Az idő elfolyik,
zárt ujjaim között por marad,
utána
szél fújja el azt is nyomtalan,
csak a keserű íz marja még a számat,
levegőtlenség van a tüdőm hajlatában,
szívemben a fény mi téged tükrözött,
csendben mattul,
talán el is tűnhet majd nyomtalanul,
ha nem várom majd, hogy jöjj
és a süket csendben
hangod sem hallom már
és látni fogom végre ,
hogy milyen tág a határ,
a fák, majd újra égig érnek,
lelkemben tiszta vágyak zenélnek
és nem várok rád többé.
Újra íze lesz a nyárnak,
illata lesz minden éjszakának
és nem tudom majd azt,
amit ma még igen:
kettőszázhuszonnyolc éj telt el nélküled.
