Egyszer volt, hol nem volt, volt Nádasdon, jócskán túl a későbbi vasgyár helyén, de még az őzkoponyán nem rég átnőtt fán is innen, egy nádfedeles házikó. Ezután a ház után már csak a macskaugrásnyira eső Balatonban éltek emberek, ahonnan átjárt a plébános misézni.
A házat sűrű erdő vette körül, a dombon. Ebben a házikóban élt egy nagyon-nagyon szegény ember a feleségével meg kilenc gyerekével. Az ember eljárt télen az erdőbe fát vágni, nyaranta pedig napszámba, mert a környéken bizony még a szénbánya sem nyitotta meg a kapuit.
Azon a télen az utakat, az erdőt vastagon belepte a hó, a zúzmara. Ábris, mert így hívták, azért ment az erdőre, hogy szent estére legyen elegendő tűzifa a maga készítette kemencébe és berakott tűzhelybe, no, meg hát, eladni belőle, amiből a kenyérre és a kalácsra való is ki szokott kerekedni.
– Sára, az asszony bizonyost süt most is molnárkalácsot, ha lesz miből – morfondírozott magában a szegény favágó, és szorosabban megmarkolta a maga ácsolta szánkó gyeplőjét, amin a nagyfejsze, egy zsák és egy kulacs víz mellett a gallyazó fűrész pihentetett. Tudta, olyan üres a lisztesláda otthon, mint az ő feje most, az aggodalmaskodó gondolatoktól eltekintve.
A zsák éhes szája mohón várta az Ábris által készített csapdák valamelyikéből a nyulat vagy a fácánt. Ma biza’ éhen maradt, ugyanis az engedély nélkül felállított csapdák üresen tátongtak, noha ilyenkor, a kisded születése előtt, a Nádasdiak és a Károlyiak erdő- és vadőrei behunyták a fél szemüket a szegények vadorzása előtt.
Maradtak hát a kisebb, nagyobb gallyak Ábrisnak, aki tudta a regulát: neki és a hozzá hasonlóknak csak ez járja. Meg is rakta a szánkót alaposan, és takarosan lekötötte a bozontos ágakat a magával vitt kötéllel.
– Majd otthon felaprítom a tüzelőt, de mit fog enni a család estére!? – fújta ki magából az aggodalmát fehér párafelhő formájában a szegény favágó.
Húzta, vonta Ábris a vállán átvetett kötéllel a szánkót. Közben azon járt az esze, hogyan is szerezhetne örömet népes családjának. Ám semmi okos nem jutott az eszébe. Ahogy közeledett a házához, az út szélén valami erősen feketéllett a süppedős hóban.
– De hisz, ez egy kalácssütő vas! – kiáltotta – Valaki azon mód elveszíthette. Ügyefogyott hősünk azon gondolkodott, kié lehet, és mennyire hiányolhatja azt, ha éppen szent este akar vele molnárkalácsot sütni. Nekik nem futotta ilyen alkalmatosságra. Ha megsütötték is a szegények molnárkalácsát, azt a tűzhely platniai között tették, a szabadké-mény alatt. Ették azon füstösen.
– Vissza kellene adnom a vasat a gazdájának – motyogta Ábris, amikor a vas megszólalt:
– Azzal ráérsz karácsony után is. Tudd meg, én varázsvas vagyok. Min-dig oda megyek, ahol a legnagyobb az ínség.
A szegény favágó nézett jobbra, nézett balra, ki szólt hozzá, mert nem fért a fejébe, hogy a nagydarab vas szólította volna meg. Erős félsszel a szívében csak oda óvakodott a vashoz, ami legnagyobb meglepetésére langyos volt.
– Na, vegyél már fel! Tán azt akarod, hogy teljesen kihűljek? Most jövök a felvégről, ahol úgyszintén dolgom akadt.
Így került a szánkóra a vas, a begyűjtött fa tetejére.
Ahogy hazaért Ábris, a nagyobb gyerekek örömmel futottak felé, vagy öten.
– Mit hozott, Édesapám? – kiáltozták kórusban. Csizma, cipő helyett kapcába csavart lábukon gyékénysaru szaporázta a hóban. A nagy zajra, Sára is kijött a pitvarból, a legkisebb gyerekkel a karján, aki ugyan tudott már járni, de apró lába meztelenül kalimpált a levegőben, nagy jókedvében.
Csak ámuldozott az asszony, amikor a hites ura elmesélte neki, miként járt a sütővassal. Hitetlenségének azonnal hangot is adott:
– Ne bolondozzék kend, apjuk! Nem elég, hogy az emberek már így is bolondnak néznek bennünket, ha nagy ritkán megjelenik az egész család a Nádasdon. Mondogatják: Na, itt jön Ábris és szapora Sára! Annyi a gyerekük, mint rostán a luk. Oszt’ enni se tudnak adni nekik eleget.
– Csendesebben, asszony! Én hiszek a vasnak. Nézd a’! Még most is langyos. Nem közönséges vas ez. Majd meglátod.
– Meglátom, meglátom! De honnan lesz a liszt, a zsír a molnárkalácshoz?!
– Ha eddig jó volt kakastejjel, sóval, akkor most is az lesz. Megyek, kérek a jó emberektől egy kis lisztet, aminek az árát majd ledolgozom.
– Sehova, Ábris! – szólt a vas. Tegyetek csak fel a tűzhelyre, üljetek kör-be, és egyenként mondjátok, de szép sorjában:
„Süssél, süssél vasacskám,
Ne éhezzen az én szám”!
Sára és Ábris nagyság szerint sorba állította a gyerekeket. A sor végére ők maguk kerültek. Úgy tettek, ahogy a vas mondta. És lássatok csodát, minden gyereknek jókora, illatos molnárkalácsot sütött a vas a nélkül, hogy bármilyen hozzávalót kért volna Sárától.
A szülők sírtak örömükben, de csak addig, amíg a legkisebb csemete, a kis Ábris sorra nem került. A többi gyerek lyány vót mind, az istenadta. Ám ez a vakarék nem tudta elmondani a rigmust, hanem a helyett bőgött, amilyen kicsiny volt, akkora hangerővel, az anyja ölébe, aki a tűzhely fölött hajladozott.
A nagyobbacska lányok adtak neki a saját kalácsukból, ami illatozott a tejfeltől, vaníliától. Ilyen felségeset még soha nem ettek. Jó volt a sóval, vízzel sütött kalács is, de ez után Nádasdi nagyságos úr is megnyalta volna mind a tíz ujját.
Az adományok azonban nem vigasztalták meg a csöppséget, ő saját molnárkalácsot óhajtott. Könnyei rácsöpögtek a varázsvasra, ami értett a szóból, és hatalmas, szív alakú molnárkalácsot sikerített a család egyetlen fiúgyermekének.
A szülők nagyon elcsodálkoztak. A csodavas ugyanis addig, többször is teljesen hangtalanul sütött. Csak a fa ropogását lehetett hallani alatta. Ám ettől fogva mindig sírva sütötte a molnárkalácsot.
Másnapra úgy eltűnt a varázsvas, mintha soha nem járt volna Ábriséknál.
Azóta egyfolytában sír a molnárkalács, amikor sütik, nem csak Borsodnádasdon, hanem mindenütt, ahol emberek laknak.
Aki nem hiszi, járjon utána!
2015. január 23., péntek 10:41
Legutóbbi módosítás: 2025.08.15. @ 11:45 :: Csillag Endre