Félre siklott élet
A könny arcomra fagyott,,
a gondolat elkószált a semmibe…
az ajtón valaki bekopogott
előttem állt, majd térdre rogyott.
Jeges szél fújta a havat
a tó vize vastagon befagyott;
kinyitottam az ablakot
és a gondolat lángra kapott.
Lobogott a tűz a kandallóban,
vizet melegítettem egy nagy lavórban;
a kihűlt testet megmosdattam
könnyeimmel ráncait kisimítottam.
Már nem volt ijesztő, csak ember
akit a sors minden rosszal megver;
életet leheltem kihűlt testébe
ma éjjel nem rohant a vesztébe.
Előttem ezt ISTENNEK is megígérte.
Sokáig szunnyadt álomban ringott
szinte nem is élt,
de egy érzés felébresztette
az élők közé visszavezette;
ezt az érzést mióta eszmélt
kereste
felizzott a parázs
égett, lobogott
maga körül szikrázó tüzet gyújtott
szívében a szerelem érzése egyre izzott
ragyogott…
átölelte a vágy álomképét
simogatta minden pici részét
csókjaival halmozta el
a részletekre is nagyon
figyel…
mikor már csak izzott a parázs
és a végtelenben, ahol a Nap felkel
a pirkadat vörösre festette az eget…
az elfáradt testek
melyek hamuvá lettek
elszenderedtek;
a sóhajok is bent rekedtek
és a kormos, elgyengült fák
kimerevedtek
utolsó leheletükkel
összeölelkeztek
és füst képében a kéményen át
a végtelenbe tűntek.
Még ma is ott lebegnek!
—————————
Naplóba javaslom. NHI
Szerelem
Leszáll a bűnös, kéjsóvár est,
az égre szürke fátylat fest,
elindulnak a sóhajok,
kitárulkoznak az óhajok.
Ledobtam ruhámat melléd,
ha hozzám érnél észre vennéd
pőrén fekszem a pamlagon,
nincs más rajtam, csak a kalapom.
Megérint kezed, simogat,
suttogó szavad elringat,
szeretkezünk, még nem pirkad,
míg erőnk bírja, nem tikkad.
A Hold is elbújt szégyenében,
tele voltam vággyal, reménnyel,
a szobában kéjes sóhajok szálltak,
pihe könnyű csókjaid vártak.
Reggel álomnak tűnt az egész,
ablakomon egy csillag benéz,
meglátja testünk pőreségét,
elsuttogja az éj meséjét.
/Benyó Ildikó festménye/
varázslat
Egy hópihe megült a fa
tetején
táncot lejtett az élet
tenyerén
társait várta ráült egy
házra…
fogócskáztak – ránevettek
egymásra.
Mint balerina libbent a
széllel
és tova tűnt a Nap
fényében
levetette hófehér csipkés
ruháját
megmutatta csodás meztelen
báját…
Átlátszó tiszta víz képében
aláhullott a tó hűvös
vízében
elúszott egy csónak
sodrásában
ringatózott a tél hideg
tavában.
Az életben valahol varázs van.
Kései találkozás
Neked írom, hogy téged
vártalak,
álmaimban már sokszor
láttalak…
e pillanatot vártam és szívembe
zártam.
Megfogtad remegő kezem,
átmelegítetted szívem, lelkem:
feléledtem.
Neked írom, könnyű lett
léptem,
velem együtt haladsz
ezt érzem,
két megfáradt ember a szakadék
szélén
összetalálkozott egy rögös út
végén.
Neked írom, olvass a
szememből,
ha gyenge vagy, adok az
erőmből;
ajkam mosolyra nyílik érzéseimet
kivetítik.
Neked írom, de nincs már tollam
papírom,
ölelj át csendben, legyél a
vigaszom.
A kitaszítottság szélén
Talpam alatt csikorog a jég,
lábam nyomán piros a vér
nincsen csizmám, sem meleg ruhám
sem istállóm, sem fényes szőrű paripám.
Szegény vagyok, egyedül élek,
a koldulásra nem visz rá a lélek.
Lesütött szemmel turkálom a szemetet,
hátha találok egy szelet kenyeret.
Dolgoztam, míg adtak munkát,
most meg mint léha – rovom az utcát,
hátha valaki segítő kezet nyújt;
nem kell a munkám – az már elavult.
Én is ember vagyok
várom a karácsonyt,
egy jobb kabátot kértem – valaki varázsolt?
Fárad vagyok, áthűlt a testem
azt sem tudom Budán vagyok-e, vagy Pesten.
Mindegy is, úgy sem keres senki,
lenézett vagyok, akár csak egy jenki!
Lepihenek egy padon…
rongyaimmal testemet betakarom
a méltóság, a szégyen még bennem él…
reggel talán jobb lesz ¬ remélj!
Arcom viasz sárga,
szememben félelem,
két karommal rongyaimat ölelem;
meghaltam és nem is volt ÉLETEM
¬ álmomban kísért a félelem.
egész decemberben
villámlott az ég
mennydörgött a föld
féltem az ünneptől
lelkem meggyötört
tele voltam indulattal
hadakoztam önmagammal…
gyűlöltem a szeretet ünnepét
nem talált rám melege
pedig ajándékozni
szerettem volna én is
adni valamit neked
de te elfordultál
ki sem nyújtottad kezed
magadat óvtad és
nem vetted észre
hogy fuldoklik a másik
vágyik egy kis fényre
— . —
gyertyát sem gyújtottam
az egyedüllétben
Olykor a minden
semmit sem jelent,
a semmi
befeketíti a jelent,
de a semmiből
még lehet valami,
a semmit
tudod alakítani.
A semmiben
ott van a kezdet,
a semmiből
még ellendülhetsz.
A semmitől
több a kevés,
ám a kevés sosem
lesz elég,
a kevésnek
sok a gyenge pontja,
a kevés
az átlagot rontja.
Nekem kevés,
amit tőled kapok,
ebből a kevésből
mindent visszaadok.
A minden
árnyék csupán,
minden
megy a fény után,
a minden
egy örök vándor,
a minden
jelen van – bárhol.
A minden
nekem is kellene,
akkor elég lenne
mindennek a fele.
Elesettség, szegénység
Ment előre az úton…
egy hajlott hátat láttam,
néhány percig figyeltem,
majd elébe vágtam.
Idős asszony volt,
kacattal tele a szatyra,
nem is tudta már,
hogy vigye-e vagy hagyja.
Nem sietett sehová,
lábai csak vonszolták
megfáradt, gyenge testét,
az emberek tudomást
sem véve róla
közönyösen kerülgették.
Arca mély barázdái közé
szomorú szeme beesett,
megtört vonásain láttam,
ma még egy falatot sem evett.
Kérni nem akart,
Istenhez imádkozott halkan,
és illedelmesen köszönte,
amikor pár falatot
a szatyrába csaltam.
Csalódás
Te ne kérdezz semmit
hallgass!,
te ne üsd a vasad,
<p class="
