Vezetéknév
gndk
ELFÁSULT LÉT
11 év Nincs Komment

három féle emberr léteztik……..aki tud számolni, és aki nem

 

ELFÁSLUT LÉT

       /A

 

Hol s?r? erd? tagjaként,

hol pedig magányban áll fa.

És  – vagy alkotott karantént

a sok, számtalan sok szálfa

egy zárt tömeg darabjaként,

hol ellensége a társa,

      – vagy magányban éldegélt

tág légtérrel körbezárva,

hol szabadon t?zhet ki célt

szinte bármelyik irányba.

 Egyik ötlet sem elvetélt,

de mindkett?nek van átka,

amit sorsuk a létbe mért.

 

Az a fa, mely csoportosan,

tömör, egységes rendben áll,

a fény felé tör sportosan,

ám minden társ-fa akadály.

Potenciális ellenfél,

mely minden percben arra vár,

hogy valamelyik ág-tenyér

lesz számára új térhatár.

 

Feltündöklik a kikelet!

De minden szomszéd sorban áll,

hogy minél nagyobb szeletet

a saját birtokába zárjon.

Csak versengés, nem szeretet,

mi burjánzik e tájon.

 

Ám a farönk tetején

mégis kitörnek minden irányból

a kis ágak,

vagy a nagyobb bozótok,

mit a társak visszavágnak,

mint fodrász a száraz, csapzott kócot.

 

De volt talán az elején

egy álom, szalmalángremény,

hogy e sz?kös térhiányból,

s az ?s, örök napfényárból

egy tágabb határt rajzolni.

E viszonyokat hajszolni,

s boldogan élni; hát, kemény!

 

Csak haladni a csúcs felé!

– Egyre magasabb szinteken. –

Csak törni mindenki elé!

– Hisz ?k is törnek szüntelen. –

 

És miközben ostromolják

bástyáját a fény-magasnak,

mindegyik csak saját tornyát

állítja e magaslatnak.

 

Egy ily fának magasabbnak,

sudárabbnak kell lennie,

hogy megtartva a mivoltját,

a tavasznak hasznát vegye,

sejt-társai el ne nyomják.

 

Élet örök versenyt?zben,

mint szénakazal a t?ben.

El?re szinte nem halad.

Emberölt?k évgy?r?ben,

mégis egy pillanat marad,

egy ?s-binális folyamat,

amely igen-nemben ragadt.

 

?k ösztönösen elnyomnak

sok vetélytárs létformát,

s másokat sárba tipornak,

kik nem bírják e tornát.

 

Ám a letaposott mez?n

az árnyban más létformák

is terjednek, mint vízözön.

Itt, hol sorsok egymást fonják,

és hol pár dolog hibádzik,

(erre talán inkább spongyát)

gazdag élet virágzik.

 

Itt évenként megújuló

egységes szívdobbanásra

mozog bent az órarugó,

s apró fogaskeréktársa

mindegyik egymást gyaluló,

és jól összemelegedett.

 

És így állt be a szerkezet

egy bevált örök módja.

Hová e súrlódás vezet,

az nem más, mint egy összetett:

isten örökmozgója.

 

 

/B

Az a fa, mely bús magányban

szám?zetett sorsát éli

a végtelen pusztaságban,

az aranykor szelét érzi,

s csak társtalan szemléli,

helyét nem tudja felmérni.

 

E sürg?-forgó világra

kitárva minden ablakát,

lombján szell? lendül át,

úgy levélbe, mint csokányba

belevésve üzenetét,

s az ágak minden irányba

útnak indítják lágy neszét,

s számtalan sok sejtraktárba

gy?jtik az élet eszenszét.

 

S ha kiszáll a végs? pára,

egy szell?n foszlik szerteszét.

De élte nem volt hiába,

hiszen itt hagyta törzs-jegyét,

mely annyi titkon száz pecsét.

 

Utoléri majd halála.

Az évgy?r?k sokasága

oly sok élményt zárt magába,

mely nem veszhet a homályba.

 

Története elágazva

hosszú-hosszú éveken át

követte a lét ritmusát,

s elfáradva, megfásulva

töri át a vég kapuját.

 

S úgy fogadja be a halált,

hogy mit életében átélt,

viharba tolt kártyavárként

az enyészet elsodorja,

s követi a pusztulásba

úgy, mint anyját kósza borja.

 

Nem volt soha egyéb társa,

mint a világ, ám egy béklyó,

mint egy burok körbezárta.

S így ablaka a világra

nem volt számára járható.

Hiába dús élménytára,

szava mégsem hallható.

 

Csak kell, hogy legyen megoldás!

Az nem lehet, hogy elvesszen

e sok-sok élmény betoldás!

 

Hát szórni kell úgy, mint magot

minden apró gondolatot,

hogy egyszer majd az elmúlás

a végs? nyugalomból

és a halál-alomból

új rügyet neveljen,

s ne lisztként szeleljen

egy monoton malomból.

 

 

AZ ELFÁSULT LÉT
11 év Nincs Komment

két féle ember van a világon……..aki tud számolni, és aki nem

 

ELFÁSLUT LÉT

       /A

 

Hol s?r? erd? tagjaként,

hol pedig magányban áll fa.

És  – vagy alkotott karantént

a sok, számtalan sok szálfa

egy zárt tömeg darabjaként,

hol ellensége a társa,

      – vagy magányban éldegélt

tág légtérrel körbezárva,

hol szabadon t?zhet ki célt

szinte bármelyik irányba.

 Egyik ötlet sem elvetélt,

de mindkett?nek van átka,

amit sorsuk a létbe mért.

 

Az a fa, mely csoportosan,

tömör, egységes rendben áll,

a fény felé tör sportosan,

ám minden társ-fa akadály.

Potenciális ellenfél,

mely minden percben arra vár,

hogy valamelyik ág-tenyér

lesz számára új térhatár.

 

Feltündöklik a kikelet!

De minden szomszéd sorban áll,

hogy minél nagyobb szeletet

a saját birtokába zárjon.

Csak versengés, nem szeretet,

mi burjánzik e tájon.

 

 

 

Ám a farönk tetején

mégis kitörnek minden irányból

a kis ágak,

vagy a nagyobb bozótok,

mit a társak visszavágnak,

mint fodrász a száraz, csapzott kócot.

 

De volt talán az elején

egy álom, szalmalángremény,

hogy e sz?kös térhiányból,

s az ?s, örök napfényárból

egy tágabb határt rajzolni.

E viszonyokat hajszolni,

s boldogan élni; hát, kemény!

 

Csak haladni a csúcs felé!

– Egyre magasabb szinteken. –

Csak törni mindenki elé!

– Hisz ?k is törnek szüntelen. –

 

És miközben ostromolják

bástyáját a fény-magasnak,

mindegyik csak saját tornyát

állítja e magaslatnak.

 

Egy ily fának magasabbnak,

sudárabbnak kell lennie,

hogy megtartva a mivoltját,

a tavasznak hasznát vegye,

sejt-társai el ne nyomják.

 

 Élet örök versenyt?zben,

mint szénakazal a t?ben.

El?re szinte nem halad.

Emberölt?k évgy?r?ben,

mégis egy pillanat marad,

egy ?s-binális folyamat,

amely igen-nemben ragadt.

 

?k ösztönösen elnyomnak

sok vetélytárs létformát,

s másokat sárba tipornak,

kik nem bírják e tornát.

 

Ám a letaposott mez?n

az árnyban más létformák

is terjednek, mint vízözön.

Itt, hol sorsok egymást fonják,

és hol pár dolog hibádzik,

(erre talán inkább spongyát)

gazdag élet virágzik.

 

Itt évenként megújuló

egységes szívdobbanásra

mozog bent az órarugó,

s apró fogaskeréktársa

mindegyik egymást gyaluló,

és jól összemelegedett.

 

És így állt be a szerkezet

egy bevált örök módja.

Hová e súrlódás vezet,

az nem más, mint egy összetett:

isten örökmozgója.

 

 

/B

Az a fa, mely bús magányban

szám?zetett sorsát éli

a végtelen pusztaságban,

az aranykor szelét érzi,

s csak társtalan szemléli,

helyét nem tudja felmérni.

 

E sürg?-forgó világra

kitárva minden ablakát,

lombján szell? lendül át,

úgy levélbe, mint csokányba

belevésve üzenetét,

s az ágak minden irányba

útnak indítják lágy neszét,

s számtalan sok sejtraktárba

gy?jtik az élet eszenszét.

 

S ha kiszáll a végs? pára,

egy szell?n foszlik szerteszét.

De élte nem volt hiába,

hiszen itt hagyta törzs-jegyét,

mely annyi titkon száz pecsét.

 

Utoléri majd halála.

Az évgy?r?k sokasága

oly sok élményt zárt magába,

mely nem veszhet a homályba.

 

Története elágazva

hosszú-hosszú éveken át

követte a lét ritmusát,

s elfáradva, megfásulva

töri át a vég kapuját.

 

 

S úgy fogadja be a halált,

hogy mit életében átélt,

viharba tolt kártyavárként

az enyészet elsodorja,

s követi a pusztulásba

úgy, mint anyját kósza borja.

 

Nem volt soha egyéb társa,

mint a világ, ám egy béklyó,

mint egy burok körbezárta.

S így ablaka a világra

nem volt számára járható.

Hiába dús élménytára,

szava mégsem hallható.

 

Csak kell, hogy legyen megoldás!

Az nem lehet, hogy elvesszen

e sok-sok élmény betoldás!

 

Hát szórni kell úgy, mint magot

minden apró gondolatot,

hogy egyszer majd az elmúlás

a végs? nyugalomból

és a halál-alomból

új rügyet neveljen,

s ne lisztként szeleljen

egy monoton malomból.

 

 

gndk még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.