jager_ luca Szerző
Vezetéknév
jager_
Keresztnév
luca
9 év 18 komment

 

 

 

I.

Hamvas búzában

Elcsukló nyári szell?

R?t lepkét kerget.

 

II.

Piros ribizli

Zöld bogyója átragyog.

Nagyra n? a nyár.

 

III.

Vágott f?-halom,

arcon verejték csordul.

Erdei pinty szól.

 

9 év 13 komment

a “Jeromos” második, befejez? része.

 

Ebéd el?tt a szobámban hallgattam a széllökéseket.

Valahol egy kutya ugatott, mélyr?l kezdte, morgással, majd szaggatott vakkantásokkal folytatta. Egy másik kutya elnyújtott vonítással felelt a távolból.

Az ágak rácsapódtak a palára, meg-megkarcolták a tet?t.

Villám izzott fel az ablakban, egy pillanatra elvakította, majd természetellenes sötétségbe borította a szobát.

Biztosan tudom, hogy nem aludtam el. Emlékszem, hogy éhes voltam. Talán a fekv? testhelyzet miatt volt, de úgy t?nt, a kutyák hangja megváltozott. Az elnyújtott vonítás elkínzottá változott, az állat szinte sikoltott. Mintha egy szófoszlányt akart volna folyamatosan, újra és újra kimondani. Csak ugatásra volt képes, hiszen ugye, egy kutyáról volt szó.

Vajon kinek üzent mégis?

És mi volt az üzenet?

Felültem, hogy jobban halljam, de a feszült figyelem nem segített, a füleim felmondták a szolgálatot. Feltámasztottam a hátam egy párnával és megpróbáltam ellazulni. Ismét meghallottam. Egyre inkább úgy t?nt, emberi hangot hallok.

Mintha azt mondta volna: „így”, vagy talán azt, hogy „hiszen”.

A vonítások alatt a gesztenyeágak karistolása egybeolvadt a kutya által mondani kívánt szavakkal. Ezt hallottam: „Jeromos” – igen, a saját nevemet hallottam.

Megráztam a fejem.

Megpróbáltam kimenni. Az ajtókat központilag zárták, csak a rácson át elém táruló folyosó-részletet sikerült belátom. Üres volt.

Az asztal mellé ültem.

„Jeromos” – hallottam megint, ez alkalommal még tisztábban, még egyértelm?bben. Felderült az arcom. Megszólított valaki.

Körülnéztem az üres szobában.

Aki beszélt hozzám, nyilván nem akart el?ttem mutatkozni. Ezért továbbra is csendben maradtam, hogy meghalljam, ha ismét szólni akar.

Ebéd után társasjátékokat hoztak az ebédl?be. Ádám folytatni akarta azt, amit délel?tt elkezdett, de már nem voltam rá kíváncsi.

A filmvetítés közben ismét hallottam a hangot. Kifejezetten békés volt. Biztosan tudom, hogy hozzám szólt. A nevemet is mondta, de néhány összefüggéstelen szótöredéken kívül mást nem értettem. Azt gondolom, túl nagy volt a zaj a társalgóban.

Lámpaoltás után az es? egyhangúan ütötte a tet?t. A kutya nem ugatott, a vonítás is elmaradt. Csendet hozott az éjszaka.

Hajnalban kopogás ébresztett fel. Nem az ajtó fel?l hallatszott, az ápolók sosem kopognak, és a bent töltött id? alatt ezt is meg kellett, hogy szokjam. Kíváncsian forgattam a fejem.

Az ablakon ismétl?dött meg a koppanás. Kinyitottam. A rácsok még vizesek voltak.

Megérintettem az egyik es?cseppet. Megrázkódott és elkezdett a fehérre festett vasrúdon lefelé futni. Összetalálkozott egy másik cseppel, majd egy harmadikkal, egyre nagyobb lett. Végül megállt a párkányon. Rezgett a napfényben.

Az ágyamhoz mentem, feltámasztottam a hátam és vártam. A reggeli nem lehet már messze.

A vízcsepp, a párkányon lev?, egyre csak n?tt. Ha kifelé akart volna esni, a kertbe, már nem fért volna ki a rácsok között. Befelé esett, a padlóra.

Akkora lett már, mint egy kisebb kutya. Majd, mint egy kisgyermek. Talán Dénes képzeli magát ekkorának, gondoltam akkor.

De a vízember egyre n?tt, míg végül akkora lett, mint én. Emberhez hasonló alakja lett. Leült a székre és megszólított. Vízembernek hívtam, és hívom most is, mert akkora, mint egy feln?tt férfi. Az alakja nem igazán emberi, de hasonlít arra.

Hosszan beszélgettünk, mondhatom, össze is barátkoztunk. Azt mondta, elmeséli, hogy miért vagyok itt.

Kattant a zár, a vízember integetett és elt?nt. Az ablakhoz ugrottam, hogy talán még látom egy pillanatra. Az ápolónak is szóltam, hogy vizsgáljuk meg a padlót, nem lett-e vizes. Az ápoló rám nézett, lassan leguggolt és tenyerével megérintette a fát. – Hiszen ez száraz – mondta nekem mosolyogva, majd felállt és kivezetett a folyosóra.

– A vízember vissza fog jönni – mondtam neki.

– A jó ismer?sök visszajárnak – felelte az ápoló és meglapogatta a hátamat.

Nagyon finom volt a reggeli.

Most el?ször voltam elégedett a teával is. Az egész délel?tt jól telt. Beszélgettünk a többiekkel, sétáltunk az udvaron, megnéztük a vihar pusztításait. A személyzet közül páran az ágak eltakarításában vettek részt. Én is jelentkeztem munkára. Ádámmal együtt hordtuk a kisebb ágakat egy fából készült konténerbe. Ha felszáradnak az ágak, és jól viselkedünk, szalonnasütés lesz, mondták biztatólag.

Alig vártam.

Már nem érdekelt, miért vagyok itt. Legalábbis, az Ádám-féle változat nem érdekelt már. A vízembernél úgysem tudja jobban senki más.

Este is eljött és azt mondta, hamarosan kapok t?le egy lufit. Piros lesz, mint a t?z.

9 év 21 komment

 

 

 

Három napig voltam bent, amikor végre felébredtem.

Nyugodt ember vagyok, ha leszedálnak, folyamatosan alszom. Egy jó darabig nem fejtettem meg, miért hoztak ide.

A negyedik napon járhattam egyet a folyosón, persze nem egyedül, de legalább körülnézhettem.

A folyosóról sok-sok ajtó nyílt, az ajtókon betekintést enged? üveg, kés?bb megtudtam, hogy törhetetlenek, el?ttük rácsok. Kíváncsian néztem be a rácsok kusza vonalán át. A szobák többsége olyan volt, mint az, amiben én laktam. Egy ágy, egy kézmosásra alkalmas kagyló, egy asztal, mellette szék.

Akkor mosakodni vittek. Pedig tudtam egyedül is. Felháborodásomra bátorító mosollyal válaszoltak és azt mondták, az én érdekemben van: netán eleshetek a zuhanyzóban, így mondták. Megszoktam a fürdés új módját, az engem elkísér? ápoló igazán diszkrét volt: megvolt az a különleges képessége, hogy szinte láthatatlanná vált. Egy id? után már nem is tör?dtem vele, hiszen ? sem tör?dött velem. A biztonságomra vigyázott. Erre nem volt szükség, de megértettem, hogy életemben ez egy új szabály.

Sok más dolog is új volt az életemben.

Naponta háromszor közösen étkeztünk egy nagy teremben, és bár a parkba ott-tartózkodásom második hetében már kimehettem, a kerítésen túlra nem engedtek. A biztonságom érdekében.

A többiekkel lassan barátkoztam meg.

Voltak, akik szinte soha nem hagyták el a szobájukat, legtöbbször még étkezés idejére sem. Velük nem tudtam kapcsolatba lépni. De ezt ?k sem akarták. Néha benéztem a rácson át. Csendben feküdtek, mintha aludnának, de a szemük nyitva volt. Kés?bb megtudtam, hogy minden ajtó hangszigetelt.

A nagy többség viszonylagos szabadsággal közlekedhetett. Én is közéjük tartoztam.

 

Nyugodt típusú vagyok, hát elfogadtam az életem adta új feltételeket.

Egy id? után kaptam könyveket, papírt és tollat. Nem szeretem a ceruzát, szétken?dik és elcsúfítja a papírt. Tollal írok mindent. Ezt is. Reggel van, ma jön értem kintr?l egy orvos, vagy ügyvéd, már nem emlékszem, akivel beszélgetnem kell. Nem vágyom a társalgásra, de ez is az új életemhez tartozik.

 

A többiek egy része furcsa volt. Vagyis – mindegyikben volt legalább egy furcsaság. Ott volt például Dénes. Csak úgy tudott enni, ha etették. Azt képzelte magáról, hogy karonül? gyermek. Mozgása darabos volt és gyakran elesett járás közben. Sokat nem beszélgettem vele, mert a szellemei képességei is gyengék voltak. Nem tudom, ez mióta volt így nála. Nem kétséges, hogy itt van a helye. Ádám szerint gyereke és családja is volt. Amikor vitatkozni kezdtem vele, azt mondta, az igeid?n van a hangsúly. Nem kérdeztem többet.

Levente matematikus volt odakint. Egy id? után így hívtuk magunk között a világot: odakint és idebent.

Levente sem értette, miért került be, de meg volt arról gy?z?dve, hogy figyelik. Nehéz volt vele beszélgetni. Ha belekezdtünk egy témába, két-három mondat után helyszínt kellett változtatnunk. Ha addig az ebédl?ben ültünk, a kertbe mentünk ki, vagy fordítva. Állandóan mozognunk kellett. Néha azt kérte, hogy öltözzek át. Mondjuk, hogy vegyek fel egy pulóvert. Nyáron is megtettem a kedvéért. Nagyon sokat tudott a fegyverekr?l. Megkedveltük egymást. A beszélgetéseinkb?l sokat tanultam az intézetr?l is.

 

Soha nem jöttem rá, én miért vagyok itt.

A többiek – igen, azt értettem.

Az én szobám a második emeleten volt, közvetlenül a padlás alatt.

Ha nagy volt a vihar, a tet? felé magasodó gesztenyefa ágai súrolták a palát. Régi, mohos pala volt, sarkaival összekapcsolva, rendezett sorokban állta az elemek tombolását, a nap sütését. A régi palák megbízhatóak tet?fedésre, és akár 120-150 évet is kibírnak. Ezt Félix-t?l tudtam meg. Elmondta azt is, hogyan illesztették egymáshoz ?ket, hogyan rakták fel az utolsó darabot és húzták fel azt a küls? létrát, aminek volt egy jó neve, de sajnos már elfelejtettem.

 

Félix azért került ide, mert, mert – nos, ? építési vállalkozóként családi házakkal foglalkozott és furcsán halt meg a felesége. Nem beszélt err?l. A házakról és az épít?anyagokról beszélt. Amit Félix kinti életér?l és idekerülésének okairól tudok, azt is mind Ádám mondta el nekem.

Jó csapat voltunk.

 

Tegnap a délel?tti séta alatt felélénkült a reggel óta er?s szél, felkapta és arcunkba sodorta a finom homokot a frissen lerakott kerti útról, meghajlította a fiatal fákat, kisebb ágakat tört le.

Ádám azt kezdte elemezni, hogy én miért vagyok itt – nagyon intelligens embernek tartottam, de ez volt mondandójának az a részlete, amit soha nem hittem el.

Ekkor az ápolók úgy ítélték meg, hogy a közelg? vihar miatt néhányan nyugtalanná válhatnak, ezért a biztonság kedvéért mindenkit beparancsoltak.

 

9 év 25 komment

 

 

1.

Mozdul a hullt avar, ébred a hajnali fényben az erd?:

Véres a vad, puha száj; tépve a hajdani ?z.

2.

Bátor az ászka, kisurran az erdei nap melegére –

Reggeli várja, de jaj – gyors a rigó, hamarost!

3.

Tétova ág-hegyi fény, rügyek éneke hallik az erd?n –

Új tavasz ébredezik – múlik a régi halál.

 

9 év 9 komment

 

 

Vörös pírral döfött égen
köd, s árny-gomoly messze rebben.

Fehér asszony, ágyból lebben,
a tengeren hajnal ébred.

Fürge bronznyilakkal hullván
az éj puha függönyén át,
hosszan öml? csendes fényár
kel sárgán a templom ormán.

Fény terül a rónaságra,
S szárnyra kap a madársereg.
A gesztenye mind megremeg
s arany csíkos minden ága.

—————————————————-
Impression
Le Réveillon
 
The sky is laced with fitful red,
The circling mists and shadows flee,
The dawn is rising from the sea,
Like a white lady from her bed.
 
And jagged brazen arrows fall
Athwart the feathers of the night,
And a long wave of yellow light
Breaks silently on tower and hall,
 
And spreading wide across the wold
Wakes into flight some fluttering bird,
And all the chestnut tops are stirred,
And all the branches streaked with gold.

9 év 13 komment

Robert Frost (1874 március 26. ââ?¬â?? 1963 január 29.), amerikai költ? verse

 

 

A lomb hullt, erd?be vitt lában,

S az út kétfelé vált el?ttem.

Magányomban ott hosszan vártam

s figyeltem én a tiszafásban,

magam kétfelé nem vehettem.

 

Az egyik szép volt, s szép a másik.

És emez jobban hívogatott.

Olybá t?nt, lépteimre vágyik,

bár a cip?m egyformán vásik

s mindkét út egyformán mutatott.

 

Hajnalban, friss levelek alatt

két irányban sima földkéreg,

s az egyik út nélkülem maradt.

De hisz az út az útból fakadt!

S nem is hittem, hogy visszatérek.

 

Sok-sok év múltán elmesélem,

akkor, s ott az út elágazott,

majd mély sóhaj szakad fel bennem:

a járatlan út felé mentem,

s ez volt, mi engem idehozott.

 

 

 

———–

THE ROAD NOT TAKEN

by Robert Frost

 

 

Two roads diverged in a yellow wood,

And sorry I could not travel both

And be one traveler, long I stood

And looked down one as far as I could

To where it bent in the undergrowth;

 

Then took the other, as just as fair,

And having perhaps the better claim,

Because it was grassy and wanted wear;

Though as for that the passing there

Had worn them really about the same,

 

And both that morning equally lay

In leaves no step had trodden black.

Oh, I kept the first for another day!

Yet knowing how way leads on to way,

I doubted if I should ever come back.

 

I shall be telling this with a sigh

Somewhere ages and ages hence:

Two roads diverged in a wood, and I—

I took the one less traveled by,

And that has made all the difference.

 

————–

Robert Frost San Franciscoban, szegény családba született. Két egyetemre is járt, élete els? harmada az egyetemi élet, a megörökölt baromfi-gazdaság eltartása, gazdálkodás, cipészmesterség, és iskolai tanítás között telt. 1912-ben Angliába költözött családjával, els? kötete 1913-ban jelent meg, “Egy fiú akarata” (A Boy’s Will) címmel. Költészetét és munkásságát elismerték, negyvennégy egyetem választotta díszdoktorának. Az els? világháború miatt visszatért Amerikába. Magánélete nem volt mentes a tragédiáktól.

————-

Robert Frost versét saját maga mondja itt:

http://www.poets.org/viewmedia.php/prmMID/15717

————-

a vers kétféleképpen is értelmezhet?, én az egyiket választottam…azért vagyok itt 😉 – a nagyon ráér?, angolul beszél? olvasóimnak pedig itt van egy érdekes elemzés, mely felfedi a vers trükkjét és alátámasztja az én elképzelésemet.

http://www.suite101.com/content/robert-frost-s-tricky-poem-a8712

 

————–

A ’The Road Not Taken’ c. versér?l ? maga a következ?ket mondta egy 1953-as írókonferencián:

’Az „A másik ösvény” c. vers egy versszakát Angliában írtam meg. Egy díványon ültem. Csak három, vagy négy évvel kés?bb találtam rá a feljegyzésre, és nem tudtam nem befejezni a félbemaradt verset. Nem magamra gondoltam itt, hanem egy barátra, aki elmegy a háborúba; valakire, aki egy válaszúton bármelyik útra is lép, sajnálja, hogy nem éppen a másik utat választotta, és az egykori döntése miatt még mindig neheztel magára.’

 

“One stanza of ‘The Road Not Taken’ was written while I was sitting on a sofa in the middle of England: was found three or four years later, and I couldn’t bear not to finish it. I wasn’t thinking about myself there, but about a friend who had gone off to war, a person who, whichever road he went, would be sorry he didn’t go the other. He was hard on himself that way.” Bread Loaf Conference August 1953

 

9 év 20 komment

– ezúton köszönöm Kertész Éva írásom megjelenéséhez adott hozzájárulását –

Szeretem ezt a betonkarót.

Nem holmi aprócska sz?l?karó-méret? betonkaróra kell gondolni, ami az embernek alig ér a mellkasáig… Tudom, hiszen a tavaszi talajmunkák, az ásás, a férgek kiforgatása, eltávolítása nekem is ad munkát. De nem szeretnék eltérni a tárgytól. Itt van ez a karó. Jellemz?! Karónak hívják, pedig nem, kérem, ez egy valóságos oszlop. Ha ezekhez a beton házakhoz kellene hasonlítanom, azt mondhatnám, bizony a második sor ablakig is felér.

Aztán miért szeretem még?

Merthogy bizony évek óta szeretem.

Nos tessék: ahol áll, az út mentén, onnan belátni a lakótelepen kanyargó út els? és hátsó szakaszát is. Biztonságot ad.

Minden nap megérintem ezt a karót. Szinte már nem is veszem észre, hogy itt van, és hogy milyen fontos ez a mindennapjaimban.

Itt vagyok megint.

Több mint hét év óta figyelem a környéket.

Elég jó az ellátás. Arra lefelé van egy kis bolt, ha pedig az utat követem ebbe az irányba, akkor a piacra is el tudok jutni. Nem mindenhol kedvelnek. Itt van ez a hársfa. Szinte valóságos lakás.

Több mint hét év óta figyelem azt az ablakot. A hét legtöbb napján, azonos id?ben, reggel, tipeg, kapkod odabent egy hölgy. Id?nként forog és lehajol, mint valami balett-táncos. Hosszú nyel? eszközöket tologat odalent a padlón, ahova én már nem látok. Keze fürgén jár: fémes és üveges csillogású kisebb-nagyobb tárgyak csoportosulnak mozgása nyomán egymás mellett. Talán élnek is ezek a dolgok, hiszen nap-mint nap látom, ahogyan a n? beszél hozzájuk. Érzelmei vannak.

No végre, rám néz. Szemével hosszan néz.

Nézése nem fenyeget?.

Visszanézek rá.

Igen, végre!

Most kinyitja az ablakot.

A részem megérkezett. Biztonságba vonulok és elfogyasztom az engem megillet? adagot. A többi az alattvalóknak marad.

Kényelmesen kinyújtózkodom. Vannak élvezetek, melyekre sokáig kell várni, de melyek annál finomabbak, annál jobban esnek. Hogy erre pont egy ember tanított meg?

9 év 5 komment

a paródia második része Marthi Anna ötlete nyomán, vele közösen folytatódott

 

 

Egész álló éjjel fel s alá járkált szobájában, töprenkedett, gondolkodott, kigombolkodott, ruháit levette, kabátot vett fel, begombolta, kigombolta, majd visszagombolta. Ez az elfoglaltság nagyon kimerítette. A lehet?séget kereste, hogy eljuthasson kedveséhez. Hiszen „?” a kedvesem, hogyan is lehetne másképpen – suttogta maga elé, bele az éjszakába.

Hangja tompán lefordult az ablaküvegr?l, lekúszott a falon a padlóra, végigtekergett a kemény tölgyfa padló rései között, kicsusszant az ajtó alatt, lecsorgott a lépcs?n, a hétlakattal ?rzött torony kapuján, s szerteáradt a ködben. Megsz?nt létezni, felszállt a nap els? sugaraival.

Megszerezvén a bizonyosságot, a lány végre pihentet? álomba zuhant.

 

Valahol a közel s távolban, felvirradt egy újabb nap.

A pékség nyitott ajtajából nyúlpaprikás illata szállt ki az utcára. A pék – termetes asszonyság – papucsban kicsattogott és az utcán kihajtogatta a red?nyöket, melyek koppanva vágódtak a falnak. A járdára finom permetben hullott a lakk és a kopott olajfesték. A n? határozott léptekkel tért vissza az üzlethelyiségbe, átdöngött a barnamedve szín? lapokkal borított bolton, túl a pult mögött, át a süt?kemencét?l felforrósodott termen, át az el?készít? konyhán, egészen a lakás belsejébe tartott, a még elfüggönyözött nappaliba, ahol a mindig bekapcsolt rádióban épp ortodox istentisztelet hangjai csendültek fel, csörömpölés és harang-bongás váltakoztak benne, s a nappalin túl bekanyarodott egészen a fia szobájának ajtajáig. Ott megállt, s hosszú fehér köpenye, mely eddig riadt csapkodással követte, most két fáradt lengéssel végre megállhatott.

Kopogása választ nem termett.

Benyitott.

A fiú, lehetett már vagy harminc éves, egy halom zöldpettyes ágyhuzat alatt feküdt kinyúlva. Egyenletes lélegzése nyomán meg-meglendült a könny? függöny.

– Hasadra süt a nap, fiam – harsogta a pékasszony, közelebb lépett az ablakhoz, elhúzta a függönyt és kicsapta a red?nyöket.

A kert fel?l h?vös szell? érkezett, a fák ágai között még ködfoltok bujkáltak. A szell? megérintette a függönyt, végigsimította az alvó homlokát, átverekedte magát a szemöldök ívén, s végül megállapodott a szemüregében.

– Olyan fáradt vagyok – hallatszott er?tlenül az ágy fel?l.

– Legalább nyisd ki a szemedet. Rád vár a világ. Toronyban él? hercegn?r?l ne is álmodozz.

A szemek kinyíltak és álmot láttak. Nevezhetnénk akár víziónak is. Poros, dohos, áporodott leveg?j? szobát érzékelt a mi Töhötömünk (nevezzük csak nevén eztán a mi tohonyánkat), minden falon mennyezetig ágaskodó polcokkal, a polcokon több ezer könyvvel. Mennyezet helyett már az égboltot is látni vélte, olyan hatalmasnak látszott… és alig egy fél méterre a padlótól egy er?sen pici karosszékre lett figyelmes… ahogyan jobban arrafelé fókuszált álmos szemeivel, egy apró emberre lett figyelmes, ott ült a székben és olvasott. Anyja hangja riasztotta látomásából:

– Édes fiam, beszéltem a szomszéd tornyos ház lakójával, ahova még senki be nem tette a lábát, szegény öregember elpanaszolta végre, miféle titkot ?rizget rozoga szívében. Mindennap látom, hogy alig áll már szegény a lábán, köhög, és azt is, ahogyan meg-megáll egy szusszanásra, mire elér ide a kenyeréért. Sokat súgtunk-búgtunk már a szomszédasszonyokkal, hahaha, pletykafészkekként, tudom, mindig mondod te is fiam, mégse tudtunk meg semmit a toronyház titkairól. No de ma, fiam el sem hiszed mi történt!

Nagyot szuszogott az asszonyság, mintha egy máglyát szeretne egyetlen fújással eloltani, aztán kissé habzó szájjal belekezdett újra… pergett a nyelve, a fiú már nem is figyelt rá… gondolatai ismét az álom világába hívták, visszaaludt volna legszívesebben, de nem tehette, anyja er?s fenyítését?l félve, csak megmoccant végül, és komótosan öltözködött… addigra anyja már be is fejezte egy szuszra elmesélt ízes pletykáját, és kiadta fiának a napi parancsot: „Így aztán neked kell ezentúl odahordanod minden délel?tt 10 órakor pontban a kenyeret!” S ezzel hófehér keményített kötényét suhogtatva kivágtatott a szobából.

 

Térjünk vissza kedves olvasók a lánykához. A mosdótál el?tt álldogált, friss jeges vízzel barátkozott. Amint elkészült, és puha törülköz?jével egyenként simította végig b?rén a vízcseppeket, ismét álmodozásba fogott. Egyik kedves regényének sorain ábrándozott, s becsukott szempillái mögött megjelent az ?szhajú. Akir?l olyan sokat és mindig szívesen olvasott. Egyszerre volt elérhetetlen és titokzatos; közvetlenségével és bölcsességével megkapó. Az ellentét nem zavarta a lánykát. Látszólagos volt csupán, mint azok a sorok, melyek felrebbentek a könyvekb?l, útrakeltek, és mint valamely fa szárnyas magvai, megpihentek hosszú, fekete, göndör haján. Ott ül most is az ?szhajú az erdei tisztás szélén. Ott, ahol az erd?ben az évezredek óta mohosodó pad alig látszik ki a növények közül: páfrányok és szagos mügék bújtatják, és az ezüstösen dereng? törzs? bükkfák tavaszi lombján keresztül itt-ott a napsugár is beleshet a magasból e titkos rejtekhelyre. Mintha valakire várna, az ?sz hajú körbenézett. A tisztáson öt gyerek futott át. Lábuk fel-felkapták magasba, karjukkal vidáman csápoltak, lihegésbe fulladó nevetésük felhallott a bükkfák tetejéig. Kerget?ztek. A pad közelébe érve léptük lelassult, elcsendesedve megálltak és mosolyogtak. A padon ül? lassan bólintott és integetett nekik. Az egyik kislány – piros kapucnis pulóverben – visszaintegetett, felnevetett. Futottak tovább.

Az ?szhajú a távolba nézett. A lányka itt mélyet lélegzett. Tudta, hogy az id?seknek romlott a látása. Olykor hályogtól fénytelen a szemük. Buksi fejében nem fért meg együtt a távolba látás és a vakság. Ha láztól rózsás arcát a hideg ablakhoz nyomta, és a villámok szántotta égboltot nézte éjszakánként, szinte látni vélte az égi ostorokat irányító kezet. Tehát ? maga is messzire ellátott. Pedig nem is volt rossz a szeme. De ez már több volt a soknál… Megrázta loknis fürtjeit, a könyvespolchoz lépett, puha ujjacskáit lazán végighúzta a gerinceken. Elid?zött a Szarvasmarha-tenyésztés feliratú, bordó b?rkötés? könyv méretes gerincén, jóles?, közönyös, örömteli emlékképek suhantak el szeme el?tt, ám tovább keresett. Végül megtalálta és kinyitotta. Igen, ismét ott találta azt, aki a padon ült. Mit ült, ott ül mindig. Vár, mégsem tétlenkedik. De akkor kire vár? – tekintett fel a könyvb?l. Ki tudja? Vajon egyszer… – de a kipattanó gondolat máris túl sok volt a lánykának. Nem gondolta tovább. Visszatért az öreghez, aki… hiszen nem is volt öreg.

?sz haja volt, annyi bizonyos. Gondolataiban arcokat látott, melyek a föld magva felé tekintettek. Valakik sírtak, valakik az öklüket rázták emiatt. Megint mások pedig futottak, amíg csak földet éreztek a lábuk alatt, majd futottak egészen a tengerek partjáig és onnan is tovább.

 

A lányka maradt. Nem látta az arcokat, az embereket, a sorokat látta, a könyvek lapjait és ez volt számra a világ, a minden.

A padon a piros kapucnis kislány lába nem ért le a földig, a leveg?ben lógatta ezért, kezében sapiját szorongatta. Szerette nagyon. – Kérdezhetek valamit? – fordult oldalra.

– Nem, nincs sárból. Értékes és meg kell becsülni. Ha például kapnál egy pohár tejet a kertetek ajtajában, de nem ihatnád meg, csak a konyhában, vajon összetörnéd-e a poharat?

A piros kapucni puhán csattogott a kislány csontos, vékonyka hátán. A fürtös fejecske rázkódott a nevetést?l.

– Te olvasol a gondolataimban, ugye?

– Ahogy jónak látod.

– Akkor folytasd, kérlek.

– Amit a padban ülve hallasz, az egyfajta igazság. Nézd csak a hangyákat a f?szálak között. Ezt a finom cukros morzsát szedegetik, amit idepotyogtatsz a kiflidb?l.

– Anya sütötte.

– Látom, a mák is leesik róla. Azt is felszedegetik. Begy?jtik mindet és beviszik a hangyabolyba, így van? Szorgalmas, fáradalmas munka során.

A kislány bólintott és tovább majszolta a kiflit.

– Most nézz fel a fa törzsére, mit látsz?

– Az ott egy harkály.

– Látja a kiflidet?

A kislány t?n?dve nézett fel a fára, majd megrázta a fejét.

– Nem hiszem, hogy érdekli.

– Mondhatnánk, nem is létezik számára.

– És én látom a hangyát és a harkályt is – derült fel a szepl?s arc.

– Több részletet látsz, annyi bizonyos. Láttad, hogyan gyúrta anyukád a tésztát, és talán a lisztet is együtt vettétek a boltban. De láttad-e a búzát? A búzának a gyökerét és a földnek mélyét, ahonnan a gyökerek erednek? Van, amir?l csak sejtésed van.

– Azt mondják… – a lányka habozott, majd nevetve mondta: – így mondják: „szutykos”.

– Van aki így érzi. Te szereted a kiflit, szereted amikor megsütitek, szereted a port, ami felbukkan meztelen lábujjaid között, szereted a gyors iramodást, amikor kipirulva futsz át az erd?ben, ahogy a behajló ágakat kezeddel félrehajtod, ahogy a málna illata hívogat, beállsz a kissé szúrós ágak közé és ujjaiddal szeded a gyümölcsöt, az ízét, ahogyan a nyelved a puhaságot érzékeli, szereted a kosár súlyát a kezedben, ahogyan egyre telik meg málnával és áfonyával, szereted, amikor hazaviheted és az asztalra teheted a többiek elé, szereted, amikor megdicsérnek érte, szereted, amikor a hajadat megsimogatják.

– Körbeértünk. Igen. Szeretem. – A szepl?k felragyogtak.

– Most menj, szedj még málnát – mosolygott vissza a kislányra az ?sz hajú.

 

 

 

9 év 28 komment

 

Köd apának fagy anyának

szikár lánya, itt vagyok.

Dús illatát illó nyárnak

mind elveszem, nem hagyok.

 

Ha rám nézel, könnyed hullik,

fosztott világ nem virul.

Igazat szólj, álmod múlik,

hazugságod elpirul.

 

Jöv?det megolvashatod

fagyott fák csont-vázain

Mit elraktál, visszakapod.

Nem raktál? – élsz láncain.

 

Szigor jár a léptem nyomán,

jégvirág az ablakom.

Lenge tavasz lesz mostohám,

s a növ? fényt én hozom.

 

 

 

9 év 17 komment

háromrészes sorozat 2010 októberéb?l, befejez? rész.

 

Tíz év telt el. Id?nként járok a 44-es úton, de a narancssárga ruhás n?t többé nem láttam. Most mégis eszembe jutott: talán a korai kelés és hosszú autózás miatt. Talán a november, a szitáló köd miatt. A kiradírozott fák miatt. 

Szaggatott bokrok, hiányos fatörzsek: sötét és világosszürke, fekete csíkok. Bogyók és halott levelek az ágakon. Kökény és galagonya szegélyezte kanyargós út. F?szálak és harmatcseppek.

Ez nem a 44-es út. 

Az unokám holnap lesz egyéves. Kezemben legfeljebb, ha háromszor tartottam. Pihés, tejillatú feje belesimult a karomba, ujjacskái puhán zárultak ujjamra. 

Megdörzsöltem a szememet a szemüveg alatt.

Nyerítés. Egy testes, id?sebb kanca ügetett egyedül a réten. Lába nedves volt a harmattól. Izmos hátáról pára szállt fel. Nyerget nem viselt. Az üres útra pillantottam, a ködös aszfaltra, majd vissza a lóra. Már messze járt.

Megráztam a fejem és felcsavartam a zenét. 

Háztet?k pirosas-barna, szögletes foltjai tünedeztek el?. Jobb fel?l, egy földútról, traktor kanyarodott fel. Rengve, dülöngélve követte egy ponyvás pótkocsi.

Szemb?l egy távolsági busz közeledett. A vezet? jobb kezét a hatalmas kormánykeréken tartotta. Baljával felnyúlt, megigazította a visszapillantó tükröt. Keze elid?zött a magasban. Az ablaktörl? a párával küzdött. A sof?rülés mögött rázkódott a sárga m?anyag függöny. A busz többi része elveszett a ködben.

A tükörben egy alacsony, vörös autó t?nt fel. Szokatlanul gyorsan jött, ezért lehúzódtam. A fejtámlákat tehénmintás m?sz?rme borította. 

Durranás és csattanás elölr?l. 

A pótkocsi kilengett. A szürke ponyva meggy?r?dött csíkjaiban feny?t?k lapultak. A feny?t?kön vízgömbök. Cseppbe formálva a piros autó, az elmosódott, szürkésfekete bokrok.

A kocsi megperdült alattam és én tehetetlenül kapaszkodtam. Feszítést éreztem a lábamban, mintha egy nehéz terhet egyensúlyoztam volna a hátamon.

Bokrokat láttam egészen közelr?l.

Aztán egy darabig semmit.

 

Ismét bokrok. Kökény harmattól síkos, szúrós ága, kerekded, elszürkült levelei. A kék termések hamarosan feketére fagynak. Lili nagyi nézett velem szembe. Mennyi ideje is, hogy utoljára láttam? Húsz, huszonöt? Legalább huszonöt.

    – Katusom, jól vagy?

    – Lili nagyi?

A konyhájukban álltam. Kaporillat. Lili nagyi nevetett. Keze tojásos volt. Beletörölte a kötényébe, fogókeszty?t húzott és betette a lepényt a süt?be. Mosolyognom kellett, mert ? is mosolygott.

Mennyit mosolygott.

Megszédültem. Le akartam ülni. 

De hiszen ültem. A biztonsági öv szorította hasamat.

A szélvéd? irányából köd szivárgott be.

A bal ablakon sem volt üveg. Ismét megláttam a lovat. Békésen nézett rám, párázott a lehelete. Ha kinyújtottam volna a kezemet, meg tudtam volna érinteni az orrát.

Nem tudtam kinyújtani a kezemet. 

Lili nagyira néztem, ott álltam mellette.

Átölelt és mosolygott. Felmentünk az emeletre. Fényképeket vett el?, számomra ismeretlen emberek, furcsa helyszíneken, furcsa ruhákban: múlt a múltban. Lapozgattam az albumot és hallgattam.

– Na ez az a terasz, ahova reggelente kiültünk Nagyapáddal. Ebb?l az ablakból pedig a tengerre lehetett látni. Ez itt Gretchen szobája. Tele volt virággal. És az a sok könyv!

A politúros szekrény helyenként megfakult. Egy karcolt nyomban tologattam a körmömet, és Nagyapát néztem a fényképeken. 

A cd-k szanaszét hevertek a kocsi aljában.

Foltosak voltak és pára csöpögött rájuk.

A tet?csomagtartó csavarozása egy helyen meglazult.

Kék-fehér fények villogtak. Valamivel több járm? állt az úton. A busz az úttesten félig elfordulva állt. Utasok szálltak le. Többen topogtak és egy irányba néztek, mások csendben szitkozódtak.

A nedves aszfalton határozott lépések csattantak. Valaki a kocsim mellett állt, befelé nézett és telefonált.

 

A lugasban ültem, a másik nagymamánál. A lugason túl egy óriás feny?fa vetett árnyékot a gyepre. A hortenziához szaladtam. Kezembe vettem az egyik világosbarnára száradt fej-gömböt. Két kifakult szirom között pók lapult. Egészen apró ízekb?l állt a lába. A f?ben éreztem a nap melegét. 

A falu ködbe burkolódzott. Szürke szalag, telepöttyözve apró, izg?-mozgó foltokkal. Ment? érkezett. Testeket emeltek fel és helyeztek be a járm?be. 

Egy közeli tölgyfán egy makk hintázott. A szél meger?södött, a makk lehullott. 

Lili nagyi megszorította a kezemet.

 – Minden rendben van. Egy darabig én vigyázok rád.

 

jager_ luca Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.