Muszáj kiölnöd bizonyos érzéseket, hogy tisztán láthass.
Mikor az ember olyan helyzetekkel találja szemben magát, melyek deja-vu-nek t?nnek és talán szép emlékeket idéznek benne, vagy éppen egy tökéletesen bizonytalan helyzetben különböz? utak kerülnek a lába elé…
Melyiket válassza? Mindig ott egy apró csapás a tökéletesen tiszta, hedonizmustól mentes életnek, jöv?nek; célnak. Ám ezt a magunkfajták mintha csak néha oldalvást pillantva észrevennék, mindössze egyetlen pillanat erejéig, amíg talán megmozdul bennük valami lelkiismeret-féle, s elképzelik, milyen lenne – majd rágyújtanak a következ? szál cigire.
Elindulsz hát egy úton. A vége mindig tökéletesen homályos és sohasem tudhatod, mikor fog egy újabb ösvény nyílni melletted. De te csak mész, mész gondolkodás nélkül, vagy csak mert így kényelmesebb, ez már egy kitaposott ösvény.
Közben aztán elfáradsz. Vagy talán az elején tömegével nyíló virágok fényessége már elkopott, és unalomba folytott, etikett-szer? aktuális világodat meguntad, hisz te is csak ember vagy.
S te megkérded magadtól, minek mennél tovább, mikor oldalt oly csodás virágokkal teli ösvények nyílnak? Csodásak bár, gondolod, de gyilkosak és mérgez?k. Elcsábulsz néha a szomszédos ösvényre, bele-belekóstolsz a méregbe. Fogalmad sincs, mit tégy vagy hogy hogyan másképp, mikor már annyiszor végigjártad ezt az utat, s félsz, mégha álmokat, jóságot is ígér, azt, amit mindig is keresel er?dnek erejével, mert valami mindig elromlik.
A valami pedig te vagy, ezt tudod jól. És mégis mi lesz, ha ismét elromlasz? Miért nem jó neked soha semmi? Többet vársz, jobbat akarsz, de hova tovább?
Lefekszel egy bokor aljába, mikor látod az éjjeli égbolt közeledtét. Falatozol a bogyóiból, belecsipegetsz gyümölcseinek édes húsába, mint a madarak.
A bokor megvéd, enni ad, majd a diderg? éj leszálltával meleget akarsz,s nem tudsz mást elégetni, csak a bokrot. Fogalmad sincsen, mit tegyél, hogy elégesd a jótev?d, vagy fagyj jegesre. Végül fogod, és a következményeket félresöpörvén nehéz lélekkel, de felszabadulva valami kényelmetlen érzés alól elégeted a bokrot.
Utána megint fázni és éhezni fogsz. Nem lesz hol lefeküdnöd, egy hely, mely talán megnyugvást adhatna. De reménykedsz, hogy egyszer majd találsz egy újabb bokrot, aki mellett megpihenhetsz. S talán jön, de te ?t is felégeted. Majd az azt követ?t is.
Találsz még valaha olyat, amely elég er?s és eleven ahhoz, hogy önmagától felmelegítsen önnnön h?jével s nem kell folyton csak rombolnod?
Mész az úton, s meglátsz egy újabb bokrot. Lélegz? és eleven, mint amilyennek az összes többi t?nt eleinte. S most mit tégy? Ismét elfog a magabizonytalan tettreképtelenség, és csak állsz majd egy helyben, megvárván míg a szél oda nem lökdös a bokor elé? Vagy inkább maradsz az el?z?nél, aki akkor épp kevésbé oly nagy, er?s és vonzó, mint a szembenálló, de talán közelebb van és könnyebb ?t elérni?
Mikor égetsz utoljára?
_______________________________
Ugyancsak a fényképedre és nevedre várva teszem parkolóba, kérlek a szabály betartására: A.
Mikor egy jóbaráttal fasirtban vagy, avagy mit adj neki a tizenhatodik születésnapjára.
A mindennapok ragadós, undorítóan nyúlós, szürke, nyálkaszer? ködében néha megeshet, hogy úgy érzed, az egész világ feléd irányítja negatív jelleg? figyelmét, és Mörfi Luciferként döfköd forró vasvillájával. Egész valód érzi, s lényed minden apró szegletével azon igyekszel, hogy ki ne törjön bel?led a végs? soron elkerülhetetlen s valamiképp szükségszer? Káosz, elsöpörvén minden biztosnak hitt kapcsolatot, cöveket, kapaszkodót az életedb?l, hogy aztán iszonytató, kéjes kacajával felfaljon s örökre magába temessen a reménytelen örökkévalóság.
Arcok. Mindenfelé körülötted. Ismer?sek, s ilyenkor mégis oly ismeretlennek tetszik mind, ahogy elfedi valójuk valami sokkalta nagyobb és jelentékenynek hitt, ámbár jóval jelentéktelenebb valami, egy dolog, ami megfojt és nem hagy lélegezni. Az arcok, akikkel korábban éjeket virrasztottál és hosszú-hosszú órákat beszélgettél át, meger?sítvén s szépen lassan megpecsételvén azt a furcsa, többrét?, eleinte sekélyes majd id?vel egyre mélyül? furcsa köt?dést, amit mi barátságnak nevezünk.
Majd egyszer eljön egy pont, bekövetkezik egy olyan pillanat, amikor ez a barátság próbára tétetik. Küls? és bels? tényez?k együttesen fognak össze s próbálják egymástól elválasztani e két, immáron egybeforrt lelket.
Azt hiszed, törhetetlen. Azt hiszed, örök. Azt hitted, hogy a valaha szép szóval s bódító naplementékbe fúló éjjelekkel mögköttetett kapocs soha semmilyen körülmények között fel nem szakadhat.
Majd mikor megtörténik, el?ször talán észre sem veszed s önnön magaddal elhiteted a jelen helyzet valószín?tlenségét s múlandóságát, hogy másnap, id?vel ismét visszabillen a mérleg.
Kés?bb azon kapod magad, hogy immáron nem egy vagy két napja, hanem hetek, hónapok teltek el a régiek nélkül. Ekkor némileg kétségbeesel és magadat kezded el hibáztatni, mondván, a hiba biztosan benned lehet. A vélt felismerés után igyekszel változni, változtatni s er?dnek erejével igyekszel ismét a régi lenni s ismét a közelébe férk?zni annak a kellemes, szívmelenget? érzésnek. Büszkeséget áldozol a barátság oltárán, a lába elé dobod, reménykedvén, hogy az felveszi és önnön kézb?l nyújtja vissza neked.
De csak félrelök és továbblép.
Mi történt? Ki változott? – Kérded magadtól majd nap mint nap, s szívedre gyötr? féregként telepszik a bizonytalanság, mert érzed, hogy az oly sok id?t fölemészt?, fölösleges próbálkozások közben észrevétlenül teljesen eltávolodott lélek a lélekt?l, s amit régen múlhatatlannak hittél, most mégis t?nni látszik. Kapocs törik, forrás szakad, s te már csak az örökös viszálykodásba belefáradva, fájó szívvel figyeled, ahogy minden megváltozott.
Mert tudod, hogy változik ?, változol te, a barátság s az egész világ is. Tudod azt is, hogy ez így van rendjén, s örülsz, hogy valami azért mégiscsak rendben van. Mégis, néha szívesen visszacsöppennél azokba a füstös, alkoholmámorban fürd? édes éjszakákba s ölelnéd ismét magadhoz a tökéletesség érzését.
– Apró, kissé cinkos mosoly fut végig arcodon. Mert hisz miért ne lehetne még? Lehet. Lesz. Te is tudod.
___________________
Kedves Zsüdit, légyszíves elolvasni a szabályzatot, továbbá az Irgumburgum c. figyelemfelhívást és névvel, fényképpel hitelesíteni az írásodat.
Üdv: Aranka
régirégi
Szürke bohóc
Szürke bohóc tekint egyedül,
némán léptet s érzi – megkergül.
Girbe-gurba furcsa világ
mellényén két szürke virág.
Keres egyre, mit óhajt hát?
Édest, sósat, gyémánt kristályt?
Jámbor szell?, nézzen csak rá:
szürke bohóc, ki tudhatná.
Fürge üres táncot lejt
némán, furcsán, egyedül.
Érzi már mit félve sejt
erd?n-mez?n keresztül.
Hold n?véred figyel fentr?l
Ezüst udvar veszi kör?l.
Csodálkozva tekint le Rád,
Mi lelte e balga királyt?
Mért vagy Szürke? Bohóc!
– Értelmetlen minden szó.
Vörös, bíbor, hol maradna
ha színtelen szomorú elmarja?
Jaj, te bolond, tudatlan!
Akaratlan teszed tönkre
mindazt, mit létrehoztam;
Terád bíztam minden jót s szépet
S egyetlen szent küldetésed,
hogy boldogan töltsd büszke léted.
Bút vigyél és színt hozzál
Gyermek-kacajt fakasszál.
Szegény szürke bohóc alak
Kemény, fagyott ábrázatán
szürke szem, mint beton falak,
Könnyekt?l csent csillanás.
Sokezer év elmúltán
remél-e, vagy nyugszik már?
Fagyott teste immáron holt
Itten élt a szürke bohóc.
———————————————————————-
Kedves Zsüdit, ha jól számolom, tegnapel?tt?l beszigorítottunk kicsit a regisztrációs neveket illet?en, ehhez kapcsolódóan olvasd el kérlek, az Irgumburgum cím? hírt (de azt gondolom, mailben is meg kellett kapnod).
Zanzásítva arról van szó, hogy aki nem nézvszer? névvel szerepel a Héttoronyban, annak az írásait nem publikáljuk.
Ett?l eltekintve is azt gondolom, neked még azért kell gyakorolni, mire versben tudod majd kifejezni magad. Hiába írtad szakaszokba, hiába rímelget, ez bizony nem lett vers. A hozzávet?legesen állandó szótagszám elérése érdekében tele van töltelékszavakkal, a versírásra való törekvés miatt elveszett a mondanivaló, s mindaz a töltet, ami verssé teszi a verset.
?szi termés
Hiba? Halom.
Áthalmozod lélekfalon.
Kételyek. Az örökké
bizonytalan életek.
Igaz boldog. Hazug!
Már jól tudod. Hisz
belédmar, megláttat
majd hirtelen elvágtat
s mind mi marad a helyén
nem más, mint színtiszta
üresség.
Elvárások. Vágyak.
Álmok. Hitek.
Hiszek. Hiszek
az egy…?
Hiszem, hogy van
valahol egy,
– Pillanat. Újszer?, s
mégis oly ismer?s.
Hozzád hasonuló
jóság, az emlék
oly kedves, az érzés
oly vonzó
és jó és szép és és –
Tudatos. Emlékezz!
Ne tedd! Kérlek, magadnak
ásol fájdalom-vermet.
El?ször, de másodszor?-
És Te, Sors, mondd,
mondd miért játszol?
