Eltéved a szell?
kunkori kertekben,
el nem vezetgetett
gondolatom
sorsa te vagy, a zajos
dobogás, a nyafogás,
a látomás éjszaka,
ami eltéveszti az id?t,
nappalba fog,
melegséged forog
a tenyerembe véve,
lehetnénk kegyelemben
így!
Ha találnék,
ha
az útveszt?ben ki,
ha a viharral nem
vonaglanék,
lennék kitalált
valaki…
A vitorlában dünnyög a szél
(egy más mese)
este mászik bele
vagy,
valami tündér
fehér ruhában cicázik,
a hajamba másik
pajkos dalt f?z.
ez a csicserg? éj
nekem a t?z
nekem ég
jaj nem elég,
nem lesz soha,
rég
nem voltam ily ostoba,
hogy nem tudtam hova
billeg az éji vitorla…
ha most is volna
legalább egy ilyen
eltévedt mese,
nem lenne elvétve
egyszer sem,
nem engedném,
nem tenném
veled
akkor inkább lesz
erotika, amihez
hozzászólni sem
de gondolni sem lehet,
vagy talán túl sokat,
vagy mindenhol húsokat,
veres kis csúcsokat látsz.
na jól vigyázz,
mert megéget
a láz,és nem éri meg
az izzadást,
a zsibbadó szakadást
a székben,
nem is tudom,
nem értem,
minek jó a vér
fröccsenését hallgatni
a botban, a mélyül? tájban,
minek kell ezt szedegetni,
hiába rebegni a forrót
élni nagyra!
jaj ki lehet
aki hagyja,
aki engedi magának
ezt a kínt?
Akkor erotika nem lesz a sorokban,
azt mondom, nem kell az!
a sorsom lesz dagonya
az id?mocsárban,
vagy tétova
semmiér? gondolat
koszosodik a kosár
aljába dobva,
akkor csak n? majd
a dudva…
és mondom:
elfosztom a veres,
vagy túl heves
sorokat, lebontva
rólad is a kínokat,
mert nem tenném veled,
te szegény szomorúszem?
legény, csak veled nem,
mert igen kedves,
és akkor majd inkább
nem lesz a vágy
fájdalomba gy?rve!
(tovább)
Csörtettem az utcán,
cip?m orrán görgetve
az elémtéved? fénygörönygyöket
a fukar napbácsi markából.
volt
távol az embertenger
közel az izgága gondolat,
csak egy félreértett mozdulat
és könnyen feslett
a halványra festett
koponyába vetített kép,
mikor még nem kész,
hiába mész mutatni,
hiába nézed,
pszichokellék az,
de ha lebontjátok
nem marad,
nem szabad,
nem szaval verseket.
félreérti magát a maradék
gondolat,
letér az útról,
szemét épül
a csúcsból
a mélybe hull
csak…
Jó is volt veled
hülyíteni a beképzelt
februári sugarakat,
a torz toronyházak alatt…
minket f?tött a kuncogó ujja hegye
a szétterített szeméthegyek
végén,
mégis minékünk békén
telt a függ? id?,
a kihalt tér minket elt?r?
térképtelen városi helyén,
én voltam a mellék
a f?b?nös mellén,
de nem kértem volna kegyelmet,
elment a kis pötyög? délel?tt,
én meg a füstössárga buszommal,
azonnal
hátat kellet fordítani drága,
kár,
hogy már
nem is érinthettem azt
amit úgy szeretek,
mi mindig kell,
mikor nem találom, akkor,
csak igazán könyörög,
fel,
és lassan csitul…
homo ludens
A Tébolybácsit látnám
de lehet csak tálcán alszik
a hátán, vagy elbambi,
na szia kedves,
nem lehet nedves
most sem
a szemem
csak azt ne mondd,
hogy közben
verem
mélyére került
a túlnyomó rész,
ah, semmi vész
nem lehet velünk!
nekünk itt
a megbeszélt óra,
megveszett perce,
serceg benne
két képtelen
elveszett elme,
elmegyek,
nem várok,
bezárok
kész!
jót beszélgettünk,
mesélgettük a keser?t
és der?sre vezettük
a kis bütykös bet?ket,
mert butának t?nnek
most is és néha a dolgok,
nem hiszem, hogy ne lennék boldog
veled, tenálad,
mert vigyáz a vállad engem,
nálad nincs soha fegyver,
az ember téved,
de azért az, és nem kérem,
hogy változz,
vagy nekem áldozz,
nem vagyok én isten,
hiszen ismersz,
nagyon egyszer? lány,
remélem csak, hogy nem silány,
mert adnék magamra
és neked is nagyon,
ha tudnék valamit,
vagy legalább vagyonom lenne,
egy tál cseresznye,
akkor azt ketten ennénk,
te és én lennénk
a ropogós finom ízben az illat,
a jó, a gyönyör,
akkor semmi nem tolakodna közénk,
ami gyötör,
csak falnánk,
a magot hajítanánk, és maradnánk így…
Szemem el?l simítják a napot
puha, fekete szárnyak,
az árnyak lábujjhegyen járnak,
osonnak, sorban
háttal a világnak
a jó papok, és
n?vérek, ?k mind kedvesek,
de már a vasajtón túl
olvadnak a homályba.
A holdfénykirállyal
az alagsorban,
felborított
székekb?l pakolt bokorban,
ott ahol
titokban azt hiszem,
hogy élek,
ott valahogy oly szépek
a tekerg? képek.
Felettünk már egy lélek
sem motoz,
üresen kong a
nagy fehér doboz,
kutat
a csend túlél?k után:
Van-e még aki mulat,
vagy talán mind meglelték
a népek a hazautat
végre?
Hiszen
itt lapulunk,
egy párnak való
vagyunk nem ép
elme,
elmesélni sem való,
hogyan térdel a jó
büntetésb?l
hogyan simítja
arcomra
gyenge,
sötét szárnyait
egy megzavart
perg? pillanatban,
a legalsó, legsötétebb
sarokban!
A szívem égne, ha
szívem lenne,
de ott csak egy folt
dobol, vagy azt sem, csak
valami fakó, fénytelen
valami ami volt…
Figyeljetek gyerekek
mit mondok:
savases? mosta,
mállott rögök közé hordta
maradákát a hunyorgó
lángoknak!
Mit gondoltok
gyerekek
szívesen teszem ezt?
Hát a szívem égne, és tinéktek
festene az égre
lángtündérek talpa nyomán
szikrát hint?
álmokat, mi csak titeket
látogat, csak a ti szemetekre
rakosgat sorba,
olyan dolgokat, miket
tudom, hogy szerettek!
Ha elcsennéd este
még egyszer utoljára a napot,
bekapcsolhatnánk,
amit azt hiszed, hogy tudod,
de nem tudod, mert nem látod,
nem hallod, nem akarod
amit mondok
vagy nem érsz rá,
és így hagyod,
én meg szépen így vagyok
a szívemmel…
