Előszó
A „szelíd” talonmáriástól az különbözteti meg a rablóultit, hogy az előbbiben nincs, az utóbbiban van licitálás, azaz rablás.
A rablóulti attól lett rábéi, hogy a kártyaetikával szöges ellentétben, beszéltek egymással a partik közben a bemondók és védők azon túl, ami a játékszabályzat leírásában szabályos vagy megengedett volt, és mindezt egykor élt, valóban szenvedélyesen kártyázó férfiak játszották, jóval a Kör sajnálatos megszűnése után is.
Színhely (például!)
Nagyrábé, Hajnal u. 5., Grünwald József házának utcai szobája
(Ennek a helyszínnek a pontos megadása ennél jóval bonyolultabb lenne, ami egy másik leírás/történet volna.)
Időszak
1946-tól az ötvenes évtized vége feléig, bizonyosan,
A játék módja
Rendszeres, a szabályzat és a tiltó törvény határait feszegetve, hazárd módon, nagy forint-tétekkel is.
Kibicek is voltak jelen, néha egy, két felnőtt és pl. gyerekként én stb.
Játékosok (például)
Grünwald József, toll, állatbőr felvásárló (G)
Németh József, molnár mester (N)
Vitéz Papp János, gazdálkodó (V)
Lénárt Károly, cipész (L)
(A történet bemondása, a játszma kimenetele kitalált példa, de a körülmények, jellemzések és az elhangzottak valósak, miközben az éppen lehetséges, legnagyobb bemondás „drámája” zajlik.)
A szobában vágni lehet a sodort, tokos stb. cigaretták, szivarok füstjét. A gyerekek és az asszony a konyhába, udvarra menekülnek. A nem nagy asztalon halmokban áll az aprópénz. Van, akinél szétterítve, akad, akinél az érmék értéke szerinti, takaros oszlopokba rakva. Néhány papírpénz is előkerül a tárcából, a farzsebből, esetleg a mellényzsebből.
Az asztalkát négyen ülik körbe. A partnerek jól ismerik egymást, csaknem egyazon generációhoz tartoznak, ha nem kártyáznak, tegeződve köszöntik egy- mást.
L úr keveri a 32 lapból álló „magyar” kártyát, miközben megszólal N úr:
– Ossza már, különben meggyulladnak a lapok! – mire az osztó,
– Hamar, ha mondja – és a baloldali „kártyaspillerrel” elemeltetett paklit, ötösével, zártan osztani kezdi az óramutató járásával ellentétes irányban, azaz elsőként a tőle jobbra ülőnek. Ez után kirak – hátlapjával felfelé – két kártyát talonnak, az asztalra. Megkapja a három úr a második öt lapját is, és senki sem nyúl a lapokhoz, amíg tíz kártyalap nem fekszik előtte. Az osztó természetesen kimarad, de nem kibicelhet.
Felszedés közben persze a játékosok morogva latolgatják, mennyire kacsint, mosolyog rájuk a szerencse.
N úr, az óvatos: – Olyan lapot osztott, hogy be kéne aranyozni a kezét.
V úr megtoldja: – Szerintem forró arannyal.
G úr bölcsen hallgat, N úr bemondását várja, hogy adott esetben megfelelően ráijeszthessen. N úr lapja erős piros sort és színhiányt mutat zöldből.
– Ígéretes, ígéretes, de óvatos leszek – monologizálja befelé, és letesz két számos tököt talonnak, majd bemondja:
– Passz piros.
– Az kevés – mondja V úr, miután felvette a talont, úgy tesz, mintha örülne neki, rakosgatja azokat tíz lapja között – átrendezést színlelve, majd, némi motyogás közben, változatlanul leteszi a két tököt, és elhangzik az eggyel nagyobb bemondása:
– Zöld negyvenszáz. – Erre vág fel V úr?! Én restellném. – Majd hirtelen mozdulattal felkapja a talont, és diadalmas arccal letesz két piros lapot, amelyek közül az egyik figurás, a másik számos, és bemondja:
– Tök ulti.
Rövid csend ereszkedik a szobára. N úr a talont fürkészi, de a lapok hátlapja semmit sem árul el neki.
Úgy véli – Egy pirosnak lenni kell benne, és milyen jó lenne, ha az a filkó lenne, de ha nincs is, az ultim megélhet! – majd hangosan folytatja:
– Gyáva népnek nincs hazája! – és felkapja a talont, amihez ravasz módon savanyú képet vág, és elhangzik a bemondása:
– Piros negyvenszáz.
A többiek kissé irigykedve hümmögnek, V úr passzol, G úr tétovázik, de megérinti a talont, és a felső kártyát megemeli, majd fel is veszi mindkettőt, ahogy a szabályzat előírja. Nem titkolja örömét, két számára felesleges lapot tesz a talonba, és magabiztosan hangzik a bemondása:
– Tök negyvenszáz ulti.
N úr ismételten spekulál:
– Elhangzott egy zöld negyvenszáz, egy tök negyvenszáz ulti. Az erős piros sorom, hetessel és a makk lapjaim urak. – ezért nagyot ugraszt a liciten:
– Piros negyvenszáz ulti, durchmars – mondja diadalmasan
V úr zöld ászára, tízesére alapozva azért vakargatja a füle tövét, hogy csekély rizikóval megkontrázhatná a százat, hiszen a tök-erő meg G úrnál van. De akkor már a durchmarsot is, hiszen N úr ekként nem vihet el minden ütést. Szándékát be is mondja:
– Kontra száz, kontra durchmars!
N urat kissé meglepi a bemondás, de nem késlekedik:
– Rekontra! – mondja, amire G-úrtól jön a válasz:
– Szubkontra! – kis csend, N úr belül kárörvendően örül.
Innen lavinaként felgyorsulnak a bemondások, most már csak azért is:
V úr:
– Mollkontra!
N úr:
– Hirschkontra!
G úr:
– Fedáksári!
N úr:
– Plafon! – kiáltja, mert innen már nem mehet tovább a licit.
Rövidre fogván:
N úr megnyeri a partit, megvan az ultija is, egyet sem ütnek az ellenfelek, és mivel minden kontra duplázza a mindenkori bemondás értékét, és mert forintos alapon játsszák az ultit, a két úrtól összesen 5136 Ft-ot nyert volna, ha a parti nem lenne csupán hipotetikus, kitalált.
A nyertesnek nem is ez az igazi öröme, hanem az, amikor a durchmars közben minden ászt és tízest hazahoz, csúfondárosan mindannyiszor elmondhatja (főleg a tízeseknél):
– Viszik Katit, lobog a haja!
Utószó
Az ulti zsargonja, „szakszavai” területenként, időnként változnak. Ez vonatkozik a duplázó kontrák neveire is. Sok helyen nem Katinak, hanem Ilonának lobog a haja.
A játszmák, összejövetelek nem voltak többnyire tekintettel a családok nyugalmára, és akár éjfélekig eltarthatott az „ öldöklő”, de „udvarias” harc.
