A lágy eső illatot még érzem a számban,
emléked íze villan,
talpunk alatt Zágráb köveivel futunk fel a várba,
kezem fogod, húzol fel, a zegzugos utcákban
és tágra nyitott szemmel
nézünk szét,
a tájban fel-felvillanó kupolák,
arany fénylő fénye
ezer ember között mégis ketten végre,
közel fogsz magadhoz a macskaköves úton,
el ne veszíts engem Drágám, Én galambom,
ott vagyunk de mégsem,
az utcaforgatagban,
Te szállásunk rejtekében ölelsz át magadba,
körülöttünk zsibong az éjszaka hangja.
Én csak Téged látlak,
szíved látom végre
eggyé válva a mostban
és az Úrtól kérve,
így maradjon mindig,
sose legyen másképp,
de miként Ahmed Amran írta
a rózsa is csak emlék.
