A süketen múló időben még utánad kiáltanék,
de már csak lépteid koppanását hallom
a lépcsőház dermedt csendjében
záródó ajtó mögött állva,
dobban a szív, a lélek,
remélek,
és nem remélek,
talán még várok, magam sem tudom mire,
talán, hogy kialudjon a fény,
míg Te eltűnsz a semmibe,
és hiányod,
ha majd megszokom, olyanná váljon,
mint a tompán sajgó seb
ha a vérzés már elállt,
elmúlhat idővel, ez isteni kegy,
de minden eső előtt
és után,
vagy akár közben is, még fájni fog a heg.
