Válóczy Szilvia Szerző
Vezetéknév
Válóczy
Keresztnév
Szilvia
3 év 4 komment

Ma a Pilis haldokolt. 
Élénken sötét kontúrjába
vérvörös nap kapott és
úgy hatott, 
többé nem akar felkelni.

Fekvő, zöld ölű asszony,
mindig más benned a fájdalom.
Most túl szürke, ahogy
végig kísér utamon.

Faggyá dermed rajta az est,
élettel teli halma 
mégis lázasan pihen…
Nagyon fáj ő is, úgy hiszem.

És alszik már negédes bájokat,
míg hagyja e Föld, 
sehol sincs álmokat űzve
diadal ő, 
múltamat vigyázón őrző.

S ma haldokolt…
Hiába égették mécsei a napnak,
vérré dermedt kárhozattá
áldozott nyugatnak.

Veresegyház, 2017. november 14.

3 év 12 komment

 

 

Csak boldogságra vágyunk,
csak túlélni próbálunk,
csak átlépünk a korlátokon
csak virrasztunk hajnalokon.

 

Csak hűségesen teremtünk.
Ha Isten velünk, ki ellenünk?
Csak csendben értünk meg másokat,
csak mezőn szedünk virágokat.

 

Csak sétálunk a sírok között,
csak elbújunk a nagy fák mögött,
csak örömünk minden gyengédség,
csak bízunk, nincsen kétség.

 

Csak Hegymagas az otthonunk,
csak félteni és szeretni tudunk,
csak akaratunk az örök kitartás,
csak egymásnak vagyunk méltó társ.

 

Csak ujjamon hordom gyűrűd,
csak kitöltöd bennem az űrt,
csak szabaddá tesz e szerelem,
csak kincs ragyog tenyereden.

 

Csak megóvunk minden szépet,
csak megörökítjük az emléket,
csak Duna simogatja talpunkat,
csak szél fújja szét a hajunkat.

 

Csak ízlelve finom az étkünk,
csak messzi, új utakra térünk,
csak kaland élteti hitünket,
csak magasba visz e szédült révület.

 

Csak vágyad feszíti szét combjaim,
csak vonód szólaltatja akkordjaim,
csak szenvedély az egész életünk,
csak szeretve alszunk és ébredünk.

 

Csak kézen fogva járjuk az utcákat,
csak fityiszt mutatunk a magánynak,
csak farkasként vigyázod tetteim,
csak angyalként óvom szeretteim.

 

Csak templomban gyújtunk gyertyát,
csak az életért mormolunk imát,
csak volt, van és majd lesz,
csak ennyire egyszerű ez.

 

 

 

 

 

Veresegyház, 2017. június 27.

4 év 3 komment

Lelkembe gyűröm, mit ajkaim nem mondanak,
ne sértsék boldogságod terített asztalát,
mert néked az dicső, s könnyed, mit sarjaidról
két szemem mégis könnyezve lát.
Természet ez, nevelt való e szépség és okosság,
nem mulasztja azt el féltékenység,
vagy önző kapzsiság.
Elfogadni kell, mert néked az 
mindenkor szent és gyönyör,
de szívemben a kín, mely láthatatlan,
látva mégis meggyötör.
Maradok csendben, jobb, ha szavaimnak
nehéz súlya most nyelvemen marad,
téblábolva bár, de szívemben minden érzés,
mit adtál, elragad
és cipel, visz messze álmainkból szőtt
valós lényegen,
csak néha tudnám, mit úgy akartunk
rajtunk múlik, vagy más lényeken,
mert szorongva tép most lelkemben az
elmét fojtó kétség:
Vajh mivé leszünk így szótlanul,
ha magával húz a mélység?!

 

Veresegyház, 2016. április 10.

4 év 3 komment

Naplétű Kedvesem,
gyöngyselymes lelkeden
angyalszárnyú az erő.
Szeretve szerető
karjaid, ha reám simulnak
ruhám leszel,
karcsú testemről
színek hullnak,
mikor lágy terünkben
véges végtelent
játssz az idő,
és bujasággal sző
szépséges melódiákat.

 

Naplétű Kedvesem,
Te hozod nékem a nyarat,
szivárványodon ívelt
jó kedvemben
szent boldogságomat.
Mezítlen testem köré
font tested,
vágyrózsákba
rejtett áhítat,
tiszta csillagösvény,
hol öröm terít ránk
tejfehér utat,
és Isten által őrzött,
beteljesült
álmokat.

 

Veresegyház, 2016. február 7.

4 év 4 komment

A hűvös falak közt valami nemesség,
valami fehér áhítat zeng múzsacsókú
visszhangokat.
Reneszánszok új terében
dór oszlopokat simít az idő,
és a haloványan átszűrődő fény
lassú íveket szab a szépröptű szemeknek.
Néhol homállyá válik a némaság,
de ódon vasrácsok közt
fénnyel játszó tükröknek
ad jövőt e múltidéző úrilak bája,
a magas tornyok, a szélzászló otthona.
Amott a széles márványlépcsők alatt
szertefoszlik a bíborszőttes álom,
az elsétált lábnyomok után
míg rozsdás avart fúj téblábon a szél,
őszes akkordjaiban halovány kép zubog,
a seholsincs mennyországé.
Táncolni enged a csend,
az ólomüveges pálmaház fényeiben
keringővé válik
a ferdére tört alkony, képeiben
ott kúszik a régidők fakó árnya.
Turán, a Schossberger kastélyban
minden ajtó és ablak,
szerelmet ölt magára,
valami szédült és vad romantikát.
Így marad az emberek szívében
szeretve ez az antikmúltú világ.

 

Veresegyház, 2016. február 26.

4 év 6 komment

Őriztem sokat
magamban a képet…
Mintha tegnap lett volna…
A hosszú kőút felett
száz éves fák összeborulva
rejtették az ég magasát,
a fény mégis
vidáman szűrődött át
az öreg fatörzseken,
hol zöldnek
ezrével lát most
emlékeimben az éden.
Összefonódva
bókoltak föld felett
a cserjék, a bokrok,
a sövénnyé nőtt
füves bozótok,
és az édes bogyójú ostorfák
nyújtózva méláztak,
szívemben őrzöm
terebélyes boldogságukat.
S a lepényfák sora…
Hosszú magvaikból,
emlékszem,
gesztenyefigura kapott kabátot…
Szerettem a ligetet,
a lankákat, az emelkedő partot,
a lélegző páfrányok
fénylő mosolyát,
a sétány mellett alvó,
ódon köntösű, bársonyos fát,
a kastélykerti tornyos tölgyeket
és a bükkfákat, a kőriseket.
Ott, azok közt jártam sokat,
magamba szívtam
árnyas illatukat,
ahogy a térdig érő
élénk, könnyű füveget,
ha sarló érte, frissen
töltötte be a teret.
Benne gyermeklelkem
sokat csavargott,
mit nem lehetett,
nekem mégis szabadott.
Keresztbe-kasul utakon
futva vittek lábaim,
néha két keréken
kerestem ábrándjaim.
Tura, fény, erdő és nevetés…
Oldalra nőt kőrisre másztam és
körbeöleltek a fák,
így volt enyém ez az egész világ.

Veresegyház, 2016. február 22.

5 év 7 komment

Messze még az idő,
mikor mosolyt csal 
az ég arcára a nap, 
s úgy derül, úgy kékül,
mint fiatal tavasz
virágzó sűrűje felett.
Most fehér köd üli meg
a teret.
Csend van és némaság…
A hideg,
lelkembe vág.
Mondd, miért szól 
messzi dallam?
Miért szorít a mellkas
levegőtlen, halkan?
Feléd vidám víz csobog…
Ott, hová utad vezetett,
az ég nem zokog.
Tüzes szemével lát
most az Isten,
minden tettünk
okozat korbácsa itt lenn.
S míg benned nyugalom
fest álmodott csodákat,
bennem hiányod érteni
akarja lelkivilágod.
De keresztre vetnek a miértek…
Mondd, miért fáj a szívem,
miért remeg…?
Hisz szeretve szeretlek…

 

Veresegyház, 2016. január 30.

5 év 7 komment

 

 

Csoda vesz most körül,
mint lobogó gyertyák lángjában a fény,
szemeinkben tünemény
reptet hullámzó színeket,
mosolyba mártja
az ünnepbe öltözött szíveket,
s a meghitt hangulat,
álmokban édes halkulat,
akár messzi csillagvágyak,
oly boldogságai vagyunk e világnak…
Karácsony vesz most körül,
andalító, lágy, mélységes zene,
Isten lüktető üzenete,
s amint tereinkben fürdik a jóság
adva ad a hálából font valóság.

 

 

 

 

 

5 év 4 komment

Erőt adsz, mikor fáradok,
erőt, mikor gondjaimban
szavaim ártatlanok,
erőd bennem csillagként vetül,
fényed elmémben testesül.
Jóságod egekből származó,
lelkedből lelkembe áradó.
Erőd lángoló, féltő, alkotó,
nyugalmas rendedből adó.
Erőt adsz, ha felkel a nap,
erőt, mikor végül magára hagy.
Erő a szavad, erő a tested,
erőből kovácsolta Isten a lelked.
Fényed elmémben testesül,
erőd fájó sebeimbe merül,
s a benned égő szeretet,
csendbe burkolja szívemet.

 

Vác, 2015. december 15.

 

 

6 év 3 komment

Nehéz a levegő,
künt lebegő párát
ver vissza a nap,
sűrű zuhatag szakadt
homokra, zöldre,
özönként duzzasztva össze
a sodródó sietőt.
S mikor mind elitta a föld,
szomját oltva, azóta
boldogsága egyre csak nőtt.

Válóczy Szilvia Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.