Hajnalt fest az ég
csendek peremén
a város szunnyadó lelkére.
Ébredő álmok néznek
valóság terén.
Kávé itatja a reggelt.
Őszülő vágyaim
hitem kapujában.
Élet rezzen bennem,
utat tör szemem sugarába.
Haldoklik a sötét,
száműzte békességem.
Nem ragyog más
csak körbefont imám
a lelket melengető csendben.
Némán mesél a mindenség bennem.
Fáradt levelet elereszt a szél,
pihenni tér sötét földágyra.
Utolsó lüktetésében felsírt remény,
mozdulatában elmúlás tánca.
Vérvörös alkony feszül.
Sír az eső, könnyeiben
haldokló bánat-világ,
-hulló elmúlás-
szorító csend ül a most pillanatában.
…
Talán utolsó esély a ma,
hogy lelke könnyű legyen,
– levélerein ráncolódó súlyos élet-
megváltásért reszket.
Bármikor hívhatja magához
a halál zsoldoskatonája.
Feketeség terül a tájra.
…
Szemem tükrében csillagtemető,
éjszaka sír benne.
Árnyak képe, hideg látomás.
Megrekedt idő bennem;
nem indulok tovább.
Ketten vagyunk: én és a lelkem.
Elmélázok a holddal,
iker-érzésű társam.
Ma nem sugárzok esti félhomályban.
Fénykoszorúmat az univerzumba küldeném,
apám lelke ott terül szét.
Oda vágyok,
legyek mellette egy árva fény.
A világot eltemettem.
Csendemben megtaláltalak.
Karjaidban újjászületek,
ujjaid formába öntik vágyaid.
Rám rajzoltál érzéki vonalakat,
vöröset sugalló tereket.
Formáltál, fantázia-képeiddel
hasonultam meg.
Csendemben megtaláltalak.
Karjaidban újjászületek,
ujjaid formába öntik vágyaid.
Rám rajzoltál érzéki vonalakat,
vöröset sugalló tereket.
Formáltál, fantázia-képeiddel
hasonultam meg.
Feltérképezte csókod bőröm domborulatát.
Ölemben sistergett kettőnk születése.
Féktelenül alkottál meg:
szűz szerelmet, őrült vadat,
és önfeledt szerelmest.
Megrezzent lelked,
mert megtaláltad bennem magad.
Kérdőjelek szobámban.
Tekintetem az ablakot karcolja,
hold-magány tükörkép rajta.
Az óra lassabban ketyeg.
Szapora lüktetést szülnek
a percek bennem.
Ágyamba engedtem a csendet,
vele alszom el.
Ölelésedbe bújt
fehér sejembe
rejtett ajándékom,
melybe lélek-rezzenésem zártam.
A múltban életre kelt ritmus
még bennem zakatolt.
Gyorsuló ütemeiben
a gyönyör
-sodort-
násztáncunk titkait hordozta.
Sóhajok szálltak…
Kutató ujjaid kibontottak,
átadtam magam a pillanatnak…
Jégvirág ruhám alatt
diderg? lelkem,
t?z-karodra vár.
A megszökött pillanat
dermesztett faggyá.
Csipkék simulnak
barna b?römön
érintésedre várnak,
hogy pucér létet
hirdethessenek
a kíváncsi mának.
Az id? megállt?
Lelked otthonában
még lobog
a múlt táplálta t?z,
mely érkezéseddel
forró öledbe ?z,
hogy ne álljak tétován
a bizonytalan jelenben.
Csókoddal, lángoddal
olvaszd fel
jéggé fagyott
testem.
Kócos fürtjeimbe
hajnal fonta fényét.
Angyal mosoly
kerekedett számon.
Allegro tempó
nyugodott meg testemben,
éj látta pillanatok
ébredtek szempillámon.
Ölem melege
újra hívott,
ringató hajlékoddá
építette a vágy,
(fészket rakott bennem)
keringett ereimben.
Égi utunkból
földre szállva
lelkemre hajoltál.
Megkopott nappá formálódnak
az élni akarás mozaik-percei.
Kirakva az id?: robotoló létté.
Rohanó képek peregnek
a valóság filmvásznán.
Nézem!
Az id? hiányától sajog a lélek!
Halottak álmait kergeti a jelen.
Régi eszmék hová szöktetek?!
Fekete-fehér harcban
állnak a világ színterén
a riadt arcú emberek.
Értéket váltott a világ!
Cél: a megmaradás.
Pénzt kecsegtet? élet
üldözi a szeretetet.
Pokolba futsz vagy a mennybe?
Most még eldöntheted!!!
Szomorúf?z-hajamba
beletemetkezem,
eltakarja arcomról a bánat jeleit.
A világ nyitott szemmel jár,
de kíváncsi pillantásai
nem jutnak el a felszín mögé.
Maradok titokba burkolva!
Meghajló testemen
reszket? érzések cikáznak.
Az évek halvány red?i
b?römre karcolt tegnapok.
Megkopott kérgem alatt
elhalkult fájdalmak.
Lehajtott f?vel siratok egy napot.
A sors láthatatlan fejszenyomai
hasogatnak zakatoló szívemben.
Megrogyok!
Az élet partján állok,
magányos f?z vagyok.
Fájdalmamból nem adhatok,
-senki sem rogyhat bele-
alázattal meghajolva
áldásért imádkozok.
