Tóth Irén (Morci) Szerző
Vezetéknév
Tóth
Keresztnév
Irén (Morci)
12 év 24 komment

Itt az ügyel?!
Harmadik figyelmeztetés.
Kérek mindenkit színpadra,
aki már szuszpenzort húzott
a lelkére!
Az Élet els? jelmezes f?próbája.
Másodszereposztásnak méretvétel
az alagsorban.
Kérjük, hogy az ingyenes tisztelet, –
vagy olcsó szakmai jeggyel rendelkez?k
füttyel ne zavarják az el?adást!

Próbáljuk végigjátszani leállás nélkül!

12 év Nincs Komment

Ez itt az elrontott életképek csarnoka.

Itt nemcsak a vászon,- a fal is folthátán folt, paca.
Tárlat, amit elvettél, vagy másokkal elvetettél.

Az elején kéz a kézben,

bozontosan, világváltva,
alternatív jöv?képünket karcolva
olvadó jéggel rohanásunkkal szembefutó fákra.
Szerettünk.
Nem tagadom, hogy én is.
Sz?zfehér szívvel mosolyt vetítettél a porba nekem,
lefotóztad a megnemszületett hét gyereket,
neved adtad hozzám.
Aztán rám borítottad a magány üvegbúráját,
ne nézzen, ne érintsen senki.
Imádkoztál értem- magadnak,
felrepített számról térdelve csókoltad le
ráalvadt kezed nyomát.
Mert szerettél.
Ez itt az elrontott életképek csarnoka.

Kitépett hajcsomómmal festettél tizenhét év vért
a legnagyobbra, és oda a kisebb képre mellé
még tizenkét év átkot.
Mert más ne szeressen.
Már nem is protestálok,
akkor hiába volt bennem Isten instant,
ha nem tudtam rányelni elég forróvizet,
és stigmáimba is mindig borsot fújtak,
zanzám köré az én piramist épített,
mikor már szilánkokká tapostad.

Én nem tudtam körbeírni a halált,
mikor késed a torkomon majdnem eret talált,
amikor elt?nt a fájdalom,
csak ?r volt, a nemleszholnap kilátástalansága,
meg a mi lesz a gyerekekkel, jaj, anyám segíts!
mert a kurva élet, ha szar is, de kell!
Mélybemerült depresszióra tán inni kéne.
Hát ittam, és már nem tudom,
hogy miért mentem veled tovább

‘kés a kézben,’

és hogy ki volt az ostobább
a narancs – kandallós öregségkép okán.

Ébredés után semmibeszöktem,
három gyerek, méhigtelt nylonszatyor,
szívem gyerekszemekben olvad,
amíg a májad szétrágja valami oldat.
Most is szúr, ha újra bántanak,
de kínzókamrából, kerékbetörésb?l,
kényszerakaratból már elég,
meghúztam a krétakört,
aki belép nem lát tisztátlannak
T?led.
Leoldottalak.

Még fog az átkod,
de majd szeretnek újra,
az est vállamra sálként terül,
utolsó sugarat kapok rá flitterül,
mert ahogy régen öltem volna érted,
most Téged.

Kiirtalak.
Számot vetettem.
Kiírtalak.

Nézem még kicsit a képeket,
aztán rózsaszín selyemre festek
reménykék eget,
k?baltával piramist bontok,
fogatlan, vérz?ínnyel átrágom a kötelékeket.

——————————————————

Kedves Morci, ezt inkább a naplódba…

12 év 12 komment

Jézus ma nálam kávépaca
selyemre ömlött reggeli

Jézust megfesteni-
alig két óra,

a fájdalmat két napja nem tudom,

lemondtam róla,
megfestettem inkább lemondóra
érettünk,
töltök a hív?knek
szomorú megváltót,

hátha mégis…

12 év 8 komment

Annyi cigányozás folyik mindenhol, hogy ma, amikor találkoztam eggyel, úgy gondoltam, meg kéne osztani valakivel, csak úgy, mint egy szegényasszony arcát felkarcolni valahova, hogy lássátok, nem a cigánysága a f? jellemz?je, hanem talán a szegény volta.
Az önkormányzatnál adódott dolgom, s már a liftnél álltam, amikor meghallottam a némi tájszólással f?szerezett hangot.
– Mongya csak, ez a lift? – kérdezte a mellettem álló fiatalembert egy picike, tör?dött cigányasszony.
-Ez.- válaszolta a férfi, kissé kurtán, és már hátrahúzódva, nehogy közelebbi kontaktusba kelljen kerülnie vele.
Szerencséje ugyan nem volt, a lift sz?k fülkéje a sok ki-beszálló miatt legalább két percre összezárt bennünket.
Hallható volt a megkönnyebbülésének sóhaja, mikor a következ? kérdést már hozzám intézte az öregasszony.
-Ez már a harmadik?
Miután egy igennel válaszoltam, már ömlött is bel?le a sok kérdés, és a panasz.
– Nem tuggya melyik ajtó a polgármesteré? Mer éngem hozzá küdtek.
Meghótt az uram, nincs pénz a temetésre. Ideküttek. Segíccsen má, nem tudok olvasni, de itt van minden papír, amit a rend?rök küttek, hogy agyon van csapva.
– A pogármester nem ezen az emeleten van, de segélyügyben biztosan tudnak itt segíteni, várjon, megkérdezzük abban a szobában. Csak mondja meg, melyik utcában lakik.
– Hát Karcagon. De az uram itt lakott, má négy éve evátam tüle, mer ?zött, meg ivott, de mindig visszgyütt, aszt evette a nyugdíjamat. Nézze, itt a papír, má csak 25 ezer FT-ot kapok, mer 29-et tülem vonnak, hogy f?vette az újrakezdésre a kétmillió kett?százat.
– És a kezembe nyomta bizonyítékait. A nyugdíjigazoláson a hitelrészlet mellett ott volt levonásként tüzel?re 200 Ft.
Bekopogtam egyik ajtón, és röviden elmondtam a hölgynek a néni problémáját, aki be is hívta, holott el?ször ? is tanácstalanul nézett rám, mit is tehet itt egy karcagi cigányasszonnyal, de segít?készen elvette a papírjait, kitessékelte, és telefonálgatásba kezdett-
Nekem is várakoznom kellett, így az öregasszony átjött a másik oldalról, és mellémtelepedve folytatta panaszáradatát, nem tolakodón, csak a sok meg nem értés után némi együttérzésre várva.
– Itt van ez is, egyre vissza kell mennem, – mutogatott egy másik papírt, amire utcanév, házszám volt felírva, meg hogy milyen bank. Már nem emlékszem, és gyanús is az egy óra, merem remélni, nem vágták át.- Valamit meg kellene nézni, de aszonták, az pénzbe kerül. Van egy ötszázasom, aszt odadom neki, gondujja elég lesz? Nincs több, még jó, hogy a közlekedés nekem má nem kerül semmibe. Ügyesen gyüttem má hajnalba. A kettes metrót is megtalátam, meg a villamost is. Mindent felírtak nekem. Csak egy kávét ittam miel?tt együttem, ma még nem ettem semmit, aszt mingyá dél, de ha k? nekik az ötszázas, akkó odadom.- Úgy folyt bel?le a szó, hogy id?m nem volt még egy közbecsúszó megjegyzésre sem.
– Mongya, maguk itt ének Pesten, gondolom tuggya, az a 25 ezer semmire se elég. Abbu rezsit fizetni, aszt nem marad tán 5-6 ezer, hiába enyim a ház. A villany, a szippantós, meg minden, semmit se adnak ingyé.
– És nincs senki, aki segíteni tudna a temetésben?-próbáltam közbekérdezni.- Gyerekek?
-Három jányom van, de ük is szegények.A legöregebb 67%- on van, a középs? 60-at keres, a legkisebbnek meg három gyereke van. Meg sose vót jó apjuk az ital miatt. Nincs hova terheni.- magyarázza, aztán csendesen nézi csak a kezében az izgalom miatt átnedvesed? papírokat, látom, hogy elgondolkodik, hogy miért is a 40 évnyi munkája, ha most segélyért kell kunyerálnia.
Sosem tette még. Ha szegényen is, de megvoltak, ahogy kivettem a szavaiból. És most fizet azért, aki verte, és elszedte a pénzét.
Beszólítottak, aztán amikor jöttem kifele, ? akkor indult be, de még utánamszólt.
– Szépasszony, álgya meg az Isten, magát is, meg az otthonlév?ket is.

12 év 27 komment

Ez itt az élet
Feketén-fehéren
születtünk könnyek közt vérben
felsírva anyánk utolsó halk jajára,
erre a kicsit torzra sikerült világra.

Ez itt az élet feketén -fehéren,
s ha néha színes képen nézed,
majd megfizetsz az álmokért.

Ez
itt
az
élet
feketén
fehéren
Mert semmi sem az,
aminek látszik
lelkeken feszül a
berozsdált láncing,
de maradunk mégis
az utolsó táncig.

Ez itt az élet,
feketén- fehéren

Múlnak az évek,
egyre több a sírhalom,
hideg kereszt,
vagy csak betontömbbe zárt fájdalom,
de talán, talán..
majd egyszer, mint anyám,
ha nekem is lesz unokám,
ölembe veszem, s mondom,
ma te vagy a legkedvesebb gondom,
figyelj, csak csendben,
ezt az id?t én neked csentem..
Hiába, ez itt az élet
feketén- fehéren
s még néha álmodunk,
hogy egyszer majd rendben megy minden.
Be lesz fizetve minden számla,
s anyánk nem hiába szült erre a keser? világra.

És álmodunk,
mert álmodni jó nagyon,
hogy egyszer majd dallá áll össze
a mantraként mormolt szóhalom
Mert ez itt az élet…
Csak csúszkálok a síkossá vált szavakon,
lebegek feketén- fehéren..

aztán a széttörött székre nézve
eszembe jut,
mégis szükség lenne egy férfikézre…

de semmi sem az,
aminek látszik,
lelkeken feszül a
berozsdált láncing,
és maradunk mindig
az utolsó táncig.

Ez itt az élet
feketén
fehéren.

12 év 25 komment
Hit

Láttalak.

Lázas álmomban te voltál
a fák között megbújó árnyalak.
A mindig tovarebben?
befejezetlen múltid?.

Hittelek.

Vakhittel magammal vittelek
mindig, minden útra, de nézd:

a levelek elfelejtettek
idén lehullani,

én meg vakon és bénán
ingok egy létrán.
Értelmem semmi,
csak néha léha
szavak csorognak bel?lem

inkontinensen.

Fáj a világ,
de majd gyógyulok.

Most úgy hiszek, hogy nem hiszek,
mert a kereszten én magam feszítek.
Nemakart álomban vajúdik a Föld.
Elcsórtad csonka vágyaim,
nem él a tél sem,
nem mesél csipkeágról.
Menthetetlen a múltid?.

Az angyalok lehullanak,
vámpírfogakkal tépve szét
a megmaradt reményt,
és tavaszt majd én szülök magamnak,

ha feltámadok harmadnapomon.

12 év 23 komment

 

 

 

Éveket töltött a szobában, tizennyolc négyzetméter nyomoron, s?t inkább csak magán a tépett huzatú, kiugrott rugójú ágyon.

Mindig csak ott, ott is a sarokba kucorodva, már ha százkilónyi húst borító negyven kiló háj tud kucorodni egyáltalán.

”Valahaszép” arca eltorzult a feleslegesen rárakódott párnáktól, bár ezt nem hitte volna el senkinek.

?még szépnek látta magát, megállt az id? valamikor a szülés környékén.

Még akkor is kemény volt az edzésekt?l, lányát még izomból nyomta ki, kemény farpofákat feszítve a szül?ágy felett.

Aztán valami elromlott, ahogy sok más életben is.

Nem akart semmi mást, csak még egy gyereket.

A cél mintha minden eszközt szentesített volna.

Étrendváltás, különböz? pozíciók, szóval a legegyszer?bb dolgoktól indult, s eljutott a hormonkezelésekig.

Akkoriban még nem volt megszokott a beültetés, ma talán könnyebben megoldható a gyerekáldás.

Az edzéseket már a terhesség alatt abbahagyta, így szép lassan veszteni kezdte feszességét. Néha teherbe esett, de nyolc- kilenc hétnél tovább képtelen volt megtartani méhe a magzatot.

Evett..

Evett, ha teherbe esett, hogy nehogy “satnyasága” miatt veszítse el a babát.

Evett, ha elvetélt, mert bánatára nem látott más orvosságot.

Evett, mikor elhagyta a társa..

Aztán néha a pohár után nyúlt.

Úgy könnyebb lett elviselni a szerencsétlenségét.

Az el?ször undorító pálinka hozzán?tt a mindennapokhoz.

Pedig nem akarta.

Arról álmodott, hogy neki, az egykének hatalmas családja lesz.

Arról álmodott, hogy zsivajgó gyerekhaddal veszi körbe magát.

Arról álmodott, hogy a gyerekei nem szenvednek hiányt semmiben.

Arról álmodott, hogy rend és béke lesz a gyerekkoruk.

Arról álmodott, hogy a gyerekei nem látnak részeg, fetreng? szül?ket, hogy nem félelemben élik le az életüket, hogy nem látnak betört ablak sebeib?l öml? vértócsákat, nem hallanak artikulátlan üvölt? hisztiket, és nem hallanak süvölt? rend?rautó szirénát.

Arról álmodott.

Meg arról, hogy a gyerekei nem látják fiatalon vért hányva meghalni az anyjukat.

Álmodott.

Erre inni kellett.

Inni kellett a valóság kopott linóleumára, a tekerg?z? pókhálókra, a penészes ételmaradékra, a feketére égett ócska gázt?zhelyre, a kukából kimászó szemétre nézve.

Inni kellett a múltba nézve.

Már a napi egy liter m?anyagflakonos vodka meg se kottyant.

És még mindig azt hitte, hogy szép.

Csak nem lett több gyereke.

Ezért inni kellett.

Hogy az, az egy mintha meg se született volna?

Hogy észre sem vette, hogy ott van, és enni kér?

Hogy nem látta ijedt szemét, mikor ? elborult aggyal a h?t?t rugdalta, mert üres volt?

Üres, ahogy neki üres lett az élete.

Néha sírt. Elsiratta magát.

Elsiratta az életét, ami biztosan fiatalon véget ér, mint az anyjáé.

Aztán még ivott.

A vodkát leöblítette egy sörrel.

Mert nem lett több gyereke.

… és kucorgott tovább a tépett huzatú, kiugrott rugójú ágyon…

 

 

 

12 év 14 komment

 

 

Turkálok az anyagok között, turkálok mások percnyi, órányi életében.

Utánanyúlok a szétguruló tekláknak, s mintha igazgyöngyök lennének, hallom bel?lük a tengert. Kezemre tekeredik egy elkóborolt selyemszalag, hozzám dörzsöli magát egy bársonypuha, és véremet veszi a beakadt durva aranybortni.

Szépek. Egyszer?en, önmagukban szépek. Összerakva, egymásra illesztve pedig a nehezen megismételhet? csoda.

Soha két egyformát. Ne legyen uniformis, legyen boldog valaki, aki egy órára magára ölti, akire ráöltöm.

Néha fáj.

Nagyon fáj, hogy ezek mások álmai. Szeretném a sajátomat is megálmodni, varrnék a magaméra is boldogságszalagot, szeretet virágot, gyönyörteklát, de talán még nincs itt az ideje.

Néha meg ett?l tudok boldog lenni, ett?l, hogy h?s selyembe, lágyan alázuhanó muszlinba, fényl? organzába, akaratosan megtör? taftba, fénytör?, guruló bársonyba, er?s düftinbe, vagy akár durva vászonba burkolhatom az álmokat. Amikor látom, hogyan simítja szemével, szeretettel, aki magára húzza.

Álmok.

Színes álmok, csak nem én festem a színeket, én csak illesztem, rögzítem ?ket, hogy mások álmaival ötvöz?djenek.

Felszisszenek a fájdalomtól, ha látom, hogy valaki durván, gyakorlatlanul belevág a csodába, az anyagba. Fáj, ha nem megvalósult mese lesz bel?le, csak egy ide-oda csüng? rongydarab, egy lig?-lógó, nem ölel?, nem omló, esetlen valami.

Mert az anyagnak is lelke van. Finoman kell az ollót rávezetni, hogy siklani tudjon rajta, ne szaggasson belé világfájdalmat, és a t?t rávenni, hogy ne sebeket vágjon, csak finoman ereszkedjen a kelmébe, sérülésmentesen hurkolja át a cérnával, hogy ha nem is végtelenségig, de porladásig együtt tartsa.

Majd így…

Majd így nézem a te kelmédet is, majd így vigyázok rá, hogy beleölthessem az álmaidat, hogy a fájdalmat kívülrekesszem, és az örökkévalóságotok hatvanöt évét belezárjam.

 

12 év 25 komment

 

Megint karácsony, és megint nélküled.
Állok a parton, fejem lehajtom,
nyakamba havat darál az id?,
ez a lassan suhanó madár.
Felettem a rakparton hideg sinek.

Vártalak.

Ahogy a sors álmatag békében
vár a titokra.
De most mégsem teérted
jöttem le a partra.

Tévedés.

Ahogy eltévedek néha térben,
úgy id?ben is.
Ez most nem a te napod.
Ha kéred, megkapod,
de nem lenne teljes,
ahogy én sem.
Ha mégis itt lennél ismeretlen,
majdan boldog szeret?m,
azt mondanám:
Eressz most inkább.
Találkozunk még,
ahol a villamossínek
fájdalommentesen metszik egymást

Ã?Å¡gy találj rám
12 év Nincs Komment

Úgy találj rám, ahogy megszülettem,
ahogy a magam ácsolta feszületen,
fakereszten, a világot magamból kirekesztem.

Úgy találj rám az út porán p?rén,
mint aki már átfutott mindenki t?rén.
Úgy találj rám az irdatlan tömegben.

És úgy szeress, ahogy megszülettem,
mint akin már nem feszül láncing,
és maradj velem az utolsó táncig.
Úgy találj rám, ahogy az út porán
majd p?rén fekszem,
ahogy egyszer jöttem,
máskor meg elmentem.
Úgy találj rám a tömegben

Mint idegenek az éjszakában,
mint akinek az igazában vakon hiszel,
ha még sosem láttad,
akkor is tudod, majd ? visz el…
Mint a sodronyból megmaradt rozsda,
mint akinek te vagy a sorsa..

majd úgy érints egyszer,
ha megtaláltál a tömegben.

Tóth Irén (Morci) Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.