Botz Domonkos Szerző
Vezetéknév
Botz
Keresztnév
Domonkos
Ország
Hungary
Vezetéknév
Botz
Keresztnév
Domonkos
3 hét ezelőtt 3hozzászólás

Szerette ezeket a késő délelőtti órákat. Ilyenkor egy rövid időre besütött a nap a málladozó falú bérház udvarába, és végre a körfolyosóra kitett növényei is kaptak egy kis fényt. Maga elé képzelte őket, a levelek erezetét, a bimbókat, a bomló rügyeket, virágokat, a színüket, melyek már megkoptak az emlékezetében, a tudatában. Szinte érezte, ahogy robban bennük a klorofill. Olykor föléjük hajolt, mélyen beszívta az illatukat, ujjbegyével kitapintotta az alig sarjadó új hajtásokat, és volt, hogy a tenyerével végigsimította őket, mintha csak emberek lettek volna. Emberek, akiket sorban veszített el, emberek, akik elkerülték, míg teljesen magára nem maradt, mert kinek kell egy mozgásában korlátozott vak ember? De nem engedett teret az önsajnálkozásnak, ilyenkor megpróbálta feldobni, elszórakoztatni magát mindig valamivel. Most éppen eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha üvegszeme lenne? Mondjuk kék. De nem valami kifejezéstelen, ronda, SZTK-ra kapható vizenyős kék, hanem olyan markáns, férfiasan acélkék, amitől a nők popója szinte azonnal beszippantja a kombinét. Reggel kiülne a bejárati ajtó elé, kavargatná a kávéját, tetején ott feszülne fehéren a hab, ő pedig meredten nézné, látszólag tudomást sem véve a világról, kutatná a szerkezetét és egyszer csak, … potty, és barna lett, az iménti acélkék. Ott kutatná, ím, már nélküle, némán a török kávét, a zaccot, megpróbálva kiolvasni valamit a jövendőből ott a pohár fenekén. Az a szem. Az, az acélkék.

Ilyenkor kiült a bejárati ajtó mellé kitett feketére pingált, vörös szkájborítású csővázas székre, és rá is jutott némi fény, és még ha nem is látta, de legalább a bőrén érezte a melegét. Mögötte az évekkel együtt pergett szürkén, megállíthatatlanul, málladozott a vakolat, bukkantak ki alóla a valamikor vörösre égetett téglák megfakult darabkái. A május, a nyárelő megnyitotta az ablakokat, a házat átjáró örökös huzatszagokat, illatokat közvetített, tudta, hol, mi készül ebédre, és már a lépteik alapján is felismerte és megkülönböztette a népeket. A magas, tűsarkú cipők kopogásából tudta, mikor ér haza a ház üdvöskéje az „éjszakai bevetésről”, messziről felismerte a tüdőbeteg postást az örökös krákogásáról és csoszogó lépteiről, de még a lift zúgása is információkat hordozott.

Eszébe jutottak a gyermekévek, ahova egyre gyakrabban kalandozott vissza, mintha csak folyton keresgélt volna valamit. Képkockánként ugrott be emlékezetébe a régi konyha, a fatüzeléses sparhelt a felvöröslő platnijával, a szépen megterített ebédlőasztal, a hatalmas porcelán levesestál, a hazai ételek íze, zamata. Akkoriban, szombatonként mindenhonnan a rántott húsok illata szállt, és a hajdani falra akasztható „néprádiókból” mindenütt ugyanazt a nótát bömbölték. Hirtelen éhes lett, de evésre most gondolni sem volt szabad. Mióta megfosztották a rokkantnyugdíjától, sem gyógyszerre, sem ételre nem maradt, miközben a híradások a sikerekről és a felemelkedésről szóltak. – De kinek a sikere, kinek a felemelkedése ez? Mert nem a kisembereké, az biztos! – dohogott magában. Tisztában volt vele, hogy halálra ítélte a kor, a rendszer, de már nem volt ereje tovább küzdeni, ezt is elfogadta, feladva végleg mindent. Már nem maradt semmije és senkije, csak ez a függőfolyosóra kirakott parányi, maga teremtette kis kert, egyfajta végső menedék.

Ahogy egyszer fogalmazott, „nekem mostanra csak ennyi maradt, ez a családom, már csak ez köt a süket földhöz”. Persze ez nem volt teljesen igaz. Esténként kihúzogatta a fiókokat, megnyitotta a vitrinajtót és kitapogatta a múltat, vázákat, csuprokat, poharakat, érzékeny ujjbegyei végigsimítottak a tárgyakon, emlékeket, képeket hívtak elő.

Aztán egy reggel, amint kis locsolókannájával kilépett a körfolyosóra, megdöbbenve tapasztalta, hogy virágai, magról vetett, vagy tőosztással szaporított kis növényei, melyeket évek óta szinte dédelgetett, a széltől is óvott, már nincsenek a helyükön. Még a cserepek alátéteit, a folyosó korlátjára felaggatott kovácsoltvastartókat is elvitték. Döbbenten állt, nem akarta elhinni. Hirtelen elöntötte a forróság. Végigtapogatta a folyosó vaskorlátját, elment egészen a lépcsőfordulóig, hátha csak valamelyik gyerek akarta megviccelni, de sehol sem találta, amit keresett. Aztán percekkel később végleg feladta és visszatért a lakásba. Az udvarra nyitott konyhaablakon át még hallotta az ismerős hangot.

– Hogy a ragya verjen ki, te Isten átka! – villogtatta meg veleszületett intelligenciáját a szemközti lakásban élő derék proletárasszony, miközben férjének pálinkától elnehezült testét próbálta lázas igyekezettel az előszoba irányába tuszkolni.
Aztán újra elcsendesült minden. Kívül és belül is.

Nem látták soha többé. Csak napokkal később jelent meg néhány hatósági ember, akik az egyik szomszéd jelenlétében feltörték a lakást, majd megérkeztek a halottszállítók is és elvitték hátrahagyott testét, ami a növényei után még megmaradt.
Még aznap délután, nem messze onnan, egy másik, idegen balkonon kisárgultak és elhullajtották leveleiket azok a sokat emlegetett, egykor agyondédelgetett növények.

 

(Papírképek – Hét Krajcár Könyvkiadó, 2014)

4 hét ezelőtt Nincs komment még

Távol állnék az igazságtól, ha azt mondanám, hogy pusztán a nyárelővel érkező meleg volt az, ami a Montmartre-ra, vagy, ahogy a franciák nevezik „Place du Tertre”, az-az a Dombra csábított. Valójában az emlékeimet keresni jöttem fel a Sacré Coeur mögötti kis utcácskákba, ahol, mintha még a századelőn megállt volna az idő. Egy csenevész fácska melletti padon egy idős úrral osztoztam, és utat engedtem a feltörő, megmásíthatatlan múltnak. Hetek, hónapok tolultak egymásra megállíthatatlanul, arcok váltogatták egymást, ismerős cipősarkok kopogtak a köveken, képek, hangok váltogatták egymást végeérhetetlenül. Gondolataimból ezúttal még az erényeiket olcsón árusító lánykák kacér, félre nem érthető gesztusai sem tudtak kibillenteni.

Délutánra a szél felerősödött, és komor, vészjóslóan sötét fellegeket görgetve maga előtt adta tudtul számomra, hogy pillanatokon belül itt az égi áldás. A bazilika – ezúttal, mint menedék –, innen távolinak tűnt, ezért szokásomtól eltérően, a rue des Martyrs helyett az északi oldalon indultam meg lefelé a rue des Saules irányába. Lépteimet felgyorsítottam és szinte együtt szaladtam a meredeken lejtő utcával, házacskáival, miközben egy-egy szélroham szinte súlytalanná tett. Valósággal repültem lefelé. Már csak méterekre voltam a kávézótól, melynek bejárata felett hangosan nyikorogva himbálódzott egy kopottas cégtábla, amikor megnyíltak az égi csatornák és hatalmas cseppekben esni kezdett. A kövér, vizes pacáktól testhez tapadó inggel, és csapzott hajjal szinte beestem az ajtón. A helyiségben félhomály volt a kinti sötét miatt. A lámpákat még nem kapcsolták fel, igaz nem is volt kinek. A pultos egy újság fölé görnyedve mazsolázott vaksin a lapok közt, de érkezésemről, mintha nem vett volna tudomást. Valahol a közelben hatalmas reccsenéssel csapott be egy villám, és egy pillanatra fényárba borította kávézót, és megvilágította az egyetlen vendég arcát, aki hátul az ablak melletti asztalnál ült. Arrafelé vettem az irányt.

– Megengedi, hogy ideüljek? – kérdeztem, és már odébb is húztam a széket. Meg voltam elégedve magammal, a határozottságommal és a magabiztosságommal, de úgy vettem észre a testtartásából, hogy a pultoshoz hasonlóan Ő sem vesz rólam tudomást. A férfi könnyű esőkabátja, mely ültében szétnyílt és a padlóra lógott, látni engedte divatos, finom anyagból készült öltönyét, melyet mellénnyel viselt. – Ne értse félre, igazán nem akarok bizalmaskodni, ha vár valakit, akkor inkább átülök egy másik asztalhoz. Szóval, nem. Igaza van, jobb is néha egy kicsit egyedül lenni, hacsak nem jön egy hozzám hasonlóan tolakodó, pimasz fickó. Ez persze még mindig jobb, mint egy bőrig ázott nő, abban ugyanis van valami illúzióromboló, bár tudom, ezt a kijelentésemet most sokan vitatnák. Már ne haragudjon, hogy megkérdezem, de ön valami ügyvédféle? Mert a külseje alapján akár annak is nézhetném, no és még sok másnak is persze. Igaz, a ruha nem jelent semmit, láttam én már tömeggyilkost is fehér ingben, elegáns öltönyben, ápolt külsővel, és olyan szétterülő mosollyal az arcán a tárgyalás alatt, hogy a televízió képernyőkre alig fért rá. Természetesen ezzel a világért sem akarnám önt hozzá hasonlónak titulálni, de mégis csak a ruha alapján ítélik meg az embert. Igaz, ezzel a fajta beskatulyázással nem értek egyet, talán ezért is tetszik nekem egy régi ázsiai mondás, miszerint az embert a ruházata alapján üdvözlik, és a beszéde alapján köszönnek el tőle. Meghívnám egy italra, ha nem sértem meg vele – tettem még hozzá anélkül, hogy rápillantottam volna, és ellentmondást nem tűrően kértem két Calvadost.

Az eső időközben alábbhagyott. Valaki a hátam mögött – és ez csak a pultos lehetett –, bekapcsolt valami zenegépet. Egy szaxofon mélyen búgó hangja furakodott közénk, és valami különös hangulatot adott az esőtől fénylő macskaköves utcának, a hatalmas ablaktáblából visszaköszönő képnek. Annak a fiatal lány látványának, aki egy könnyű szandálban, óvatos léptekkel kerülgette a pocsolyákat úgy, hogy közben hosszú, földig érő könnyű ruháját combközépig emelte, mintha csak gyümölcsöt készülne szedni. Egy távoli villám még megvilágította, szinte közelebb hozta és felnagyította a két formás lábat. – Ha ilyen a mennyország és benne ilyenek az angyalok, akkor én boldogan halok – villant át rajtam. Belegondolni is rossz, hogy a szépség mulandó, s agóniájában majd magával rántja az édes öleléseket, az önkívületig tartó nagy „csatákat” és utána már csak az emlékezés marad és a csend, valami könyörtelen csend és béke. A lány keresztülhaladt az ablakok közén, végleg kirajzolódva a képből. Távozásával üressé és kifosztottá vált az utca, és egy kicsit én is.

– Látom Önnek is elakadt a lélegzete – mondtam asztaltársamhoz fordulva, de válaszra sem méltatott. Bár korán volt még, a pultos által keltett zajokból úgy tűnt, mintha az előadás a végéhez közeledne. Folyamatosan csörömpölt valami ócska pénztárgép. Biztos, ami biztos, mielőtt még késő lenne, gyorsan rendeltem még egy Calvadost. Asztaltársam nem nyúlt az italához, így hát nem erőszakoskodtam tovább, fogtam a poharat és felhörpintettem a tartalmát.

Az ismeretlen továbbra is csak ült mozdulatlan, bronzba öntött pillantásával az utcát figyelve, miközben finom keze ugyan úgy, mint belépésemkor, most is az asztalon nyugodott. Sokan ülhettek az asztalánál, sokan vágyhattak pusztán csak egy érintésre is, mert kézfeje mára már teljesen kifényesedett, szinte ragyogott. Nem vártam meg a csapost. A pulthoz léptem, ott fogyasztottam el az italomat, fizettem és elhagytam a kávézót. Az ablak előtt elhaladva tekintetünk egy pillanatra még találkozott. Távozóban elengedtem még egy tétova, bágyadt legyintést. Jó volt végre együtt lenni egy kicsit valakivel. Az utca hűvös volt, elhagyatott, és talán magányosabb, mint a rám váró szobám.

4 hét ezelőtt Nincs komment még

Csak csipog. Mintha csak valami láthatatlan gát szakadt volna át, csipog megállás nélkül, valahogy úgy, hogy képtelenség megszólalni mellette, miközben folyamatosan rázza természetesen szőke, tövénél befőttes gumival összefogott hosszú, hullámos hajfürtjeit. Minden pontosan, tudatosan megkoreografált, így nem véletlen a mozdulat, a testtartás, az egyenes hát, hiszen tisztában van vele, hogy már pusztán aranyló hajzuhatagával is képes magára irányítani környezete figyelmét. Számolatlanul érkeznek a bókok, a hízelgő megjegyzések, de neki ez nem elég, ennél többre vágyik, valami sikerre, némi elismerésre. Örökké nyughatatlan, izeg-mozog, még azt is megválasztja, ki mellé üljön le, mert az eredmény szempontjából az sem mellékes.

Persze dőreség lenne azt hinni, hogy csupán egy kis butuska szőke, mert bizony oda kell figyelni arra, amit mond, de azért ő sem hibátlan. Olykor társaságára fittyet hányva oldalra fordul, tükör híján belebámul a sötéten ásító ablaküvegbe, elidőzik saját arcán, a visszaköszönő képen, és ilyenkor, még ha csak pillanatokra is, eltűnnek orra körül apró szeplőcskéi, amelyek egyre jobban zavarták az utóbbi időben.

Ezek azok a pillanatok, amikor kiesik a szerepéből, elveszíti a fonalat, de valami kiváló ritmusérzékkel azonnal témát vált és minden igyekezetével azon van, hogy újra a figyelem középpontjába kerüljön, mert minden bizonnyal úgy érzi, az neki kijár.

Aztán csak kérdez, és újra kérdez, de nem tudni, hogy valóban kíváncsi-e a válaszra, vagy ezzel is pusztán csak hallgatóságának éberségét kívánja tesztelni, vagy inkább fenntartani.

Örök talány, kiismerhetetlen, megfejthetetlen titok, olykor határozott, máskor esendő és végtelenül kiszolgáltatott. Nem tudni mikor adja önmagát és mikor játszik szerepet. Ízig-vérig nő! Mit nő? Született színésznő. Tökéletesen ismeri az arcizmok nyújtotta lehetőségeket, grimaszol, felhúzza a szemöldökét, tekintete kutat, matat, szinte lyukat fúr a másik emberbe. Szavak nélkül is kommunikál. Még a mozdulatai is beszélnek, mintha csak mondandójának akarna nyomatékot adni vele.

Figyelmét a legapróbb részletek sem kerülik el. Mindenről van véleménye, mindenhez van hozzáfűznivalója, légyen szó politikáról, környezetvédelemről, vagy akár a világ túlnépesedéséről, és teszi mindezt valami lefegyverző bájjal, derűvel, és bár fiatal éveiben jár, mégis láthatóan ismeri, és hihetetlenül érzékeny receptoraival azonnal fel is fogja az emberi lélek legjelentéktelenebbnek tűnő rezdüléseit. Kimeríthetetlen fegyvertárának apró eszközei ezek.

Lévén, hogy nőből van, könnyedén tekeri lakkozatlan ujjacskái köré a hímegyedeket, akik eleinte még látszólag érdeklődve hallgatják, miközben csak Isten a tudója, merre kalandoznak éppen fésületlen gondolataik.

A mellette helyet foglaló termetes úr zavartan tekergeti húsos ujján a jegygyűrűjét, majd pillanatokkal később egy díszesen dekorált, flancos dobozból pralinéval kínálja, miközben leplezetlen kíváncsisággal bámul bele az arcába.

Egy pillanatig hezitál, zavarja ez az otromba stílus, az idegen fürkész tekintete, azok a vérágas savószínű szemek, a keserű, dohányszagú lehelete, aztán tudomást sem véve róla illedelmesen megköszöni, kicsippent egyet, közömbösséget mímelve beleharap, és újra kibámul az ablakon valahogy úgy, mintha ott se lenne. Nem lekenyerezhető. Apró csokoládédarabkák potyognak sötéten a skótkockás szoknyára. Balkezének hüvelyk- és mutatóujjával megtörli szája szélét, öléből összesöpri a morzsákat és tenyeréből óvatosan az ablak melletti hamutartóba borítja.

Egy távolabb ülő, úgy a negyvenes éveinek elején járó hölgy irigy pillantásokkal figyeli, majd egyébként is rövid szoknyájából kivillanó combjaiból igyekszik még többet megmutatni, miközben mozdulataival mély dekoltázsából kibuggyanni készülő nőiességére próbálja ráirányítani a férfitársaság figyelmét.

Aranyhajú ekkorra, mintha csak kifogyott volna a szóból, némán figyeli a többieket, unottan babrál, tekerget egy cérnaszálat, ami szoknyájának felfeslett korcából kandikál ki, közben pedig láthatóan próbálja rejtve tartani a gondolatait, már ha vannak még neki.

Talán csak a szerelvény órák óta tartó folyamatos imbolygása, a kerekek monoton kattogása lehetett az oka, hogy erőt vett rajta a kimerültség. Már unta a beszélgetést, nem érdekelte senki és semmi. Ott kinn, az ablakon túl ütemesen zötykölődött a táj.

Felállt, eligazította magán cipőcskéjére lecsúszott fehér térdharisnyáját, majd a poggyásztartó alatti fogasról lecsüngő kis hátizsákjából kivette a babáját, magához szorította, nagyanyja ölébe gömbölyödött és azzal egy időre elhalt a kupéban a zsongás, és megszűnt számára a világ.

(Az ártatlanság bája – Hetedhéthatár Kiadó, 2018)

 

1 hónap ezelőtt 1 komment

Már délutánra járt az idő, amikor Sándor belépett a falu orvosi rendelőjének a várótermébe, ahol addigra már megrekedt a meleg levegő és keveredett az emberi testek, az átizzadt ruhák kipárolgásaival.

A fal melletti, valamikor fehérre pingált, kiszolgált padon öregek ültek. Mintha csak valami halotti torra várnának, mind talpig feketében. Ráncokba ágyazott, fásult pillantásaik reménytelenséget tükröztek. Egyikük, másikuk ismerősnek tűnt. Feléjük biccentett, majd helyet foglalt a bejárati ajtó közelében. A mellette ülő öregúr napbarnította, köszvénytől göcsörtögös kezei rákulcsolódtak a botra, majd tekintetét kiemelve a fekete-fehér kockás kopott kőpadlóból, Sándorhoz fordult.
– Utánam következik, de ha csak receptre vár, nyugodtan menjen be előttem – mondta.
– Ráérek, nem akarok tolakodni. Az apám halotti bizonyítványáért jöttem – mondta Sándor.
– Csak nem az öreg Molnárnak a rokona? Mert ő volt az, aki mostanság ment el közülünk. Más halottunk nem volt. – így mondta többes számban.
– A fia vagyok, Sándor. Molnár Sándor.
– Mi itt úgy tudjuk, a fia már vagy negyven éve kint él Amerikában.
– Igen, ott éltem, de végleg hazajöttem. Talán előbb kellett volna megtennem, bár az apámon ez nem sokat segített volna. Ő a földet művelte, én pedig a számok, a pénz világában éltem, dolgoztam. Bár néha gépies és unalmas volt a munka, de mégis a pénz az emberiség feneketlen étvágyának a tárgya, és ezt az éhséget is ki kellett elégíteni valakinek. Persze most mindenki azt hiszi, csak azért jöttem vissza, mert itt az amerikai nyugdíjamból sokkal jobban élek, de nem ez hozott haza. Nehéz lenne ezt megmagyarázni úgy, hogy bárki el is higgye. Valójában sokszor megfordult a fejemben, hogy összecsomagolok, ott hagyok csapot-papot, de abból a mókuskerékből nem volt könnyű kiszállni, és már ott volt a családom is, feleség, gyerek. Aztán elváltunk és mindenki új életet kezdett. Valójában már azt sem tudom, hol van az itthon és az otthon. Na, nem mintha New York annyira hiányozna, de mégis csak negyven évet ott éltem le.
– Szerettük az édesapját, jóravaló, dolgos ember volt. Mindenki tisztelte. Szép kort élt meg, de aztán csak megette a föld őt is, mert azt mindig művelte, ahogy a szőlőt is. Még ma is takaros az a présház és még áll az a hatalmas diófa, amit a maga születése után ültetett, de talán már látta. Aztán mit csinál majd ezekkel? Megtartja, vagy eladja?
– Ezekben a pillanatokban még magam sem tudom mit hoz a jövő. Talán majd rendbe teszem a házat és megnézem a lehetőségeket.
– Nézze fiatalember, nem akarom elkeseríteni, de itt lehetőségek nincsenek. Itt csak munka és munka van, abból ad a föld eleget. Azt pedig, hogy meddig éri meg művelni, csak a Jóisten tudja, mert évről évre egyre alacsonyabbak a felvásárlási árak. Lassan teljesen kisemmiznek bennünket. Itt a munkának már nincs ára, nincs becsülete.

Az öreg szavai, mintha nem találtak volna utat a füléhez. A váróterem ablaktáblái a közeli lankákra néztek. A Nap egyre gyorsabban ereszkedett lefelé, és vele együtt kezdett felvörösleni az ég. A puccos New York-i üvegpaloták, hivalkodó irodaházak ablakai is ugyanettől a Naptól vöröslöttek fel délutánonként, de ez most mégis valahogy más volt.
– Bocsásson meg, nem akarok tiszteletlen lenni, de egy pillanatra elkalandoztak a gondolataim – mondta Sándor zavartan, és az öreg szemébe nézett.

Aztán megjelent a rendelő ajtajában egy terebélyes asszonyság az asszisztensnő személyében és Sándorhoz lépett. Átadta az okmányokat, részvétet nyilvánított, és mint aki szabadulni akar, máris az egyik várakozóhoz fordult.

Sándor odabiccentett a többiek felé és kilépett az utcára. Alig tett meg pár lépést és megkondult a közeli puritán templom harangja, megcsapta az út mentén húzódó földek semmihez sem hasonlítható, ismerős illata.
Még nagyon meleg volt, nem volt kedve nyeregbe pattanni, így lassan tolta maga mellett apjától megörökölt öreg Csepel kerékpárját. Az egyik közeli kis parcellán a sok esőnek köszönhetően haragoszölden feszített, a mozdulatlan levegőben hangot sem adott a kukoricás. Érett csöveik végén lecsüngő bajszuk sötéten csillogott. Egy pillanatra megállt, elmosolyodott. Faragó tanár úr jutott az eszébe, akinek hasonlóan csüngött le vastag, tömött bajusza, amin gyakran ott billegett a szünetben elfogyasztott ozsonna maradéka.

Egy öreg, kiszolgált traktor zötyögött előtte a kátyúktól hemzsegő úton, egy zöldre festett oldalú platós kocsit vonszolva maga után, ami görögdinnyéktől roskadozott. Egy pillanatra a szájában érezte a dinnye kásás, édes ízét.
A régi balatoni nyarakat juttatta az eszébe, amikor a kút mélyéről a bácsikája egy rozsdás lánccal hozta a napfényre azokat a hatalmas, behűtött dinnyéket, melyeket aztán az udvarra kitett, ácsolt asztal körül ülő siserehad, gyermekkori pajtásai pillanatok alatt elpusztítottak.

Bármerre nézett, minden emlékeztette, képek, hangok, ízek, illatok, mind-mind visszavezették a múltba.

A hőség teljesen kiszárította, elvette az erejét. Alig várta, hogy hazaérjen. Az udvarra belépve biciklijét az öreg körtefa törzséhez döntötte és egyenesen a konyhába vezetett az útja. A jó orosz hűtőszekrény, ami már vagy hatvan éves is lehetett, még mindig tette a dolgát, hangosan zörgött, zakatolt. Egy fél palack fehérbort vett ki, amit még az apja hagyott ott. Némi szódát adott hozzá és még ott állva felhajtotta az egészet, majd újra töltött és kezében a hideg, párás pohárral kilépett a házból és leült a tornácra kitett kis padra. A szépen gondozott kertet nézte, a veteményest, próbált a tekintetével felinni, leképezni mindent. Két házzal odébb egy ló felnyerített. Már a hazafelé vezető útról is látta, ahogy az a nyomorult jószág ott bóklászik az udvaron, a kertben. Talán megint beborozott, elszundított a szomszéd, gondolta, azért feledkezhetett meg róla.

A valamikor a konyhából leválasztott parányi fürdőszobába lépett, rátámaszkodott a fényét vesztett mosdókagylóra és a hatvanas évekből származó, itt-ott repedezett műanyagszegélyű tükörbe nézett, és hirtelen hátra hőkölt. Az apja nézett vele farkasszemet. Fején ott volt a fekete kalapja, amitől valami furcsa, ismeretlen oknál fogva sosem akart megválni. Ráncoktól tagolt arca erősen borostás volt, tekintete szelíd, békés, szeretetet tükrözött.
– Megkéstem, apám – motyogta zavartan, valami szégyenérzettel a hangjában. Aztán már nem tudott az arcába nézni. Hogy is mondhatta volna el mindazt, ami volt, ami kimaradt.

Erős volt a bor, legalábbis neki, aki azelőtt sosem ivott. Kiengedte a csapot, megmosta az arcát, de tekintete kerülte a tükröt. Bár érezte, hogy támad az éhség, de nem volt kedve a vacsorával bíbelődni. Belépett a tisztaszobába, és úgy, ahogy volt, ruhástól heveredett le az ágyra.

A reggel még hűvös volt, amikor elindult a paphoz, hogy megbeszélje a másnapi temetés részleteit.

A templomba belépve azonnal életre keltek a gyermekkori bevésődések. Emlékezett a bejárati ajtóval szemközti hatalmas oltárképre, a fényesre kopott padsorokra, az oldalhajóban még most is ott állt Szent Antal fából faragott, életnagyságú szobra, és szinte az orrában érezte a tömjénfüst semmihez sem hasonlítható illatát. A gazdagon dekorált, itt-ott arany füstlemezekkel bevont szószék is a régi volt, ahogy a sekrestye is, ahol annak idején a hittanórákat tartották, csak a fekete palatábla hiányzott, amire akkoriban az Atya bibliai tárgyú képeket rajzolt.

A papot nem ismerte, sok kedve nem volt a nagy kitárulkozáshoz, ezért csak jövetelének céljára szorítkozott és fittyet hányva az illendőségre, valami gyermeki türelmetlenséggel várta, hogy indulhasson.

A templomból a dűlő, a présház felé vitt az útja. Az emelkedő feléhez közeledve megpillantotta a takaros présház fehérre mázolt épületét, előtte a nagy szőlőlugast lassan sárgába forduló, duzzadó, itt-ott még éretlen fürtjeivel. Az ittenivel össze sem hasonlítható, ízvilágában jellegtelen, legfeljebb csak megjelenésében gazdag kaliforniai szőlő jutott az eszébe, amivel időnként elárasztották Long Island nagyáruházainak zöldséges pultjait, kiskereskedéseit, és amit mindig kihagyott az étrendjéből. Aztán, mintha minden egyes lépéssel levált volna róla valami abból a másik, korábbi életéből és valami megmagyarázhatatlan jóérzés töltötte el. Alig várta hogy felérjen. Bár még csak délelőtt volt, de már ott fitogtatta erejét a Nap. Korábbi életformájából adódóan elszokott a hosszas gyaloglástól, nehezen vette, szinte kapkodta a levegőt.

Felérve, a háztól távolabb egy téglából emelt tűzrakóhely oldalához támasztva pillantotta meg a kint felejtett kapát. Talán apja kezének szorításától, nyele fentebb kicsit kisárgult, valószinűtlenül sima és fényes volt. A ház fala mellett, melyen időnként szürkén mozdult a lugas árnyéka, egy három literes üvegben talán kovászos uborka készülhetett. Már zavaros, átláthatatlan volt a leve. Az üveg szája tiszta vászonnal volt lekötve, felette muslicák rajzottak.

Mielőtt még megnyitotta volna a házat, némi türelmet erőltetve magára huppant le az öreg diófa alá kitett tölgyfaasztal melletti padra. Lassú, tagolt mozdulatokkal nyúlt le, szabadította meg zsebét a vaskos kulcscsomótól, tekintete végig pásztázta a tömören csüngő fürtöket, a kordonok végeláthatatlan sorát, a távolban föléjük magasodó templom tornyát, és ez volt az a pillanat, amikor igazán érzete, végleg hazaérkezett.

 

Botz Domonkos Szerző még nem rendelkezik barátokkal.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
Minden regisztrált olvasó csoportja, egy várószoba a szerzők közé, a naplóba írtak után szavazhatók be a szerzői státuszba és egyúttal ...