Acélhárfák II.

Valamikor 1995-ben kezdődött.

 

A Siófok-Netanya Baráti Társaságunk a netanyaiak (Siófok testvérvárosa) kérésére elvállalta, hogy rendbeteszi a zsidótemetőt. Ez első évben gyakorlatilag azt jelentette, hogy az elnökasszony-feleségem végigfutotta a siófoki cégeket, vállalkozókat és köszönhetően a megtévesztően kedves-mosolygós „rábeszélőkéjének” összejött annyi pénz, hogy egy cég – kedvezményesen – megcsinálta a kerítést. Amikor elkészült, elmentem megnézni, hogy mit is vállaltunk. Akkor láttam először a temetőt, már amit látni lehetett egy nádas-zsombékos, szemétlerakós területen áttörve a bozótos, kiserdős helyből, melyet akkor már valóban jól kiépített vasoszlopos drótkerítés vett körül.

 

Aztán nekiállt a Csapat. Bőszen megjelent 15-20 ember fejszével, fűrésszel, metszőollóval, és nekifutott a munkának. Mindenki irtott mindent a saját tudása, kertészeti ismeretei szerint. Ezt három éven keresztül néhányszor megismételtük – egyre csökkenő létszámmal -, de lassan kezdett látszani, hogy itt valóban temető van.

 

A magam módján precíz ember lévén – úgy egyharmadnyi munka elvégzése után is – mindig úgy mentem haza, hogy egy lengyel film címe járt az eszemben: „Tájkép csata után”. De a feladat ekkor már megérintett, emiatt rendszeresen visszajártam, és rendezgettem a dolgokat. A félig megcsonkított bokrokat megmetszettem, kiigazítottam, a félméteres facsonkokat földszintre vágtam, összehordtam egy helyre a hulladékot, és amit tudtam, eltüzeltem. Nagyon zavart, hogy úgy fél méter felett viszonylagos rend kezd kialakulni, de alatta még mindig rendetlenség volt, a fű és a gazok térdig értek. Tettem egy naiv kísérletet kaszával, de rájöttem, hogy a sírok között ezer négyzetméteren ez nem működik – és egyébként is igencsak fárasztó. Jött az ötlet, hogy permetezzük le gyomirtóval. Az eredmény: néhány jobb sorsra érdemes bokor elpusztult, a gazok is, de természetesen ugyanúgy fél méter magasan ágaskodtak, de már szárazon. Mindeközben a lelkesedés és a Csapat csökkent, és én is kezdtem belefáradni a kilátástalan munkába. Valamiféle gép kellett volna.

 

Ekkor – mint oly sokszor az életemben – közbelépett a Mama (Ő a feleségem). 98-at írtunk, és minden évben egy-két alkalommal az Izraeli Nagykövetségen járt a Baráti Társaságok ilyen-olyan megbeszélésein, tájékoztatóin. Ismerte Zoltai Gusztáv urat a MAZSIHISZ vezetőjét a „szevasz, mi újság” szintjén. Amikor legközelebb ott járt, beszélgetést kezdeményezett. Szegény Guszti bácsi igazából még nem ismerte, ezért szóba állt vele. Ezt követően villámgyorsan követték egymást az események. Vasárnap „beszélgettek”, és szerdán kettőkor a temetőnél randevúztam T. Péter úrral, aki a magyarországi zsidótemetők  fő-fő korifeusa. Fél háromkor már itthon voltam, és a következő héten megkaptam az első damilos gépkaszámat.

 

Ez egy McCullock márkájú, félprofi gép volt.

 

Izgatottan bontottam ki a jókora, hosszú csomagolást és – műszaki ember lévén – kíváncsian, érdeklődve néztem a gépet. Szép sárga műanyag fedélbe rejtett aprócska motor, kézreálló berántó-fül, alul röpsúlyos kuplung, hosszú továbbítórúd, rajta a kuplungcsésze. A másik végén egy fogaskerékház rövid, vaskos, menetes rögzítő-tengellyel. Két jókora, furán hajlított szarv, markolattal, és valami védőlemez, damilfej, egy maréknyi csavar, néhány szerszám és ismeretlen alkatrész. „Tapasztalati képlet” alapján először alaposan átnéztem a „robbantott rajzot”, majd a gépkönyvben leírtakat pontosan követve kisebb döccenőkkel összeraktam a gépet. Nagyon flancos volt. Csupa sárga, fekete, ezüstszínű, méretes, elegáns szerkezet.

 

Másnap vettem a költségkeretemből öt liter benzint, egy liter Arol 2T-t (kétütemű motorolaj), bekevertem, betöltöttem és kint a temetőben – a leírás alapján – elindítottam a gépet. Kicsit hangosan, de elindult. Leállítottam, felcsatoltam a vállaimra a tartóhevedert, újraindítottam, felakasztottam a gépet a heveder karabinerére, és elkezdtem kaszálni.  Legalábbis megpróbáltam.

 

Itt kezdődtek a gondok.

 

Néhány lépés után rájöttem, hogy ezt rövidgatyában nem lehet csinálni, mert a gép 8-10000-es fordulaton úgy vágja az apró köveket, kavicsokat, nyesedéket az ember lábszárához, mint a tüzes istennyila. Ezen kívül bőven jut az egész testre, az arcot, fejet és a szemeket is beleértve.

A hevedert pontosan be kell állítani, mert jelenleg a bal vállamon van a súly, a jobbon semmi, a jobb vállpánt lecsúszik, és a karabiner alacsonysága miatt a damilfej szintentartása komoly izommunkát igényel.

 

Abbahagytam, hazamentem. Otthon megpróbáltam beállítani a hevedert és a gép felfüggesztő gyűrűjét. Utólag mondom: sikerült. A kapott ellátmányból vettem egy homlokpántos arcvédőt és másnap újból nekilendültem egy MOL-os overállban, bakancsban. Ekkor éreztem meg az ízét. Szépen lehetett kaszálni – bár ez a régi temetőgondnoki rész egyenes területen történt -, határozottan volt látszatja. Sikerélménnyel mentem haza mintegy öt órás munka után. Rájöttem, hogy ez azért nem semmi lesz. Egy-két óra után a hevederen lógó gép tíz kilója már nyomja-dörzsöli az ember vállát, igénybe veszi a derekát, karjait, és a munka igencsak monoton. A motor hangja miatt megszűnnek a világ hangjai, nézelődni nem lehet, mert a damilfejet kell figyelni a megfelő magasság miatt, és egy-egy lépés nem lehet több 30-40 centiméternél. Ez azt jelenti, hogy a haladás igen lassú, folyamatos „toppogást”, lendítgetést, visszahúzást, figyelést igényel. A damil közben fogy, ezért időnként (15-20 percenként) le kell állítani a gépet, letenni, a másik felén a damilfejen állítani, aztán indítani és folytatni a munkát.

 

Egy idő után lett ritmusa, azt hittem, mindent tudok, és nagyképűen el-elpillantottam a sírkövekre, ide-oda. Akkor jött egy méretes pucoktúrás, aminek nekivágtam a fejet, az visszarúgott és hanyatt estem, mint egy „büdösbogár”. A gépet fekve leakasztva magamról felálltam és megtanultam, hogy minden másodpercben figyelni kell, nem lehet nézelődni. Ugyanígy nem lehet a karokat lazítani, hiszen minden talajegyenetlenség visszaüt. Így már gördülékenyen ment a munka – bár rendkívül monoton volt. A gép ordít, rajtam lóg, és lép, és kicsit előre, keményem markolva lendítés balra, jobbra, lépés előre, lendítés – perceken, órákon, napokon, később éveken keresztül. Az eredmény ugyanakkor nagyon látványos, mögöttem rend, gondozottság.

 

Nagy élmény volt, elsősorban lelkileg, amikor öt nap után végeztem és visszanézve rám mosolygott egy rendezettnek, gondozottnak látszó temető képe. Talán ekkor határoztam el, hogy ezt tenni akarom mindaddig, amíg erőm, „műszaki állapotom” engedni fogja.

 

A gépet – jó szokásomhoz híven – télen apró darabjaira szétszedtem, megtisztítottam, lezsíroztam, ahol kell és összeraktam. Ezt a mai napig mindig megteszem. Ma már a „hírforrásokból” tudom, hogy legalább egy év élettartamot  nyerek ezzel.

 

A második év vége felé észrevettem, hogy a gép hangja keményebb, kopogósabb lett, a rúd végén levő fogaskerékház hangosabban sír, majd egy szép (?) napon kemény csattanással leállt. Szerviz, a javítás néhány tízezer forint. Megtanultam, hogy az Arol 2T nagyon jó kétütemű olaj úgy 6000-es fordulatig, de ezek a gépek 9-10000-et pörögnek, ide speciális szintetikus olaj kell. Így lett a néhány száz forintos olajból kicsit több mint kétezer forint. Azt is megtanultam, hogy az LZS zsírok nem sokat érnek a 60-80 fokos üzemi hőmérsékletű fogaskerék-házban, mert kevéssé tapadnak, a fordulat szétszórja és pontosan ott nincs kenés, ahol kellene. Jött az ezer forint feletti speciális zsír. A harmadik év „gépileg” békésen telt. A negyedik évben aztán a masina egyre hangosabb és egyre gyengébb lett. Szerviz. A megoldás teljes motor- és kuplungfelújítás, mely elérte egy új gép árának a 80 százalékát.

 

Ekkor kaptam a második gépet. Ez már a profi kategória alsó szegmense volt, erősebb és megbízhatóbb, de a negyedik évben felújításra szorult – volna. Megkaptam a harmadik – immár profi – gépet, és idén a negyedik – valódi profi – Husquarnát. Mit mondjak? Jó vele dolgozni.

 

Örömömre a gépeimmel – bár nem az enyém, hanem a MAZSHISZ-é – járom a siófoki temetőt és a zsinagóga udvarát, a balatonszabadi-, a tengődi temetőket, de megfordultam velük az ádándi és a kővágóőrsi temetőben is.

 

Ez a munka része lett az életemnek. Ma már rutinosan és szépen csinálom. Örömet, sikerélményt ad, és – bár igencsak el tudok fáradni – de jólesik fizikailag. Lelkileg is.

 

Szeretem a gép biztos indulását, a mozdulatok ritmusát, az azonnal látható eredményt.

 

És még valami. Munka közben az érzékszerveim szükségszerűen koncentrálódnak, de az agyam szabad. Lehet gondolkodni, szárnyalni, emlékezni. Elárulom, minden írásom itt születet gondolatban. Óriási ajándék nekem és – talán – azoknak is, akikről írtam.

 

Befejezésül.

 

Leírtam néhányszor, de rájöttem, sokan nem értik, sokan megmosolyogják, és volt, akitől kikaptam az ostoba gondolataim miatt.  Mégis leírom.

 

Amikor teljesen végeztem a munkámmal, mindig visszanézek, gyönyörködök a gondozottságban, rendben. A temető szép, tiszta, a sírkövek sorban állnak, mint a katonák és őrzik régvolt emberek örök álmát.  A fák, bokrok formásak. Ilyenkor én látom a lakók arcnélküli mosolyát, és hallom a hangnélküli köszönömöt.

 

Hogy miért írtam le mindezt?

 

Nagyrészt Roger Chateauneu iránti tiszteletből, aki az „Acélhárfák” című könyvében nagyon szépen megírta a kétkezi munkások szerintem legszebb ódáját. A címet is ezért adtam.

 

 

Szerző Haraszti László 0 írás
Nagyon messziről indultam 74 éve. A zselici dombok, erdők északi végéből, a Szalacska lábánál kinőtt Sapkatöltés melletti kunhalmok közül, a Kapos folyó partjáról. A falumban magyarok, svábok, horvátok, felvidéki telepesek, cigányok, éltek együtt csendes, meghitt békességben. Apai ágon a származásom is hasonló, anyai ágon viszont 1825-ig dokumentáltan somogyországi zsellérek, uradalmi cselédek, napszámosok és juhászok voltak az őseim, így bizton Koppány ivadék vagyok, ennek megfelelően konok, ma

Legyél az első, aki hozzászól

Hagyj üzenetet