézett a gyerekszobába, megkönnyebbült, még alszanak. Még nem kell nekik reggelit készíteni, nem kell válaszolni a kérdéseikre, nem kell újra és újra elmondani, hogy apa elköltözött és nem, nem jön vissza.
Nem kell a szemünkbe nézni, látni benne az értetlenséget, a reményt és a félelmet.
Furcsa módon, a megkönnyebbüléssel együtt visszatért az üresség érzete is. Mint egy álnok kígyó kúszott be lassan elméjébe és hozta magával a haszontalanság megfoghatatlanságát.
Értéktelen. Ez volt a szó ami eszébe jutott. A lüktető fájdalomfátyolból úszott ki, szinte táncot járt a szeme előtt.
Állt a konyhában, a polcról levett pohárral a kezében. Ott volt a polcon szemmagasságban ,,a doboz” is, tegnap váltotta ki.
Azt mondta az orvos, ez segít majd, hogy könnyedebben viszonyuljon az élethez. Hogy rés nyílhasson a szívén és végre újra nevethessen.
Letetette a poharat a csapra. Felnyúlt, levette a dobozt és kinyitotta. Apró fehér kis gyógyszerszemek voltak benne. Automatikusan számolt: kettő, négy, hat, nyolc, tíz, tizenkettő, tizennégy, tizenhat, tizennyolc, húsz.
Egyenként nyomta ki a pultra őket. Apró koppanással jelezték, hogy itt vannak és ők képesek a gondtalanság érzését kölcsönözni.
Nézte őket, majd lassan, óvatosan, belesöpörte a tenyerébe a pirulákat, meglepődve észlelte, hogy milyen selymesen sima a felületük.
Belenézett a tenyerébe, jó érzés volt ott tartani őket.
Milyen kevés helyet foglalnak el. Egy kiskanálba is elférnének.
A szájához emelte a tenyerét, egy mozdulattal lökte be a szájába az összeset, nagy kortyokban itta rá a hűsítő vizet.
Hirtelen eszébe jutott, hogy  fiatalasszony korában így ette a mazsolát. Talán ez az emlék indította el az agyában, az elégedettség érzetét.
Mint a köd terjedt szét benne.
Végre, most végre, ő döntheti el, mi legyen.
Nem, ezt már nem akarja. Elfáradt a teste, a lelke. Nem bírja tovább. Ezt a keresztet már le kell tenni.
A másik gyerek jut az eszébe.
Az apjánál van, oda ítélte a bíróság. Sokáig nem értette, hogy vehetik el egy anyától a gyerekét?
De azon a délutánon, ahol az anyja azt mondta, hogy a nővére  örökbe akarja fogadni ezt a két gyereket, ott megértett mindent.
Most is látja maga előtt: az anyját, ott ül a kedvenc helyén, az asztalnál, a félhomályban, az ablak alatt. Fejét magasra emeli, a szemében szánalom és fensőbbségesség keveredik, ahogy a szavakat mondja, egyiket a másik után.
Ujjai közt szipka van, abból dohányzik, hosszasan szívja míg elmondja: ők, az anyja, a nagyanyja és a nővére, közösen hozták meg az ítéletet a feje fölött, hogy az elsőszülött fiát elvegyek tőle és az apjának adják. Hogy a nővére beszélt a bíróval, aki jó barátja volt, hogy ne a húgának ítéljék a gyereket.
És most ugyan ez a nővére, a másik két gyerekét is el akarja venni.
Mert őt alkalmatlannak tartják az anyaságra.
A szavak, mint kövek hullottak a fejére, összezúzva benne az értelmes gondolatokat.
Kitántorgott abból a konyhából és megértette, ne várja, mert nem kap segítséget a családjától.
És ekkor érezte a leginkább önnön értéktelenségét, hogy semmit nem ér, még a saját családjának sem, az élet értelmetlen és céltalan.
Nem, ezt a keresztet már nem bírja tovább.
Most ő dönt. Elég volt.
Míg végigfeküdt az ágyon, a lassan távolodó tudtából egy gondolata maradt még:
Uram, kérlek engedj a színed elé!
Legutóbbi módosítás: 2021.03.14. @ 16:30 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Halász Enikő 44 Írás
Hiszem, hogy mindnyájunknak van dolga és feladata az életben. Ezeket a feladatokat igyekszem felismerni, megragadni. Útkeresési, a világ megismerése iránti vágyamat, talán még gyermekkoromból, Nagyváradról hoztam magammal. Mára megértettem, a valóban fontos pillanatok az életünkben oly illékonyak, mint a hajnali pára, de néha sikerül egy-egy mozzanatot, rálátást, csendpillanatot rögzítenem versek formájában. Kérlek tarts velem, ha kedved, időd engedi ezen az úton.