Könnye hull az ólomszürke égnek, a böjti szelek virág ruhát tépnek, s míg a szirmok dideregve halnak a csendes percek emlékeket csalnak: a felderengő napfényes napok feledtetik, milyen fáradt vagyok. Feledtetik, hogy ráncot gyűrt a vám, hogy szürke lett a [… Tovább]
Még „Vak volt a hajnal,” szürke, fénytelen, mikor átfont ölelő karod, lágyan betakartalak hajammal, s rád csókoltam ezer csillagot. Még „Vak volt a hajnal,” szürke, fénytelen, de bennünk lobogott a láng, majd a lassan csituló vágyunk, szerelmes csendet borított reánk. [… Tovább]
Égig ér az angyalváró ének, könnye hull az áldott Csendes éjnek. Kint hazugság, szájmaszkos karácsony, bent remény – Fényajkú gyertyalángon.
Lángol a sírkert, lobog a fénye, millió mécses ír ma az égre. Millió mécses csillag a földön, viaszcsepp könnye pecsét a csöndön. Lángol a sírkert, lobog a fénye, krizantém szirmot fest ma a vére. Krizantém szirmot, őszi virágot, gyermeket, szülőt, [… Tovább]
Te szárnyaló, te nagyszerű idő, ki színt temet riadt virágokon, kiért az álom és a vágy kinő, ha szárnyaló, a nagyszerű idő, kiért az őszi ének oly dicső, kinek csalárd egén csodálkozom. Te szárnyaló, te nagyszerű idő, miért temetsz riadt [… Tovább]
Aranyhaja lobog még a nyárnak, pipacsvér fest szerelmet a mának. Huncut szellő lombot borzol itt–ott, s felfedi a féltve őrzött titkot. Tűzd hát Kedves ághegyre a Napot – Csókolj! Csókolj hajamba holnapot.
Virágot álmodtam… látod… megint, s ha felébredek szemétbe lépek. Mocskát eldobja az ember, s legyint, Virágot álmodtam… látod… megint; nem bánom, ha bárki ezért megint, a világgal bátran szembenézek. Virágot álmodtam, látod megint. S ha felébredek? Szemétbe lépek.
nem tudlak nem tudlak ölelni szavakkal nem tudlak csókolni összevarrt ajakkal miattad mindennap tavasznak öltözöm s lám éji sötétben megfagyaszt börtönöm rab lepkeszárnyam csörgeti láncomat hajnalkönny áztatja rám száradt maszkomat nem tudlak nem tudlak ölelni szavakkal nem tudlak csókolni összevarrt [… Tovább]
Hatvanhét évem rongyait reményvesztetten varrom, ajkam ijedt imáit takarja kényszer-szájmaszkom. Szavaim néma koldusként száradnak lassan csenddé, minden napba belehalok, és válok védtelenné, s válok végtelenné…
Tavaszi szél kontyol friss, sarjadó fákat, menyegzői ruhát feslenek az ágak. Bomló levélrügyet becéz madárének, árnnyá nőtt nagyságuk, ad majd menedéket. Félszeg napsugárnak simogató karja, gondtól tépett lelkem, arany szállal varja. Boldogságot csempész kérges szívfalamra, csillagfény gyöngy-könnyet csókol ajakamra. Csendes [… Tovább]
