Gomolygó, sötét lepel
nyirkos hideget lehel,
ahogy ránk telepszik, mindent befed,
elrejt, magába ölel,
bekebelez, mint éhes szörnyeteg.
Ereszkedik egyre lejjebb,
szakadó foszlánya ágakon leng,
ködébe fojtja a fákat, végigkúszik az utakon,
ott lapul berken és tavon,
félelmetesen gomolyog,
szélben vonaglik, mint egy állat
s éhesen nyeli el a tájat.
Mintha megnyílna a földnek gyomra
s a világ alászállna a pokolra.
