Sebestyén Lóránt élvezte a jelenlegi munkáját, egy irodaszergyártó cégnél dolgozott üzletkötőként. Szeretett minden nap öltönyt hordani, és járni a vidéket. Általában csak reggel ment be az irodájába pár telefon erejéig, aztán beült kedvenc Volkswagen Polojába és irány a leendő ügyfelek. Egyáltalán nem bánta, ha az ország túlsó felére kellett mennie, imádott vezetni. A mai reggel is úgy zajlott, mint a többi: 06.00-kor kelés, gyors zuhany, fogmosás, öltözködés, az elmaradhatatlan friss kávé, és az irodába menet beugrás a házuk mellett lévő Sparba. Itt vette a reggelijét és az útra valami gyors harapnivalót. Ahogy sétált a polcok között, és éppen azon gondolkodott, hogy a gyümölcsök mellé müzlit vegyen-e vagy csokit, egy idős nénire figyelt fel. A nénike a kávék előtt állt és a pénztárcáját kutatta. Elővett pár aprót, de mintha nem tetszene neki a látvány. Még egyszer felnézett a kávés polcra, visszatette a fémpénzeket, majd lassan továbbállt. Lóránt odament a polchoz, és felpillantott abba az irányba, ahová az előbb a hölgy. Egy számára ismeretlen márkájú kávét látott, mindössze 320 forintért. Gondolta is, hogy elég silány minőség lehet ennyi pénzért. Ahogy állt szemben a polccal, egy emlékkép villant a szeme elé. Gyermekkorában édesanyja pótkávéból főzött nekik reggeli italt. Még kicsik voltak, nem ihattak rendes kávét, de az íze emlékeztetett valamelyest a valódira. Azon tűnődött, hogy mennyire az élete részévé vált a fekete ital fogyasztása, fel sem tud nélküle rendesen kelni, és bizony, függő lett. Ha nem ivott felkelés után 2-3 órán belül, még a feje is belefájdult. Igazán adhatna több tiszteletet is az ivásának, nem csak úgy hirtelen lehúzni és rohanni dolgozni. Aztán minden világossá vált számára: ennek a néninek nincsen elég pénze kávét venni. Az agya elkezdett pörögni, majd leemelt egy félkilós Omnia-t, és sietett a kasszához. Előbb kell odaérnem, mint neki – gondolta.
– Jó napot kívánok! – köszönt az idős hölgyre.
– Önnek is jó napot, fiatalember! Miben segíthetek? – Marika néni, mert így hívták, egy picit meglepődött, de rögtön rá is mosolygott, ez természetes volt neki.
– Kérem fogadja el cégünk reklámajándékát, ezt a csomag kávét – próbált úgy mosolyogni, és kínálni a portékát, mint egy hostess.
– Ezt nekem akarja adni? De hiszen ez nagyon sokba kerül!
– Tudom az árát, ezzel foglalkozom – Lóránt a lehető legszélesebb mosolyát vette elő. – Termékpromóciót tartunk, és én ezt most önnek szánom. El is fogyott mind, ez az utolsó, végre mehetek haza.
– Na de, ha így osztogatja a drága kávét, hamar tönkremegy a cégük. Ráadásul én nem is vagyok jó reklámcélból, kisnyugdíjas vagyok, és akármennyire is finom ez az Omnia, én a jövőben sem tudok ilyet venni.
– A reklámot csak bízza rám kedves, ez a szakmám. Tudja, hogy hány millióba kerül egy tv-reklám? Ahhoz képest pár ezer elosztogatott kávé kutyafüle. Ezenkívül, ha csak két szomszédjának vagy két barátnőjének mondja el, hogy milyen finom ez a márka, mi már elértük a célunkat – és már nyomta is Marika néni kezébe a zacskót.
– Rendben, ön tudja – pironkodott kicsit, nem volt hozzászokva az ajándékokhoz és nem is szívesen fogadott el semmit, még a kóstoltatókhoz se szokott odamenni, de úgy látta, a fiatalember nem tűr ellentmondást.
Lóránt elégedetten szállt be az autójába, tudta, ez a nap még több sikert hoz neki. Marika néni pedig otthon kivette táskájából a kávét, elővett egy régi szalagot a konyhaszekrénye fiókjából, csinos kis masnit kötött rá, és letette az asztal közepére, a két szál friss fenyőág mellé. Holnapután Karácsony, és ő egy idegentől kapott egy szép ajándékot. Felnézett az égre, és a száját elhagyta egy halk „köszönöm!”
Legutóbbi módosítás: 2020.12.19. @ 17:07 :: H.Pulai Éva
