Úgy tartalak, mint fáradt őszi fényt,
tenyérben derengő kicsiny napot,
s ha szólsz, a szél is torpan veled,
a város zaja csendben eloldalog.
Tavasz-hajnalod homlokomra hull,
mint harmat, melyet szirmok őriznek,
a bennem zajló kavargó világot
mégis néma nyugalmad érti meg.
Ha elvesznék, nálad találnám meg
az ösvényt, hol a horizonton fény fakad,
s nem volna többé menekülés,
csak tested melege, s a lenni akarat.
És ha egyszer majd elnémul a föld,
nem lesz több dal, se szél, se kézfogás,
akkor is bennem lüktetsz, mint
a tiszta hűség, s a feloldozás.
