Az öregasszony régóta egyedül élt. Hétköznap nem érzékelte magányát, nyáron gondozta a veteményest, télen pedig végig sétált a hosszú udvaron, megsimogatta a hóbundában dagadó tujákat, beszélgetett a cinegékkel, akik mohón csipegették a madáretetőbe hintett magvakat.
Csak ebben a sötét decemberi hónapban borult rá a szomorúság. Ilyenkor egészen kicsire töpörödött és napokig ki sem mozdult otthonából.
Odakint gyermekek húzták egymást a szánon, kacajuk cikázott a fehér kucsmákba bújt házak között, mintha csengettyűk csilingeltek volna. Janka néni közelebb ment az ablakhoz és félrehúzta a függönyt. A hóember az utca másik oldalán őt nézte, csillogó szénszemekkel mosolygott.
Holnap szenteste és magányos vagyok – állapította meg keserűen. Mikor még élt a gyermekem, milyen más volt, ilyenkor fahéjillatban úszott a konyha és karácsonyi dalokat énekeltünk. Az emlékek puhán pelyheztek szemei előtt, könnytelenül, némán sírt.
Hirtelen arra eszmélt, a másik szobában valami elcsattant és üvegcsörömpölést hallott. Ereiben megfagyott a vér. Aztán dörömböltek az ajtaján.
– Néni kérem, tessék kinyitni. Csak én vagyok az, Balázs a szomszédból.
Az öregasszony szédelegve az ajtóhoz vánszorgott. Mikor meglátta a piros arcú, pityergő kisfiút, kitisztultak gondolatai, már tudta mi történt.
– Gyere csak beljebb, ne sírj nincs semmi baj, holnap szólok Kálmán bácsinak, hidd el, hipp-hopp beüvegezi az ablakot. Aztán látva, hogy a gyermek fagyos tekintete felolvadt, váratlanul nevetni kezdett.
– Ne itasd az egereket! Mit gondolsz, lenne kedved segíteni nekem holnap?
A kisfiú szipogva bólogatott.
– Igen Janka néni és ígérem, máskor vigyázok, nem dobom az ablaküvegnek a hógolyót. A zsebpénzem meg odaadom Kálmán bácsinak a javításért.
– Mit szólnál hozzá, ha a pénzed megtartanád, viszont segítenél kivágni a kertből azt a kis fenyőt és megmutatnád nekem, hogyan tudsz fát díszíteni?
A huzatos házban hirtelen kellemes meleg lett. Az öregasszony szeme boldogan csillogott, mintha minden fájdalom most röppent volna ki szívéből. Eltűnt, megszűnt, szilánkokra hullott. Sok hosszú év után gyúlt ki benne a felismerés, minden fájdalmat csak a szeretet oldhat fel.
Már megszenvedtem, meggyászoltam, ezután olyan leszek, mint a kis cinegék, kis morzsákat fogok csipegetni. Szeretetmorzsákat… – gondolta.
Másnap hajnalban ébredt, sürgött-forgott a konyhában, mire Balázs bekopogott hozzá, már ott pöffeszkedett az asztalon az arany kérgű kalács.
– Gyere kisfiam szelek neked, mielőtt kimegyünk.
Balázs a jóízű falatozás közben vidáman csacsogni kezdett.
– Tudod, Janka néni, én egy kiskutyát kértem a Jézuskától. Nagyon szeretem a kutyákat és végre lesz egy sajátom, majd megtanítom, hozza be az újságot a postaládából, meg hogy húzzon engem szánon.
– Te mit kértél karácsonyra, Janka néni?
Az öregasszony elmerengett, szembogara apróra zsugorodott.
– Én nem is tudom kisfiam… Évekig nem kértem semmit a Jézuskától. Már nem is hittem benne. Tudod, a felnőttek néha tévúton járnak és elveszítik hitüket. Aztán, ha szerencsések újból megtalálják. Én azt hiszem most megfürödtem a kegyelemben és most újból visszakaptam a fényt, így már mindenem meg van. Ha néha meglátogatsz, a kutyusoddal az elég ajándék lenne. De most menjünk, vágjuk ki azt a fenyőt és segíts díszíteni, gondolom, estére otthon szeretnél lenni, megnézni mi rejtőzik a ti fátok alatt.
A kisfiú mazsola szemeiben lángolt az öröm, s mire felaggatták a színes gömböket, az alkonyodó égen már pislákoltak az első csillagok.
– Gyújtsuk meg a gyertyákat és énekeljünk egy karácsonyi dalt, aztán siess haza, szaglászd ki azt a kutyát!
Az öregasszony, miután magára maradt, a konyhaasztalhoz ült. Még érezni lehetett a tészta édes illatát. Rutinos, gyors mozdulattal markába seperte a viaszos vásznon heverő morzsákat.
Szeretetmorzsák – suttogta.
Egy percig még ráolvadt tekintete a fenyő sziporkázó fényeire, aztán bekapcsolta a rádiót. Gyermekek csengő hangon hirdették, eljött a szeretet, Kis Jézuska született…
Legutóbbi módosítás: 2020.12.26. @ 17:41 :: Bereczki Gizella - Libra
