négykezes
Vezetéknév
négykezes
1 év 33 komment

A Torony két szerzője írta ezt a kisded játékosságot. Ez egy “mesterséges” nick, én – lektor – tettem föl, a beküldött írást. Jó ötletnek tartom, örülnék, ha követnétek ezt játékot. Aki kitalálja, hogy kiknek a kezei írták, a számára a decemberi Esten könyjutalmat ajánlok föl.

Trüsch Imola igen nagy hímcsábász hírében állott, nem is alaptalanul. Legyen elég annyi, hogy amikor még a sorkatonaság intézménye virult, egy ízben majd’ egy szakasz honvédővel került mondhatni közeli kapcsolatba. A majd’ szócska csak azért került az megállapításhoz, mert a szakasz két tagja egymáshoz vonzódott legott, és Imola bájai hidegen hagyta őket. Más melegítette a derék hadfiakat. E rövidke bevezetés csak a későbbi történések árnyalása szempontjából tarthat érdeklődésre számot.
Imola már a gimnáziumban az egyik legfeltűnőbb jelenségnek volt mondható. Természetes szőkesége a tanári karban is téma volt gyakorta. A férfi pedagógusok múlatták volna rajta az időt az első évfolyamtól, mikor is a leányka még – hogy úgy mondjam – nem volt fölvértezve a szekunder ismérvekkel, de módfelett bíztatónak ítélték a további fejlődés szempontjából.
S eme várva várt végkifejlet hamarosan be is következett; igaz, bizonyos tekintetben Imola időnként sajnos visszafelé tette meg fejlődésének különféle útjait, ám ami a testét illeti, bátran mondhatjuk, hogy beváltotta a hozzáfűzött legvérmesebb reményeket is: mire ivarérett lett, még a kémiatanár is őt tanítgatta a biológia bizonyos tanaira… Imola pedig lelkes tanítvány volt. Bár, azt nem hitte el, hogy kétszerkettő néha öt, de arra magától is rájött, hogy a 69-es igenis páros szám. A testek vonzásának szabályait pedig egyenesen a mívesen lakkozott kisujjkörme alatt tartotta.
Így hát nem csoda, hogy Imola egy szép nyári napon arra ébredt, hogy nem elégítik már ki a világ egyszerű kihívásai (sem a tanári kar): neki valószínűleg kipárnázott helyet tart fenn az élet a sóbiznisz területein belül.
Gyorsan el is szegődött hát sztárnak, pontosítsunk: médiasztárnak. Lévén vidéki városkában lakott, először is a helyi kábeltévé, a Trutymó Broadcasting direktorát látogatta meg, miután kellőképpen kidekorálta magát. Ízléses lilára festett haját rasztába tekerte, gondosan beillesztette a biszbaszt az orrába, meg a szemöldökébe. Sokat sejtető blúzt öltött magára – csak sejteni lehetett, hogy blúz van rajta – és feszes nadrágocskába bújt, ami egészen plasztikusan benyomult a megfelelő vágányokba. Ilyenformán fölkészülve kereste föl dr. – ja párdón helyesbítek – dj. Tósz Tamást üv.ig.-t, a televízsn gazdáját, a tízemeletes lakótelepi panel, szoba két félszobában berendezett high-tec stúdióban. A csúcstechnológiát egy vízzel epedázott franciaágy képviselte. A másik szobában egy NDK video berendezés szórta az éter hullámaiba a loggián fölállított lávóron keresztül a lopott klippeket. Napi fél órában a direktor kézikamerájával élő műsorokat készített, melyeket éjjel féltizenkettő és éjfél között adott le.
– Varjú! – kiáltott fel Imola pesties vagánysággal, amikor belépett a stúdióba, aztán hosszasan eltűnődött, mert érezte, hogy nem a megfelelő szót használta… – Ja, nem! Sirály! – javított lazán, majd ösztönös művészi érzékkel formába öntötte magát a vízágyon…
A felvételi kettő és fél perc alatt megtörtént, ezzel Imola rekordidő – és a szorgoskodó főnök – alatt bejutott végre a média fellegvárába, még mielőtt tengeribeteg lehetett volna.
– Szólíthatlak Trüsinek? – faggatta újdonsült főnöke cipzárhúzás közben, mire Imola finom dühvel torkon ragadta.
– Nem, baromarcú! – üvöltött bele bizalmasan dj. Tósz Tamás arcába, amely színét és formáját tekintve egyre inkább egy aszalt szilvához kezdett hasonlítani, miközben a lány elrévedő tekintettel bámult a semmibe, ahol szinte szoborszerűen kirajzolódott a kérdés: mi a fenét jelenthet főnöke neve után az „üv.ig.” jelölés?
Aztán hirtelen más is eszébe jutott: különös színben pergett le szemei előtt az a nap, amikor utoljára Trüsinek szólították… a fájdalmas visszaemlékezés szinte elviselhetetlen kínnal tört elő az elméjéből, mígnem rájött, hogy csak a szemöldök pirszingjét tépkedi makacs hévvel az éppen megfulladni készülő főnöke.
– Megvan! Üveges! – jutott eszébe Imolának a rövidítés, mivel eszébe jutott, mikor zsenge leány korában egy martinis üveggel játszódott pajtásaival, és a végén egy szál hajcsatban lepődött meg úgy, mint az imént a direktortól.
Rendbeszedte pirszingjét, és repdesve lépett ki a tízemeletes kapuján. Madarat lehetett fogatni vele. Fogott is hamar, mivel meglátta Gézukát, nyári szerelmét.
– Gézuka! – kiáltott át az utca másik felére – médiasztár leszek!
– Meg – fordult felé Gézuka – de csak egy fél órám van.
Mikor kijött Gézuka legénylakásáról, egészen véletlenül botlott bele a helyőrség műszaki szakaszába, akik rendes délutáni kimenőjükre indultak.
– Fiúk! – rohant feléjük csámpásan kissé, a nap megpróbáltatásainak köszönhetően – bekerültem a tévébe!
– Ezt megünnepeljük – felelte a szakasz, és Imolát közrefogva elindultak a helybéli Biri néni menedékhelyére, ahová bejáratos volt a szakasz. Biri néni áldott jószívű asszony volt, jutányos áron nyújtott átmeneti szállást a sokat próbált katonáknak.
Imola rapid szenvedéllyel vetette magát a szerelembe.
A szakasz “rózsaszín bakák” nevű különítményének fagyos érdektelensége csak egy pillanatra hervasztotta le a mosolyt csücsöri ajkairól, miközben egyre csak azon járt az esze, hogy mégiscsak a Gézukát szereti a világon a legjobban.
Soha nem felejti el, ahogy tavaly ilyenkor túrórudi-pöttyös alsógatyában, kétségbeesetten üvöltött utána a balkonról, elnyomva a délutáni utcazajt:
– Imola, még nem végeztünk! Ne hagyj el!
Hevesen dobogó szívvel kiáltott vissza:
– Mingyár’ visszamegyek! Csak elfogyott otthon a parizer! Veszek! – aztán a szél kikapta a zörgős nejlonzacskót a kezéből, és futás közben elfelejtette megnézni a házszámot, így sohasem talált vissza… és íme, most ismét elsodorta őket egymástól az élet anélkül, hogy egy röpke numerán kívül bármivel is bővültek volna numerológiai ismeretei, azaz, arról a rohadt házszámról megint nem érdeklődött…
Mire mindezt végiggondolta, hirtelen sötéten gomolygó füstfelhőre eszmélt.
– Ég a ház! – kiáltott majdnem, de szerencsére még időben észrevette, hogy mindössze csak a szakasz egyszerre történő rágyújtásáról van szó, mely a világ minden táján a legnagyobb megelégedettségről számolt be. Az óriás füstben fel sem tűnt, ahogy kiosont, mint ahogy az sem, hogy az egyik élelmes másként gondolkodó kéjes vigyorral elfoglalta a helyét…

– Magányos vagyok – fakadt sírva Biri néninek a szálló kopott lépcsőjén üldögélve.
Biri néni hitetlenkedve nézett a zsúfolt szoba irányába: – Na, azt kötve hiszem… – szólt és kézen fogta Imolát.
– Kezdődik a Barátok közt? – csillant fel Imola szeme.
– Dehogyis aranyos. A számláját kellene kiegyenlíteni… – szólt, és a nyolcvankét évesek kacérságával kioldozta a fejkendőjét.

 

négykezes még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.