Szememb?l hulltak a könnyek,
a csendes es?cseppekkel
fájón összekeveredtek.
“Élt hatvankilenc évet”
a bet?k aranylón fénylettek,
örökre lelkembe égtek.
Szemembe néztél,
magadat láttad bennem,
becsuktam szemem.
Szemedbe néztem,
magamat láttam benned,
becsuktad szemed.
Kedves Anna! Engedd meg, hogy segítsek. Ebben a jó kis karcolatban zavaróan sok a VOLT és az EGYMÁS. Javasolnám a következ?t: Vékony pulóverét átjárta a hideg, ? mégsem… Határtalan várakozással és egy kis félelemmel telve gondolt s másnapra… Elhessegette aggodalmát. Kérlek, ezt és a többit is gondold át, aztán várom vissza, mert ez csupán stilisztikai apróság, ám lényeges!
Tél volt. Kint állt az udvaron. Csak egy pulóver volt rajta, mégsem érezte, hogy fázik. Élvezte, ahogy a hópihék lassan hulltak az arcára.
A másnapra gondolt. Tele volt várakozással, és egy kis félelemmel is.
Mi lesz akkor, ha…? Elhessegette magától ezt a gondolatot.
Már egy hónapja érezte, hogy valami megváltozott legbelül. Nem akarta, küzdött ellene. Rá kellett jönnie, hogy nem tudja már megállítani a szélvihart, ami a szívében dúlt.
Felnézett az égre, mintha a csillagoktól várná a választ szíve kérdésére. De nem látszottak a csillagok, nem válaszoltak.
Így várta a másnapot. Nem sokat aludt, úgy érezte már soha nem lesz este.
Amikor végre eljött a várt pillanat, legszívesebben visszafordult volna. Már kés?.
Az Operaház gyönyör? volt, ahogy ki volt világítva. Még soha nem látta este. Érezte, azt a csodát, ami az épületb?l áradt. Érezte, de nem tudott rá figyelni. Csak a hang járt az eszébe a telefonból:
– Bocsi, egy kicsit kések, dugóba kerültem.
Nézte az elhaladó autókat, a sétáló embereket. Arra gondolt, most kellene elmenekülni.
Gondolatait a telefon csörgése szakította félbe. ? volt. Merre lehet?
– Itt vagyok. Te hol vagy?
– A bejárat el?tt.
Megfordult.
Ott álltak egymással szemben, telefonnal a kezükben…
– Látlak…
Ahogy közeledtek egymáshoz, még mindig nem tudta, mit mondjon… egy kicsit mosolygott magában… kezet fogjak vele? Na ne… akkor?
Nem gondolkodott… ahogy egymás szemébe néztek, nem voltak idegenek.
Mindketten tudták, hogy ez több… ez nem véletlen, ennek így kellett történnie.
Ha valaki figyelte ?ket, csak azt látta, hogy két szerelmes ember átkarolja és megcsókolja egymást, mintha ezer éve együtt lennének, csak épp elváltak egypár napra… és boldogok, hogy újra együtt vannak.
Az Operaház mintha még jobban ragyogott volna, de ?k azt nem látták.
Csak egymás fényl? szemében a Vénusz ragyogását.
Akkor még úgy érezték ez a csoda örökké fog tartani….
A Vénusz azóta is ragyog… csodák meg nincsenek.
Több száz éves fatörzsek,
vízen ringó levelek,
árnyékkal játszó fények,
fel-feltör? emlékek.
Sziklán zeng? hullámok,
parton nyíló virágok,
elfeledett világok,
múltból jöv? sóhajok,
este velük sétálok.
szeretném a videót a vers alá tenni
Sehol és mindenhol a nagyvilágban,
sötétb?l a fénybe egy gyermek felsírt,
szeret? szül?k ölel? karjában,
lelke, fehér Lótuszvirágként kinyílt.
Nem tudott gy?lölni, semmit?l sem félt,
mikor elkezdte a tanulás útját,
lelke akkor is bizakodva remélt,
nem feledve ember el?tti múltját.
Sötét felh? takarta el a Napot,
nem volt ideje a szépet csodálni,
élvezni nem tudta a pillanatot,
más szerepét akarta eljátszani.
Az id?kbe bújva könnyei között,
lelke a testéb?l hazaköltözött.
http://www.youtube.com/watch?gl=HU&v=vQqVB-C-vKo
Lelke a testéb?l hazaköltözött,
választott börtönéb?l kiszabadult,
elhagyott létével már nem tör?dött,
emberként valamit mégis megtanult.
Ahol most van, mindent együtt éreznek,
a világ összes tudása van bennük,
nem elég tudniuk, mi a szeretet,
mert amit tudnak, meg kell ismerniük.
Minden világba mennek tapasztalni,
létezhetnek szegényen, vagy gazdagon,
tanulnak megszületni és meghalni,
de vágyuk egy marad: Élni szabadon!
Most már boldog az Egység nyugalmában,
sehol és mindenhol a nagyvilágban.
Az id?kbe bújva, könnyei között,
magában elmormolt egy néma imát,
magányban a templom keresztje mögött,
megsiratta félresikerült múltját.
Nem esedezett már könyörületért,
még létezett a bizonytalanságban,
csak egyre vágyott: eldobni életét,
megnyugvást akart, és fényt a homályban.
Már nem emlékszik, hol van a jelenben,
s?r? ködben látott egy árnyék hajót,
éhezve, megfagyva, rongyos szegényen,
várta csendben az utolsó harangszót.
A hajó egy pillanatra kikötött,
lelke a testéb?l hazaköltözött.
Más szerepét akarta eljátszani,
azt hitte, színjáték az egész élet,
egy darabból sem akart kimaradni,
mindig rávilágítottak a fények.
De a néz?téren egy lélek sem ült,
az el?adás már régen véget ért,
el?tte a vörös függöny legördült,
senki nem állt sorba új bérletért.
A színpadon végleg egyedül maradt,
mind egy centig eljátszotta vagyonát,
jól szituált élete kettészakadt,
a darab megbukott, eldobta álmát.
Szánalomból nem kért, inkább elszökött,
az id?kbe bújva, könnyei között.
Élvezni nem tudta a pillanatot,
már rettegve az id? markában élt,
mindent elvett, de ? soha nem adott,
gazdagságában a szegénységt?l félt.
Aki útjába került, eltiporta,
másokat porig megalázva gyötört,
a csodákat értékelni nem tudta,
pénzhajszolásban lelte meg a gyönyört.
Önmagából már teljesen kifordult,
elfelejtette gyermekkori álmát,
elméjére a sötétség ráborult,
nem hallotta meg lelkének sikolyát.
Hitte: a világon fog uralkodni,
más szerepét akarta eljátszani.
Nem volt ideje a szépet csodálni,
elsuhantak mellette az évszakok,
egy pillanatra sem akart megállni,
nem érdekelték a hullócsillagok.
Feje felett gy?ltek a viharfelh?k,
nem sz?r?dött át közöttük a napfény,
léte szennyét se mosták el az es?k,
egybeolvadt már a nappal és az éj.
Évek óta nem nézett fel a Holdra,
nem tükröz?dött szemében szivárvány,
az úton elérkezett a mélypontra,
körülötte minden jéghideg márvány.
Számára már az id? is megfagyott,
élvezni nem tudta a pillanatot.
