Sonkoly Éva : A látogató

Csengettek.

Az ajtóban egy úr áll, széles peremű kalap a fején, fura mosollyal néz rám.

– Bemehetek? – kérdezi.

– Nem vásárolok! – csuknám az ajtót.

– Az nem olyan biztos – mondja. – Egyébként is rendelésre jöttem.

– Én nem kértem semmit – válaszolom.

– Te nem, de valaki szeretné, hogy válassz! – ellentmondást nem tűrően szélesre tárja az ajtót.

Már bent ül a szobában, kabátban, kalapban, a furcsa mosolyával.

– Van egy kávéd? – kérdezi.

Hozom a kávét, lassan kevergeti.

– Amíg kóstolgatom, mert az élvezetekkel lassan kell élni, kérlek nézd át ezeket!

Mélyen a zsebébe nyúl, kis dobozokat tesz elém. Olyan parányiak, alig nagyobbak egy gyufás doboznál. Van vagy három. Kíváncsian bontogatom.

– Csak bátran! – biztat miközben kávézik. Lassan, élvezettel kevergeti a sötét folyadékot.

Előttem a nyitott dobozban valami fényeset látok belegyömöszölve, szinte erőszakkal.

– Óvatosan húzd ki! – biztat.

Valami különösen finom tapintású kelmét talál a kezem. Finomabb az igazi hernyóselyemnél. Áttetsző, szinte egész ruha, mégis olyan különös. Nézem, forgatom.

– Tetszik? Próbáld fel nyugodtan!

– Én? Nem rendeltem semmit!

– Már mondtam, a megrendelő nem te vagy – figyelmeztet.

– Menj a fürdőszobába, vedd magadra nyugodtan!

Elkerekedik a szemem.

– Ezt, ott?

– Felőlem itt is maradhatsz, de a megrendelő szerint kicsit visszafogott vagy… – jobb szót keres – olyan más vagy – legyint.

– Tudod a csupasz bőrödre kell felhúzni, de engem nem zavarsz, akár itt is… – rágyújt, s figyel.

Kimegyek, vetkőzöm, felveszem, nézem magam.

A tükör kinevet. Már látom, ez nem az én méretem. Áttetsző, szinte testszínű, de igen nagy, itt-ott már feslett.

Felháborodottan kirontok, mit sem törődve “másságommal”, illemmel.

–  Nézd, ez nem az én méretem, s már használt! – mutatom.

– Igen, kicsit, a fenébe! – állát simogatja, mosolyog. – Furcsák vagytok ti, azt hiszitek mindenkinek újat szállítok… – körbenéz, s elém tol egy másik dobozt.

– Ezt próbáld fel! – biztatóan tartja elém -Kicsit kreolabb bőrszínű.

– De nekem ránézésre is nagy, kétszer is beleférnék.

– Igen, kicsit más a méreted – néz csodálkozva. – Megmérhetlek? – kérdezi, s feláll. Nincs a kezében semmi.

– Mivel? – kérdezem.

– Csak úgy a szememmel – s már írogat is -, dereka 60 centiméter.

– Honnan tudod? – kérdezem.

– Ó, régi szállító vagyok én, csak ilyen macerás páciens alig akadt még! – morogja maga elé. – Bár figyelmeztettek, hogy, csak… Nem is értelek – folytatja – mások örülni szoktak nekem.

– Ha megmondanád honnan jöttél… – próbálkozom, mert kíváncsi lettem nagyon.

Mély hallgatással néz.

– Van még egy dobozom, meg sem nézted! – tolja felém.

– Minek nézzem? Az is nekem valami alkalmatlan darab lehet, vagy valami használt.

– Azért nyisd csak ki, kérlek!

A színe kicsit más. Lassan óvatosan belenézek. Ott lapul a szivárvány minden színe.

– Ezt a bőrömre? – csodálkozom.

– Igen, ott majd nem ragyog ennyire, de amit befelé sugároz, az jó érzéssel tölt el majd sokáig.

– Milyen érzéssel?

– Vedd fel! – mondja, ellentmondást nem tűrő hangsúllyal.

Óvatosan belebújok, kétszer körbe ér, de érzésnek olyan különös. Elmondhatatlan meleg ölelése van.

– Kié volt? – kérdezem.

– Jobb, ha nem tudod! – morgott morcosan – Válassz!

– Használt ruhát nem kérek! – szögezem le.

– Gondoltam! Nézd, mert olyan szépen kért a megrendelő, méretre kaphatsz újat. – Számolgatni kezd.

Gondolkodom.

– Ez a szivárványszínű, meleg ölelésű nagyon tetszik – mondom.

– Sejtettem – homlokát ráncolja.

– Mi a baj? – kérdezem – Te mondtad, hogy választhatok.

– Tudod, most ősz van. Az alapanyaggal van a baj. Meg kell várni a tavaszt, nyár elejét.

– Miért?

– Láttál te már őszi szivárványt, netán télit?

Csodálkozom ismét.

Lassan feláll, zsebébe süllyeszti a dobozokat. Távozni készül. Kikísérem.

Egy névjegyet ad a kezembe.

– Majd kereslek, ha elkészült, ezen a számon érdeklődhetsz.

Becsukom az ajtót.  Nézem a névjegykártyát.  Alig hiszek a szememnek.

Lassan olvasom: Bol-dog-ság.

Alatta mobil szám. Mi lehetne más, hiszen ő maga is olyan… mobil.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2020.10.08. @ 21:16 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Sonkoly Éva 573 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"