Örültem az éjjeli esőnek, hiányában
már a föld is megrepedt. A hézagok,
mint százfelé futó sebek, sajogva
nyiladoztak cirmos szirmú virágok
helyett.
Most minden üdítve lett, virágkelyhek
emelik égre arcukat, s az aszalódott
levelek is újra nyújtózkodnak szár-
hegyen, ismét bőségforrás lett a kút,
frissítőkkel töltődtek a madáritatók.
A szél még itt dühöng ugyan irigykedőn,
gyors száradást remélve sebesen körbejár,
de már víztől duzzadnak a gyökerek,
a Nap is mosolyog dacos ábrázatán.
