“Nem ihatjátok az Úr poharát és az ördögök poharát; nem lehettek az Úr asztalának és az ördögök asztalának részesei.”
1Kor 10,21 – Pál apostol
Ugyanaz a húsleves illat, mint novemberben,
amikor utolsó vacsoránk alatt kialudt a láng.
Igyekeztem: ne kapkodjam el,
ne fűszeren múljon az emlékezés íze,
hogy szilánk nélkül menj és maradjak;
de menj és maradjak:
ne üljük újra és újra ugyanazt a tort.
Azt mondtad: más ez,
a szívem is biztosan belefőztem.
Nem mertem mondani, hogy az átható gőzben
már nem puhultak meg az álmok,
hogy bánt: megint csak érzékeid vannak,
és nem szállsz alá a gőznek, csak rágsz,
ledarálod a belefőtt szívem is,
és akarod, hogy lássam
minden nyelésben ott a hála,
de nem érzed: az este mindenestől
itt a konyhában lóg.
Hogy megőrülök az utolsó húslevestől,
sülttől, tőled, az utolsó ékezettől is,
amit elhallgatsz előlem,
az igazamtól, hogy belőlem lehetne jós is,
hogy hónapokig nem tudok majd húslevest főzni
a családnak. S te megállsz e vasárnaponként
kiköhögni egy-egy szilánkot?
Trükkökön múlik (el) minden varázslat(?)
Régvolt háborús idők kísértetei járnak
Hogy juttathattak el
a vasárnap déli gyöngyöző levestől,
az anyák tésztás körmű kezeitől,
a miértünk szolgáló szeretet kondérjainál
korgó gyomrú ácsorgásokig?
Ki fojtja el a földre ejtett tekintetekben
burjánzó szégyent,
a gerinctörések szisszenéseit?
A jóllakottság szánó szemei elől
hová menekítik az éhezőket?
És ki menti föl a felnőtt fiakat,
kiket gyermekségbe kényszerít e kor?
Régvolt háborús idők kísértetei járnak.
Ma megcsókolom anyám tányérokkal
rakott kezeit.
legalább a képzel?dés könny? függönyén
sütnél keresztül
mint a hajnal oly` egyértelm?
és független daccal
mint a vonatindulás
vagy az id? szörny? kattogásai
hogy csak sejtenélek
de lennél
talán meg tudtál maradni
az el?ttem-ismer?snek
s a lámpaoltás utáni fényben
lemondó árnyam keresésére indulsz
hogy felemeld
a félelmek madártestét
és összezúzd
mindegyik keresztez?désben
ott az állomások vége
a fülke leveg?tlenül
az út
Lefejt a tiltás.
Bélyeghomlokod hiába n?tte haj
be nem fed. Avar
üszköli házad.
Söpörj er?sen.
A föld marad.
Izmaid szenek még
– f?tenek, de
salak nálad a vendég.
egyszer elvesztem magam
eloldom fékeim
s az erd? nyugtalan
fáihoz futok
megölelem a telet
fürtjeimbe szánkázó napot
fonok:
símulok
ott lesz meleg
oldalán a fáknak
a visszacsókolt fellegek
megáldnak
ott lesz meleg
(ha fázlak)
centiméterekkel játszom
míg okos szemekkel mérsz
a megméretés futni-kényszere
akasztja lábaim – ha lépsz
én botlok bele
sárgadélutánok rántanak az estig
a lámpasor merev burkai
bezárt fényük eresztik
közénk…pár ajtó nyitva van
mégis dörömbölni kezd
a “nem vagyok magam”
Elkopunk mint utcahossznyi érvek
igazolatlanul – végül semmivel
beérve – katonacentit vágunk:
még egy nap
milyen sz?kre mértük vagy mérte
a végtelen határ – miért ne
úgy riadnánk mint tetten ért önz?-id?k
számtalan lehet-be folytunk
kicsorogtunk id? el?tt
lehettünk volna… voltunk?
aztán képzel?dés álmok fejtegetnek
hamar! gyerünk álmok se lesznek – tovább
mi mondtuk örökl?dni kell: nevet
névjegyet legalább fontosok okát
letenni – miért ne ezen az asztalon
törne legnagyobb kenyér – keresztje
nincs kövérebb másnak – semennyi borzalom
nem lehet elég; futnánk -e messze messze
fejveszejtve végre másokért; hogyan
hagynánk el minden-önmagunk
ha mindenségünk semmib?l fogan?
tetten ért id?knek hétköznapja van
Papp Für Jánosnak, június 26-án, Születésnapjára
rádcsukódott ajtók mögé engedsz
látni a szemeddel – szíveddel fájni fájni
az örök hiány jelét metszetted magadba
akna-mély magányod nem is evilági…
falak tükrök árnyak…a némaság üzen
résein az éjnek halott csönd oson
ablakot nyitottál a nem-létezésnek
id?tlen haladsz át gyötr? síkokon
…egyenes maradt törzsemben az ember…
Hagyd lépteim (talán kérnem is kár)
Távolról követsz sz?k macskaszemmel.
Bármerre d?ltem – a válaszoknál
egyenes maradt törzsemben az ember.
Hagyd a sok követ: odébbgurulnak.
A sínek közelét ne told, ne féld;
s ha nincstelen hagy utamon egy új nap
keresek végül magamnak reményt.
Add a hangod üres kohóknak.
A visszhangokon melegszik kezem;
menj. Menj távolabbra, s holnap
talán maradásodat követelem.
A halottakra más szemekkel nézek.
Irgalmas vagyok – akár az Isten.
De halandók ha megbántottatok:
szánalmas-kis emberségem sincsen.
