Szász András Csaba Szerző
Vezetéknév
Szász
Keresztnév
András Csaba
7 év 2 komment

 

 

 

Az utcánkban — melyet kezdetben nem tudni, miért a pokolról neveztek el, s csak később vehette fel Nepomuki Szent János nevét — annyi híresség lakott és élt, hogy egy kisebb város a felével is beérte volna. Eme hírességek egyike Ösztöke volt, becsületes nevén ifjabb Fedák József, akit ugyan nem ismertem személyesen, de Nagy bácsi, a nagyapja és a környékbeliek annyit meséltek róla, hogy abból egy regény is kikerekedhetne. A számos történet közül nekem az tetszett a legjobban, amelyik egy életre szólóan megalapozta az eleven legényke hírnevét.

Nos, a szóbeszéd szerint olyan négy-ötéves lehetett, talán még annyi sem, amikor egyik vasárnap, miközben annak rendje s módja szerint folyt a délelőtti szentmise a premontreiek Úri utcai templomában, hirtelen alattomossággal rájött a kisebbik baja. Az eset fent a karzaton történt, mivel Ösztöke szülei kórustagok voltak. S ha már ők ott tartózkodtak, illő volt gyermeküket is a közelükben tudniuk, hogy rajta tarthassák a szemüket.

A bölcsességeknek ugyan még híján volt a legényke, annyit azonban már filozófusok nélkül is tudott, hogy a szükség nagyúr. Nem is húzta hát az időt, hanem odafutott buzgó áhítattal éneklő édesanyjához, ám mielőtt szólásra táthatta volna a száját, a hit tekintetében kérlelhetetlenül következetes mama egy mérges szemöldökrándítással el is némította csemetéjét. Szerencsére atyja jóval engedékenyebbnek bizonyult.

— Keress egy kerítést, és ott intézd el a dolgod — súgta fia fülébe. — Csak vigyázz, nehogy lepisild a szandálod!

Ösztöke körülnézett. Tekintete végigsiklott az orgonasípokon, a kántor és a kórustagok arcán, végül a karzat kovácsoltvas korlátján állapodott meg. Nem egészen olyan, mint a püspökkertet körülölelő, de kerítésnek ez is csak kerítés, futott át rajta az örömteli felismerés. Odaállt hát a rácshoz, ügyesen kigombolta nadrágja elejét, és szépen harmatoztatni kezdte lefelé a visszatarthatatlant. A permetről a padokban ülők gyorsan kiderítették, hogy nem mennyei magasságból hullott rájuk, és felháborodásukban templomhoz nem illő módon visítozni, szitkozódni kezdtek. A példanélküli rendbontás miatt, a miséző Tauszig atya néhány percre megszakította az istentiszteletet, hogy tájékozódjon. Amint megtudta a felháborodás okát, erélyes hangon felszólította Ösztöke szüleit, hogy csemetéjükkel együtt a lehető leggyorsabban hagyják el a templomot, és kint az utcán, valamelyik fa vagy fal tövében fejezzék be a sürgős elintéznivalót.

Önmagában már ez az egyetlen történet is elég lett volna ahhoz, hogy Ösztöke neve örökre bekerüljön Nagyvárad halhatatlanjai közé. Hogy mégsem így történt, az a krónikások vétke, akik valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, mindig másként rendszerezik a dolgokat, mint a hétköznapi emberek többsége. S bár unokája valóban híres emberré vált, Nagy bácsi, aki mint már említettem, anyai nagyapja volt, sosem dicsekedett vele. Egyrészt, mert még csak nem is sejtette az unokájára váró dicsőséget, másfelől nem volt az a dicsekvő fajta. Kezei szélsebesen jártak, a száját viszont csak ritkán nyitotta szóra. Nem mintha némasági vagy egyéb fogadalom tiltotta volna számára a felebarátaival való értekezést. Sőt, nagyon is közlékennyé vált, valahányszor a körülmények lehetővé tették számára. Körülmények alatt, Nagy bácsi esetében, azokat a szájában sorakozó fa- és vasszögeket kellett érteni, melyeket a gondjaira bízott cipők és bakancsok talpába szándékozott beverni. Egyébként a szögeket két fémdobozban tartotta csiriztől és szuroktól ragacsos asztalán. Munka közben időnként bele-belemarkolt egyik vagy másik dobozba, és teletűzdelte szögekkel a száját. A faszögek mindig baloldalra kerültek, a vasszögek jobbra. A hegyükkel kifelé meredő szögektől úgy festett a szája, akár egy tűpárna.

— Meglássa, ebből az Ösztökéből nagy madárszakértő lesz — szólalt meg, miközben hozzáfogott cipőm siralmasan ferdére kopott sarkához.

— Miből gondolja? – fűztem a szót, kizárólag a beszélgetés kedvéért, ugyanis fogalmam sem volt, hogy az unokájáról beszél.

— Hát, itt van példának okáért az a tavalyi eset — folytatta a megkezdett tempóban az öreg. — Történt, hogy a vejem, tudja, Fedák Jóska, június végén, jutalmul a színjeles bizonyítványért, vett hat pár postagalambot az unokámnak, Kis bácsitól, Izsák apósától. Még egy dúcot is szerzett valahonnan. A fránya galambok azonban nem méltányolták igyekezetüket, s még aznap faképnél hagyták őket, visszarepültek Kis bácsihoz. — folytatta történetét rendületlenül az idős suszter.

— Galambházhoz szoktak ezek, fiam, nem holmi dúchoz, elvégre városi madarak — magyarázta az öreg Jóskának, mikor este beállított a szökevényekért.

— De nekem fogalmam sincs arról, hogy néz ki egy galambház, Pali bátyám — szabadkozott Jóska.

— Egyet se búsulj, fiam! Te csak vásárold meg a faanyagot, én majd megszerkesztem a házat — veregette meg Jóska vállát búcsúzáskor az öreg.

Nem volt mit tenni, másnap az instrukciók alapján Jóska megvásárolta az oszlopokat, léceket, dróthálót, egyebet, Kis bácsi meg két nap alatt olyan galambházat készített, hogy még az öreg Zsíros is megirigyelte volna, ha látja. A galambok gyorsan megbarátkoztak új otthonukkal. Igaz, más választásuk amúgy se nagyon volt.

Kéthónapnyi fogság után, egy augusztusi reggelen Ösztöke kieresztette a galambokat, s kíváncsian leste, mi lesz. Az lett, hogy a beste jószágok kiröpültek, egyenesen fel a háztetőre, ott aztán meg is ragadtak. Csak totyogtak le s fel a cserepeken, búgtak, turbékoltak, de a repüléshez valahogy nem fűlött a foguk.

Ösztöke előbb partvissal ijesztgette őket, a galambok azonban a fülük botját sem mozgatták. Aztán földgöröngyöket dobált fel a háztetőre, de az se hatott. Ráadásul még Jóska is jól lekapta, amiért megtölti földdel az ereszcsatornát.

— Van abban már épp elég szemét, fiam, felesleges gyarapítanod — igazította el csemetéjét.

Másnap a kelő nap szorgalmas munkában találta a kisebbik Fedákot. Két-háromujjnyi széles csíkokra szabdalta a tűzrakáshoz félretett újságokat. Nagy igyekezetében még a nyelvét is kidugta.

— Hát te miben mesterkedsz, fiam? — kérdezte gyanakodva Jóska.

— Galambösztökéket készítek — felelte sokat sejtetően a legényke.

— Micsodát? — tátotta el a száját Jóska.

— Galambösztökéket. Ezektől úgy repülnek majd a lusta fajzatok, mintha ostorral hajtanák őket — magyarázta a gyerek.

— Na, ezt megnézem — tolta hátra kalapját idősebb Jóska, azzal leült a gang lépcsőjére.

Miután az utolsó újsággal is végzett, Ösztöke lesietett a galambházba. Egyenként összefogdosta a galambokat, s madzaggal ügyesen a farkukra kötözte a papírcsíkokat, aztán kitárta az ajtót, azok meg egymás hegyén-hátán tódultak kifelé. A háztetőre azonban már nem ereszkedhettek le, mivel útközben halk surrogással beindultak a farkukra kötözött ösztökék. A sokat tapasztalt madarak eleinte nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget a mögöttük pörgő motolláknak. Mindössze kicsit gyorsítottak a tempón, remélve, hogy előbb-utóbb lemaradnak kellemetlen kísérőik. Csakhogy a gyorsítástól a papírcsíkok még veszettebb forgásba kezdtek. Már nem is surrogtak, hanem valósággal berregtek, és mindenütt szorosan a nyomukban.

A galambokon úrrá lett a félelem. Kétségbeesetten igyekeztek felfelé menekülni, az ösztökék azonban állhatatosan pörögtek mögöttük. Aztán hirtelen öngyilkos zuhanórepülésbe mentek át, ám ez sem járt eredménnyel. Különös hanggal társult manővereiktől a környék többi galambja is pánikba esett. Egymás után kaptak szárnyra a tiplerek, pörklik, fésűs keringők, fodros és parókás pergők, posták, bukók és strasszerek. Pillanatok alatt megtelt az égbolt furcsán cikázó galambokkal.

Ösztöke magánkívül volt az örömtől. Megállás nélkül rohangált az utca és az udvar között, közben diadalittasan kurjongatott. Hiába kérlelte az apja, hiába rimánkodott az anyja, hogy próbáljon lecsillapodni. A delet is elharangozták, mire az utolsó galamb farkáról is leszakadt az ösztöke, és kimerülten bebukott a galambházba.

— Többé azonban nem volt szükség ösztökére. Ma is a kisunokám galambjai maradnak legtovább a levegőben. Magam is megbizonyosodtam róla — tekert elismerően a nyakán Nagy bácsi.

Telt-múlt az idő, Ösztöke már hatodikos vagy hetedikes lehetett, amikor egy verőfényes nyári délelőtt egyenruhás Securitatés tiszt nyitott be Nagy bácsi sarki cipészműhelyébe. Az öreg nagy ámulatára illedelmesen, ráadásul magyarul köszönt, majd elpanaszolta, hogy a reggeli eligazításkor vadonatúj csizmái egyikéről levált a sarokvasalás.

— Üljön le, uram, akarom mondani, elvtárs — mutatott a kuncsaftok számára fenntartott egyetlen szalmafonatú székre az öreg. — Befejezem ezt a talpat, és máris megvasalom a csizmája sarkát. Ha javasolhatom, célszerű lenne a másik vasat is lecserélni, nehogy holnap vagy holnapután azt is elhagyja… — tette hozzá.

— Rendben — bólintott a tiszt, azzal leült.

Egy ideig hallgatott, közben szemmel látható elismeréssel figyelte az öreg gyors és határozott mozdulatait. Öt percig bírta a szótlanságot, akkor kibuggyant belőle a kérdés:

— Már megbocsásson, bátyám, de elnézem, ahogyan dolgozik. Mondhatom, lenyűgözően csinálja. Elárulná, kitől tanulta a szakma fortélyait?

Nagy bácsit mintha áramütés érte volna, hirtelen elengedte a kaptafát, és felpattant. Markába köpte az ajkai közé szorított összes fa- és vasszöget, katonásan összecsapta a bokáit, és kivágta:

— Hős vezérünk, a nagy kondukátor, Nicolae Ceausescu elvtárs így tanította!

Az egyenruhást annyira meglepte a nem várt fordulat, hogy másodpercekig tátott szájjal, némán meredt az öregre. Végül valahogyan sikerült összeszednie magát, felugrott a székről, és két kézzel megragadta a suszter vállát.

— Maga gúnyolódni merészel? — sziszegte összeszűkülő szemekkel az öreg képébe.

— Biztosíthatom, eszembe nem jutna ilyesmi — válaszolta rezzenéstelen arccal Nagy bácsi. — A hatvanas évek egyik filmhíradójában láttam, hogyan talpalta egykori mesterénél a lyukas cipőket a főtitkár elvtárs. Igaz, akkor még csak a párt végrehajtó bizottságának volt tagja, de kétlem, hogy ma megtagadná egykori tanítóját.

— Hát, vegye tudomásul, hogy Ceausescu elvtárs az ország leg…

Bármit is akart mondani, nem tudta befejezni, mert hatalmas csörömpöléssel betört a műhelyajtó ablaka, és üvegszilánkoktól kísérve egy vadonatúj futball-labda tarolt széles csapást a csiriztől és szuroktól ragadós asztalon. A tiszt ösztönösen övtáskájához kapott. Talán elő is rántja pisztolyát, s tán még egyebet is tesz, ha Nagy bácsi meg nem szólal:

— Nyugalom, tiszt úr elvtárs! Nincs ok aggodalomra! Csak Ösztöke gyakorolja a szabadrúgást… Tudja, Ösztöke az unokám. Itt lakik átellenben, s az a rögeszméje, hogy majdan Puskás Öcsi nyomdokaiba lép. Gyakorlás közben általában heti két-három alkalommal berúgja az ajtóüveget. Becsületes, jóravaló vejem azonban még aznap meg is csináltatja. Legutóbb már szóltam az ablakosnak, ne fáradjon a gitteléssel. Úgysem jut ideje megszáradni… Gyerek még a fiú, ráér komolykodni, ha majd felnő.

Jóformán be sem fejezte, már ki is vágódott az ajtó, és Ösztöke rontott be a műhelybe.

— Bocsáss meg az ablakért, nagytata. Tudod, szabadrúgás közben félrecsúszott a lábam… De már szóltam apunak, úgyhogy mindjárt itt lesznek az ablakossal — lihegte.

— Jól van, öcsi — felelte az öreg. — De ne nyúlj semmihez, nehogy újra megvágd a kezed, mint a múltkor. Majd én összetakarítom a romokat — dörmögte.

A tiszt egy ideig tétlenül nézte, hogyan hajladozik az öreg suszter, aztán maga is leguggolt és óvatosan szedegetni kezdte a padlón szétszóródott üvegdarabokat. Mire végeztek, az üveges is befutott. Nagy bácsi befejezte a szekus csizmák vasalását, majd valamilyen gyanús színezetű kencével tükörfényessé suvickolta mindkettőt. A tiszt megilletődve húzta lábára megszépült csizmáit. Búcsúzáskor kezet nyújtott az öreg suszternek.

— Úgy látom, a szakmai tudás mellett jó adag emberséget is tanult abból a hős vezérünk életét bemutató filmből — nézett jelentőségteljesen Nagy bácsi szemébe.

Rezzenéstelen arccal állta pillantását az öreg. Sőt, maga is hasonlóképp viszonozta.

Aztán megint eltelt jó néhány év, s Ösztökéből nyurga fiatalember lett. Igaz, végül mégsem az ornitológusi, hanem a jogi pályát választotta, de ezt a nagyapja már nem érte meg. Így arról a rendkívüli perről is lemaradt, amely annak idején egész Romániát lázba hozta, s nagy valószínűséggel a ’89-es forradalom sikeréhez is sok tekintetben hozzájárult.

Nyolcvanhét nyarán történt, hogy a Körös Nagyáruház előtti téren Kovács Béla közlekedésrendész őrmester megállított egy nyolcvannal száguldó hófehér Daciát. A kocsit csinos barna hölgy vezette, aki csábos mosollyal fogadta a hozzálépő rendőrt. Az őrmester azonban nem lágyult meg. Komoly maradt és határozott.

— Kovács Béla őrmester vagyok — mutatkozott be és szalutált. — Személyi igazolványát, jogosítványát és forgalmi engedélyét kérem, asszonyom!

— Tudod te, ki vagyok én? — kérdezte élesen a nő.

— Nem érdekel, kicsoda ön, asszonyom — válaszolta az őrmester. — Még egyszer felszólítom, adja ide személyi igazolványát, jogosítványát és forgalmi engedélyét, egyben kérem, szálljon ki a kocsiból, és ne várja meg, hogy én szállítsam ki!

A nő tekintete akkor már villámokat szórt.

— Na várj csak, te kis senki! Egy óra múlva örökre kirázlak az uniformisodból, és a neked járó verést sem úszod meg! Hát mit képzelsz, te, kis szarrágó, kivel kukacoskodsz? Tudd meg, hogy én vagyok a Román Kommunista Párt Arges megyei főtitkára! Majd megtanítalak én téged kesztyűbe dudálni! Azt is megbánod majd, hogy a világra születtél! — rikácsolta.

Akkorra már népes tömeg vette körül őket. Kovács Béla őrmester egy szót sem szólt. Kinyitotta a Dacia ajtaját, elkapta a nő hadonászó kezét, és kirántotta kocsiból. A következő pillanatban már kattant is a bilincs a főtitkár asszony csuklóin. Aztán elvonszolta a rendőrautóig, beültette a hátsó ülésre, majd bepattant a volán mögé és elhajtott.

Az esetből hatalmas cirkusz lett. A rendőrkapitány valósággal tajtékzott a dühtől, és azonnali hatállyal felfüggesztette Kovács Béla őrmestert. Csakhogy az sem hagyta magát. Kihallgatást kért az akkor regnáló megyei főtitkártól, aki csodák csodájára neki adott igazat. Az ügyből pedig per lett, melyben Kovács Béla őrmestert dr. Fedák József ügyvéd, azaz Ösztöke képviselte.

Eredetileg zárt tárgyalást terveztek. Ám a kitűzött napon a bíróság előtt összeverődött tömeg nyílt tárgyalást követelt, a törvény képviselői pedig nem mertek szembeszállni a nép akaratával. A másfél-kétezres sokadalomból végül csak százan jutottak be a terembe, de ők legalább végtelenül boldogok voltak. Elkezdődött hát a tárgyalás. Elsőként Kovács Béla rendőrt szólították:

— Őrmester elvtárs — kezdte a bíró — ön azzal vádol egy vétlen nőt, hogy durván megszegte a közlekedési szabályokat, mivel „valamennyivel” valóban túllépte a lakott területekre érvényes sebességhatárt. Holott épp ön volt az, aki helyszíni intézkedése során jelentősen túllépte a hatáskörét, mivel a nyilvánosság előtt megbilincselte az elvtársnőt. Tette ezt annak dacára, hogy a hölgy előzetesen tájékoztatta önt arról, kicsoda, és milyen fontos beosztásban dolgozik.

Jóformán be sem fejezte, Ösztöke máris felpattant:

— Tisztelt elnök elvtárs! Tisztelt bíróság! — lendítette jobb kezét a magasba. — Engedjék meg, hogy megbízóm nevében határozottan visszautasítsam a bíró elvtárs felvezetését. Tiltakozásom kérem jegyzőkönyvbe venni! Nos, a főtitkár elvtársnő nyilvánvalóan és tagadhatatlanul megsértette az érvényben lévő közlekedési szabályokat, amikor több mint nyolcvan kilométeres sebességgel száguldott a város egyik legfrekventáltabb pontján. A szabályok és a törvények egyformán érvényesek mindenkire. Legyen az egyszerű kétkezi dolgozó, vagy pártfőtitkár! Milyen alapon várhatnánk el a hétköznapi emberektől, hogy tiszteljék és betartsák a törvényeket, ha elöljáróik nyilvánosan megsértik azokat?

— De ennek akkor sem kellene törvényszéki ügynek lennie — szólt közbe a bíró — mivel csak egy egyszerű szabálysértésről van szó.

— Bocsánatot kérek, bíró elvtárs — vette vissza a szót Ösztöke. — Ez már rég nem egyszerű szabálysértés, hanem elvi kérdés. Akkor vált azzá, amikor az elvtársnő pozíciójára hivatkozva megpróbált kibújni a felelősségre vonás alól. Arról a gusztustalan fenyegetésáradatról nem is szólva, amit az intézkedő rendőrre szórt.

A bírót annyira meglepte az okfejtés, hogy hosszú pillanatokig szájtátva bámult a fiatal ügyvédre. Végül mégis megszólalt:

— Kénytelen vagyok elismerni, hogy önnek minden szempontból igaza van, kedves ügyvéd kolléga. Nem szokásom senkit szembedicsérni, de hosszú pályafutásom során még nem találkoztam az önéhez hasonló leleményességgel és határozottsággal. Ezek után csak egyetlen kérdésem lenne még, nagyon kérem, őszintén válaszoljon rá. Ön kétségtelenül nagyon bátor ember, mivel egyáltalán mert belevágni ebbe a rendívül kényes, ráadásul meglehetősen kilátástalan kimenetelű ügybe, amellyel viszont most precedenst teremtett. Arra vagyok kíváncsi, honnan szedte, kiből vagy miből merítette a bátorságot ahhoz, hogy ilyen hatalmas kockázatot felvállaljon?

— Nagyon egyszerű a válaszom, bíró elvtárs. Szinte hihetetlenül az — gombolta be gépisen a zakóját felállás közben Ösztöke. — Eléggé jól ismerem önt, így hát biztos voltam abban, hogy még véletlenül sem próbálná meg félreértelmezni a jogszabályt egy ilyen fajsúlyú ügyben, melynek egyik oldalán a nép egyszerű fia áll, míg a másikon egy saját hatalmától megittasult, elbizakodott és öntelt potentát. A teremben ülők tapsolni kezdtek.

— Csend legyen, vagy azonnal kiüríttetem a termet! — dörrent rájuk a bíró.

A taps leállt, a helyzeten azonban ez már nem változtatott. Győzelmével Ösztöke, vagyis ifjabb Fedák József, röpke fél óra alatt Nagyvárad legkeresettebb ügyvédje lett.

Három évvel a forradalom után feleségül vette szíve választottját, akiről kiderült, annak a szekus tisztnek a lánya, akinek annak idején Nagy bácsi, azaz anyai nagyapja megpatkolta a csizmáit.

 

A násznép közül nyilván sokan ismerték az örömapa múltját, de nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget az egésznek, mert jó keresztények voltak. Bár az sem kizárt, hogy csak a különösen jónak ígérkező lakodalmat nem akarták tönkretenni…

 

7 év Nincs Komment

 

Ma sem tudom az okát, de gyerekkoromban nem kedveltem a macskákat. Emlékszem, valahányszor az utamba került egy, addig nem nyugodtam, míg ki nem kergettem a világból. Egyedül Matyi, Vilma néni hófehér szőrű, égszínkék szemű kandúrja érezhette biztonságban magát a közelemben. Vele is csak gazdájára való tekintettel voltam elnéző.

A macskák iránti ellenszenv egyik felét vélhetően apai felmenőimtől örököltem, másik felét Emil bácsi oltotta belém, aki úgy tartotta, hogy a macskák a földkerekség legmegbízhatatlanabb állatai.

— Bezzeg a kutya! A hűség és a kitartás eleven megtestesítője! Az egyetlen teremtmény a világon, amely jobban szereti gazdáját, mint saját magát — magyarázta határozott meggyőződéssel. Mivel állításait atyám is rendre megerősítette, a macskák iránti ellenszenvem idővel életre szóló rögeszmévé vált.

Egy alkalommal épp azon mesterkedtem, hogyan tudnám az udvaron hagyott és szappanos vízzel teli mosóteknőbe ugrasztani a szomszédék cirmosát, mikor megállt mellettem Emil bácsi.

— Hát te miben sántikálsz?

— Meg akarom füröszteni Picurt, mert már nagyon ráfér…

— Csakhogy a macska nem szereti ám a vizet.

— Én se szeretem, mégis örökké fürösztenek — vágtam vissza.

— Aztán azt tudod-e, komám, mikor mereszti a macska a farkát az égnek?

— Tudja a csoda — felteltem restelkedve.

— Te se sokra viszed az életben — legyintett az öreg. — Hát, amikor a lépcsőn le- vagy felfelé fut — bújt ki belőle a tanítói hajlam.

Emil bácsit szavahihető embernek ismerte mindenki, nekem mégsem volt nyugtom addig, amíg személyesen meg nem győződtem állítása igazáról.

Saját macska híján, másnap délben átosontam a szomszédba, Szűcsékhez, akiknél viszont annyi tanyázott, mintha a Szent János utca összes macskája oda költözött volna. Ott heverésztek a jóléttől ellustultan szanaszét az udvaron, gyepen, padon, virágágyásban. Annyira sem méltattak, hogy legalább a fejüket felemeljék. No, nem sokáig tartott a nyugalmuk. Elkaptam az első kezem ügyébe esőt, ráállítottam a padlásfeljáróra, aztán hirtelen mozdulattal a magasba lendítettem a két karom, s olyan veszedelmeset sisteregtem, hogy magam is megijedtem tőle. A macskának sem kellett egyéb. Égnek meresztette a farkát, azzal, uzsgyi, nekilódult. Úgy nyargalt felfelé a lépcsőkön, mintha puskából lőtték volna ki. Alig bírt megállni odafönn.

Próbaképpen még két macskával megismételtem a gyakorlatot, aztán elégedetten hazamentem. Alig vártam az estét, hogy elújságolhassam Emil bácsinak a hírt. Úgy hét óra tájban végre fel is bukkant az öreg, a torkán leeresztett bormennyiségtől kissé kapatosan. Szokásához híven, félrecsapott kalappal mérte a járda szélességét, közben halkan dudorászott.

— Úgy történt pontosan, ahogy mondta! — nyargaltam elébe. — Meredt ám a farkuk az égnek, akár a zászlórúd az iskola udvarán! — lelkendeztem.

— Csendesebben, komám! — kapta mutatóujját a szája elé az öreg, s óvatosan körültekintett. — Még félreérti valamelyik tyúkagyú, aztán nézhetjük magunkat…

— A farokmeresztésen kívül, tudnak valami egyebet is ezek a fránya jószágok? — fogtam halkabbra a szavam.

— Hát persze, hogy tudnak — suttogta jelentőségteljesen a vén tökéletlen. — Például bármilyen magasról dobod le őket, mindig talpra esnek.

— Akár a templomtoronyból is? — nyílt tágra a szemem.

— Onnét leginkább — igazította egyenesbe a kalapját az öreg.

— Még a székesegyház tornyából is?

— Meg sem kottyan nekik — legyintett. — Csak arra ügyelj, hogy a lábaik felfelé álljanak, amikor útjukra ereszted őket…

Másnap reggel alig vártam, hogy elmenjen anyám. Kerestem egy rossz zsákot, a hónom alá kaptam, és meg sem álltam Takács Paliékig.

— Hát téged meg mi lelt? — méregetett gyanakodva Pali.

— Egy fontos kísérletet kell elvégeznünk, de előbb macskát kell szereznünk hozzá valahonnan — válaszoltam jelentőségteljesen.

— Macskát? — hüledezett Pali. — Aztán mi a fenét kezdünk a macskával?

— Kidobjuk a székesegyház tornyából és megnézzük, talpra esik-e?

— Ki találta ki ezt a baromságot?

— Egy tudós ember — suttogtam bizalmasan.

— És azt állítja, talpra esik?

— Azt! Még ha a Holdról dobjuk le, akkor is.

— Na, erre én is kíváncsi vagyok — kapta fel a zsákot Pali. — Gyerünk! Általában mindig esz a fene két-három macskát az udvarunkon, hátha sikerül elkapnunk egyet közülük.

Tíz perccel később már egy fekete kandúrral nyargaltunk felfelé a vasútállomás felőli torony rozzant lépcsőin. Fent kinyitottuk a Szent László-szoborra néző ablakot, óvatosan kihámoztuk a zsákból a macskát, Emil bácsi instrukcióinak megfelelően, hanyatt fordítottuk, és jókora lendülettel beledobtuk a nagy semmibe. Szegény állat kétségbeesetten tekeredett jobbra, csavarodott balra, végül az utolsó tíz-tizenöt méteren már valóban a föld felé meredtek kinyújtott lábai. Szerencséjére frissen kaszált fűre esett. Felpattant és futni kezdett, mint akinek a szemét vették. Könnyed ugrással fent termett a kerítés peremén, átnyargalt az úttesten, s mire hazaértünk, már megint az udvaron süttette a hasát a nappal.

Ezzel a kísérlettel magamban le is zártam a macskákról szóló fejezetet. De nem örökre… Teltek, múltak az évek, már férj voltam, lányaink is megszülettek, és egy rogériuszi panelház negyedik emeletén laktunk, mikor egy reggel az erkélyre kilépve egy üvegmosó keféhez hasonló torzonborz és villogó szemű vadállat fújt és prüszkölt rám az erkélykorlátról. Az ijedtségtől a lélegzetem is elállt. Hirtelen visszaugrottam a lakásba, becsaptam magam mögött az ajtót és még a kulcsot is ráfordítottam, nehogy utánam vesse magát a dühös fenevad.

A család épp reggelizett, mikor rájuk rontottam. Már tátottam a szám, hogy előadjam példátlan kalandomat az üvegmosó szörnnyel, mikor lányaimból kitört a kacagás:

— Láttuk, apa, mennyire megijedtél Torziborzitól…

— Miféle szerzet az a prüszkölő üvegmosó kefe? — engedtem el a fülem mellett gúnyos megjegyzésüket.

— Nem üvegmosó kefe az, apa, hanem macska. Annuska néni perzsa cicusa.

— Aztán, hogy a búbánatba került az erkélyünkre?

— Kíváncsi lehetett és átbújt a két erkélyt elválasztó üvegfal alatt.

— Na, majd megtanítom én repülni — fogadkoztam mímelt haraggal.

— Kérünk, apa, ne bántsd Torziborzit! Annuska néninek ő az egyetlen társa. Bele is halna, ha elveszítené…

— De hát egy macskának mozgásra van szüksége…

— Annuska néni mindennap, kora hajnalban leviszi sétálni. Amikor még a legtöbben alusznak. Azért nem tud róla senki.

— Aztán hogyan csalogatja vissza? — meresztettem tágra a szemem.

— Nem kell csalogatni, apa, mert pórázon sétáltatja.

— Mint a kutyákat?

— Pontosan úgy.

— Édes jóistenem, hová süllyedt ez a világ… Már a macskákat is pórázon sétáltatják — buggyant ki belőlem a felháborodással vegyes elkeseredés. — Tán még szájkosara is van?

Aztán annyiban maradt a dolog. Ha néhanapján összefutottunk Torziborzival, mindketten igyekeztünk kellő önfegyelmet tanúsítani. Én nem próbáltam ledobni, ő viszont nem fújt és nem is prüszkölt rám.

Az emlékezetes eset után néhány hónappal váratlanul méretes patkány jelent meg a lakásunkban. Valószínűleg a csövek szigetelésén kapaszkodott fel, bár az sem kizárt, hogy egyszerűen felsétált a sima falon, akár a légy. A patkányoktól minden kitelik… Tény, hogy bejutott a lakásunkba. Nagy volt és félelmetes. Előbb végigsurrant minden szobán, végül a konyhát találhatta a legbiztonságosabbnak, mert bebújt az egyik szekrény mögé és többé nem jött elő. Aznap este nem vacsoráztunk. Lefekvés előtt az összes ajtót becsuktuk, mégsem sokat aludtunk. Folyton attól rettegtünk, hogy a patkány kirágja magát a konyhaajtón, utánunk jön, és minket is összevissza rág. Reggel korán becsöngettem Annuska nénihez.

— Mi történt, fiam? — kérdezte feldúlt képemet látva.

— Nagy baj történt, Annuska néni. Tegnap egy patkány jelent meg a lakásunkban.

— Jézusom! — kapott a szívéhez az idős asszony. — És mekkora?

— Hatalmas — feleltem. — Valószínűleg valami mutáns egyed lehet…

— Tán betegnek tűnik?

— Nem beteg, Annuska néni, csak nagy. Éppen ezért, kis időre el szeretném kérni Torziborzit, hogy végezzen vele.

— Jaj, fiam, ez a macska még soha életében nem látott patkányt. Lehet, hogy nem is merné megtámadni… És mi történik, ha a patkány támadja meg szegényt?

— Ne tessék félni, Annuska néni! Már kihegyeztem két seprűnyelet, ha támadna a patkány, azonnal felnyársalom…

Annuska néni kicsit még szabódott, kérette magát, aztán mégis kihozta Torziborzit.

— Nagyon vigyázzon rá, fiam, nem élném túl, ha valami baja esne…

— Semmi baja nem esik, Annuska néni, szentül ígérem magának.

Elköszöntem, s már nyargaltam is vissza a lakásunkba.

— Figyeljetek — suttogtam. — Most majd meglátjuk, mire képes ez az üvegmosó. Tényleg macska, vagy csak annak csúfolják. Azzal megnyitottam a konyhaajtót, és a résen beraktam Torziborzit, visszahúztam az ajtót, és feszülten figyeltük, mi történik.

Jóformán tízig sem számoltunk, Torziborzi vészjóslón elnyávogta magát. A következő pillanatban felvisított a patkány, azzal elkezdődött az életre-halálra szóló küzdelem. Időnként tompa puffanások jelezték, merre folyik a csata. Aztán edénycsörömpölést hallottunk, majd újabb nyávogást, végül egy hörgésbe fulladó kétségbeesett visítás után csend lett. Néma, nyomasztó, szinte síri csend. Vártam még néhány percet, aztán elszántan benyitottam. A konyha közepén ott ült Torziborzi és nyalta a száját. Előtte kiterítve a hatalmas patkány, átharapott gerinccel. Felkaptam Torziborzit és megcsókoltam. Aztán kiadtam az utasítást, hogy ami finomságot találni a házban, azt mind rakják a hős kandúr elé. Aznap mindnyájan igyekeztünk az üvegmosó kefére hajazó kandúr kedvében járni.

Torziborzi attól fogva családtagnak számított. Többet volt nálunk, mint otthon. Valahányszor felbukkant az erkélyen, mindig szókincsem legszebb jelzőivel illettem. Nem is becéztem, egyenesen udvaroltam neki. Ő meg hősies önfeláldozással tűrte a kényeztetést. Sokszor munka közben is az ölembe ült, hangosan dorombolt és mellső lábai tűhegyes körmeivel „dagasztotta” vagy inkább szaggatta áttetszővé tépett nadrágomat. De nem bántam. Elvégre a macskák a földkerekség legkedvesebb, legszeretetreméltóbb és legmegbízhatóbb állatai.

7 év 3 komment

 

 

 

A lenyugvó nap fénye olcsó festékként kenődik szét a félegyházi házfalakon, mikor az Ótemplom órája ütni kezd. Komótosan, vagy inkább ráérősen, ahogyan csak a toronyórák képesek ütni. Előbb négyet, aztán még hozzátesz nyolcat. Amikor az utolsó ütés hangja is szertefoszlik a házak fölött, komoly, mély zúgással megkondul a rangidős harang. Ütemesen lódul előre-hátra a sokmázsás érctömeg, közben nagyokat nyög, csikordul, sóhajt, szenved, mint egy megkeseredett vénember. Külsején vastagra hízott a zöld patina, fiatalságát magukkal ragadták a könyörtelen századok.

A Jókai utca sarkánál kerékpárjába kapaszkodó alak lép bele a különös fénybe. Szemüvege bal fülén lóg, szabadon maradt szára szája magasságában verdesi az arcát. Tétován lépked. Néha megtántorodik, olyankor biciklije kormánya méteres csíkot karmol a házfalra.

Termetes asszonyság lép ki az egyik üzletből.

— Jó estét, tanár úr. Hazafelé?

— Mi köze hozzá? — mordul rá a biciklis. — A maga dolgával törődjön, ne a máséval. Értjük egymást?

— Jól van, no, nehogy megegyen már! — fakad ki sértődötten a nő. — Úgy látom, megint sikerült felöntenie a garatra. Örül majd szegény Erzsike, ha megint így állít haza…

— Az legyen az ő baja, meg az enyém. Nem tartozik másra — motyogja a férfi anélkül, hogy megállna.

Csak megy, vonszolja magát kitartó elszántsággal. Az utca végén jobbra kanyarodik. Egy ideig a keskeny járdán próbál egyensúlyozni, végül feladja, lebotorkál az úttestre, s alig hallhatóan dudorászni kezd egy régi Illés-nótát:

„Elmegy a kugli egy este berúgni, mer’ ő az a kugli, ki nincs fából…”

Szemből fekete autó fékez visító gumikkal.

— A részeges anyád! — hajol ki a sofőr a letekert ablakon. — Miért nem esz fel a fene a járdára?

— A te édesanyád, kisapám… A te drága, jó anyukád… — motyogja inkább magának a biciklis és továbbvánszorog.

„Hej, aki dolgozik, az meg is szomjazik… Kugli fejében ez így van jól…”

Igyekszik az út jobb oldalán maradni, egy láthatatlan erő azonban minduntalan balra húzza. Újabb fékcsikorgás, újabb szitok…

— Anyád… A jó, édes anyukád…

„Ott a zsebében a munkabére… És az az úr, akinek van pénze…”

Már túl van az utca felén, amikor csuklani kezd. Megereszt egy cifra káromkodást, a csuklás azonban nem akar szűnni. Lép kettőt-hármat, csuklik egyet, aztán megint kettőt-hármat, és újra csuklik. Az első köz sarkán borostás férfi köszön rá:

— Szevasz, Sanyikám. Látom, jól telt a napod…

— És akkor mi van? Tegyél róla, hogy a tiéd is teljen jól — morogja a kerékpáros. — Inkább azt mondd meg, hány óra?

— Negyed kilenc, Sanyikám. Fiatal még az idő…

— Végre egy jó hír… — emeli intésre kezét a biciklis.

A mozdulattól leesik a szemüvege. Majdnem rálép.

— A jó édesanyád… — hajol le érte. — A jó édesanyád…

Közben elengedi a biciklikormányt. Rögtön utána is kap, de már késő.

— A fene evett volna meg, te, rohadék…

Hirtelen éles, szorító fájdalom hasít a mellkasába, minden elsötétül körülötte, s mintha testéből kiszállna az erő. Kétségbeesetten belemarkol a levegőbe, végül tehetetlenül rázuhan a kerékpárra… Mire a szirénázó mentőkocsi megérkezik, már kisebb tömeg veszi körül.

— Húzódjanak hátrább, emberek, hogy odaférjünk! — igyekeznek utat törni maguknak a mentősök. Egyikük nyakában sztetoszkóp lóg. Leguggol, kigombolja a férfi ingét, néhány pillanatig feszülten figyel, aztán kis zseblámpát vesz elő, és a kerékpáros pupilláiba világít.

— Sajnos már beállt a halál. Legalább öt-hat perce… — egyenesedik fel.

Az élettelen testet elnyeli a cipzáras fekete zsák, s a hordággyal együtt betolják a mentőautóba. Felsivít a sziréna, s mire a villogó fényű jármű az utca végén eltűnik, a tömeg is szétszéled.

Feltámad az esti szél, és a városkörnyéki föld megtölti illatával az udvarokat. Még vöröslik az ég a látóhatár mögé lebukó nap fényétől, amikor ismét ütni kezd az Ótemplom órája. Zengő hangját egy ideig visszaverik a keskeny utca házfalai. Aztán az utolsó hangok is a mélybe hullnak, s a környék nyugalmát már csak egy borja után vágyódó tehén panaszos bőgése töri meg időnként, valahonnan a Csongrádi út felől.

 

A fának támasztott kerékpárra ráborul az este.

 

Ösztöke
7 év Nincs Komment

 

 

Kedves András!

 

Kérlek, olvasd el a javaslataimat és javítsd a novellát. Nagyon élvezetes stílusban írsz, és nem volna jó, ha ilyen apróságok miatt összekuszálódnának a történetek. Javítás után kérem vissza a lektorba!

 

Üdvözlettel:

Ady Ágota

 

Az utcánkban — melyet kezdetben nem tudni, miért a pokolról neveztek el, s csak később vehette fel Nepomuki Szent János nevét — annyi híresség lakott és élt, hogy egy kisebb város a felével is beérte volna. Eme hírességek egyike Ösztöke volt, becsületes nevén ifjabb Fedák József, akit ugyan nem ismertem személyesen, de Nagy bácsi, a nagyapja és a környékbeliek annyit meséltek róla, hogy abból egy regény is kikerekedhetne. A számos történet közül nekem az tetszett a legjobban, amelyik egy életre szólóan megalapozta az eleven legényke hírnevét.

Nos, a szóbeszéd szerint olyan négy-ötéves lehetett, talán még annyi sem, amikor egyik vasárnap, miközben annak rendje s módja szerint folyt a délelőtti szentmise a premontreiek Úri utcai templomában, hirtelen alattomossággal rájött a kisebbik baja. Az eset fent a karzaton történt, mivel Ösztöke szülei kórustagok voltak. S ha már ők ott tartózkodtak, illő volt gyermeküket is a közelükben tudniuk, hogy rajta tarthassák a szemüket.

A bölcsességeknek ugyan még híján volt a legényke, annyit azonban már filozófusok nélkül is tudott, hogy a szükség nagyúr. Nem is húzta hát az időt, hanem odafutott buzgó áhítattal éneklő édesanyjához, ám mielőtt szólásra táthatta volna a száját, a hit tekintetében kérlelhetetlenül következetes mama egy mérges szemöldökrándítással el is némította csemetéjét. Szerencsére atyja jóval engedékenyebbnek bizonyult.

— Keress egy kerítést, és ott intézd el a dolgod — súgta fia fülébe. — Csak vigyázz, nehogy lepisild a szandálod!

Ösztöke körülnézett. Tekintete végigsiklott az orgonasípokon, a kántor és a kórustagok arcán, végül a karzat kovácsoltvas korlátján állapodott meg. Nem egészen olyan, mint a püspökkertet körülölelő, de kerítésnek ez is csak kerítés, futott át rajta az örömteli felismerés. Odaállt hát a rácshoz, ügyesen kigombolta nadrágja elejét, és szépen harmatoztatni kezdte lefelé a visszatarthatatlant. A permetről a padokban ülők gyorsan kiderítették, hogy nem mennyei magasságból hullott rájuk, és felháborodásukban templomhoz nem illő módon visítozni, szitkozódni kezdtek. A példanélküli rendbontás miatt, a miséző Tauszig atya néhány percre megszakította az istentiszteletet, hogy tájékozódjon. Amint megtudta a felháborodás okát, erélyes hangon felszólította Ösztöke szüleit, hogy csemetéjükkel együtt a lehető leggyorsabban hagyják el a templomot, és kint az utcán, valamelyik fa vagy fal tövében fejezzék be a sürgős elintéznivalót.

Önmagában már ez az egyetlen történet is elég lett volna ahhoz, hogy Ösztöke neve örökre bekerüljön Nagyvárad halhatatlanjai közé. Hogy mégsem így történt, az a krónikások vétke, akik valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, mindig másként rendszerezik a dolgokat, mint a hétköznapi emberek többsége. S bár unokája valóban híres emberré vált, Nagy bácsi, aki mint már említettem, anyai nagyapja volt, sosem dicsekedett vele. Egyrészt, mert még csak nem is sejtette az unokájára váró dicsőséget, másfelől nem volt az a dicsekvő fajta. Kezei szélsebesen jártak, a száját viszont csak ritkán nyitotta szóra. Nem mintha némasági vagy egyéb fogadalom tiltotta volna számára a felebarátaival való értekezést. Sőt, nagyon is közlékennyé vált, valahányszor a körülmények lehetővé tették számára. Körülmények alatt, Nagy bácsi esetében, azokat a szájában sorakozó fa- és vasszögeket kellett érteni, melyeket a gondjaira bízott cipők és bakancsok talpába szándékozott beverni. Egyébként a szögeket két fémdobozban tartotta csiriztől és szuroktól ragacsos asztalán. Munka közben időnként bele-belemarkolt egyik vagy másik dobozba, és teletűzdelte szögekkel a száját. A faszögek mindig baloldalra kerültek, a vasszögek jobbra. A hegyükkel kifelé meredő szögektől úgy festett a szája, akár egy tűpárna.

— Meglássa, ebből az Ösztökéből nagy madárszakértő lesz — szólalt meg, miközben hozzáfogott cipőm siralmasan ferdére kopott sarkához.

— Miből gondolja? — fűztem a szót, kizárólag a beszélgetés kedvéért, ugyanis fogalmam sem volt, kiről beszél az öreg. (Ha fogalmad sem volt, kiről beszél, lényegtelenné és feleslegessé válik az egész eddigi bevezető rész a templomi malőrrel…)

— Hát, itt van példának okáért az a tavalyi eset — folytatta a megkezdett tempóban az öreg. — Történt, hogy a vejem, tudja, Fedák Jóska, június végén, jutalmul a színjeles bizonyítványért, vett hat pár postagalambot az unokámnak, Kis bácsitól, Izsák apósától. Még egy dúcot is szerzett valahonnan. A fránya galambok azonban nem méltányolták igyekezetüket, s még aznap faképnél hagyták őket, visszarepültek Kis bácsihoz. (Innen ugyancsak az öreg cipész mesél, de mivel előtte már elkezdett egy párbeszédet veled, kissé megakasztja az olvasót az újabb dialógusjel. A szöveg gördülékenysége végett talán jelezned kellene, hogy innentől kezdve csak ő beszél, mesél.)

— Galambházhoz szoktak ezek, fiam, nem holmi dúchoz, elvégre városi madarak — magyarázta az öreg Jóskának, mikor este beállított a szökevényekért.

— De nekem fogalmam sincs arról, hogy néz ki egy galambház, Pali bátyám — szabadkozott Jóska.

— Egyet se búsulj, fiam! Te csak vásárold meg a faanyagot, én majd megszerkesztem a házat — veregette meg Jóska vállát búcsúzáskor az öreg.

Nem volt mit tenni, másnap az instrukciók alapján Jóska megvásárolta az oszlopokat, léceket, dróthálót, egyebet, Kis bácsi meg két nap alatt olyan galambházat készített, hogy még az öreg Zsíros is megirigyelte volna, ha látja. A galambok gyorsan megbarátkoztak új otthonukkal. Igaz, más választásuk amúgy se nagyon volt.

Kéthónapnyi fogság után, egy augusztusi reggelen Ösztöke kieresztette a galambokat, s kíváncsian leste, mi lesz. Az lett, hogy a beste jószágok kiröpültek, egyenesen fel a háztetőre, ott aztán meg is ragadtak. Csak totyogtak le s fel a cserepeken, búgtak, turbékoltak, de a repüléshez valahogy nem fűlött a foguk.

Ösztöke előbb partvissal ijesztgette őket, a galambok azonban a fülük botját sem mozgatták. Aztán földgöröngyöket dobált fel a háztetőre, de az se hatott. Ráadásul még Jóska is jól lekapta, amiért megtölti földdel az ereszcsatornát.

— Van abban már épp elég szemét, fiam, felesleges gyarapítanod — igazította el csemetéjét.

Másnap a kelő nap szorgalmas munkában találta a kisebbik Fedákot. Két-háromujjnyi széles csíkokra szabdalta a tűzrakáshoz félretett újságokat. Nagy igyekezetében még a nyelvét is kidugta.

— Hát te miben mesterkedsz, fiam? — kérdezte gyanakodva Jóska.

— Galambösztökéket készítek — felelte sokat sejtetően a legényke.

— Micsodát? — tátotta el a száját Jóska.

— Galambösztökéket. Ezektől úgy repülnek majd a lusta fajzatok, mintha ostorral hajtanák őket — magyarázta a gyerek.

— Na, ezt megnézem — tolta hátra kalapját idősebb Jóska, azzal leült a gang lépcsőjére.

Miután az utolsó újsággal is végzett, Ösztöke lesietett a galambházba. Egyenként összefogdosta a galambokat, s madzaggal ügyesen a farkukra kötözte a papírcsíkokat, aztán kitárta az ajtót, azok meg egymás hegyén-hátán tódultak kifelé. A háztetőre azonban már nem ereszkedhettek le, mivel útközben halk surrogással beindultak a farkukra kötözött ösztökék. A sokat tapasztalt madarak eleinte nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget a mögöttük pörgő motolláknak. Mindössze kicsit gyorsítottak a tempón, remélve, hogy előbb-utóbb lemaradnak kellemetlen kísérőik. Csakhogy a gyorsítástól a papírcsíkok még veszettebb forgásba kezdtek. Már nem is surrogtak, hanem valósággal berregtek, és mindenütt szorosan a nyomukban.

A galambokon úrrá lett a félelem. Kétségbeesetten igyekeztek felfelé menekülni, az ösztökék azonban állhatatosan pörögtek mögöttük. Aztán hirtelen öngyilkos zuhanórepülésbe mentek át, ám ez sem járt eredménnyel. Különös hanggal társult manővereiktől a környék többi galambja is pánikba esett. Egymás után kaptak szárnyra a tiplerek, pörklik, fésűs keringők, fodros és parókás pergők, posták, bukók és strasszerek. Pillanatok alatt megtelt az égbolt furcsán cikázó galambokkal.

Ösztöke magánkívül volt az örömtől. Megállás nélkül rohangált az utca és az udvar között, közben diadalittasan kurjongatott. Hiába kérlelte az apja, hiába rimánkodott az anyja… (Mire kérlelték?) A delet is elharangozták, mire az utolsó galamb farkáról is leszakadt az ösztöke, és kimerülten bebukott a galambházba.

— Többé azonban nem volt szükség ösztökére. Ma is a kisunokám galambjai maradnak legtovább a levegőben. Magam is megbizonyosodtam róla — tekert elismerően a nyakán Nagy bácsi. (Itt visszatértél a cipészműhelybeli beszélgetésetekhez. Ezt is jelezni kellene. És a következő sztorit új fejezetben lenne jó elkezdeni.)

Telt-múlt az idő, Ösztöke már hatodikos vagy hetedikes lehetett, amikor egy verőfényes nyári délelőtt egyenruhás Securitatés tiszt nyitott be Nagy bácsi sarki cipészműhelyébe. Az öreg nagy ámulatára illedelmesen, ráadásul magyarul köszönt, majd elpanaszolta, hogy a reggeli eligazításkor vadonatúj csizmái egyikéről levált a sarokvasalás.

— Üljön le, uram, akarom mondani, elvtárs — mutatott a kuncsaftok számára fenntartott egyetlen szalmafonatú székre az öreg. — Befejezem ezt a talpat, és máris megvasalom a csizmája sarkát. Ha javasolhatom, célszerű lenne a másik vasat is lecserélni, nehogy holnap vagy holnapután azt is elhagyja… — tette hozzá.

— Rendben — bólintott a tiszt, azzal leült.

Egy ideig hallgatott, közben szemmel látható elismeréssel figyelte az öreg gyors és határozott mozdulatait. Öt percig bírta a szótlanságot, akkor kibuggyant belőle a kérdés:

— Már megbocsásson, bátyám, de elnézem, ahogyan dolgozik. Mondhatom, lenyűgözően csinálja. Elárulná, kitől tanulta a szakma fortélyait?

Nagy bácsit mintha áramütés érte volna, hirtelen elengedte a kaptafát, és felpattant. Markába köpte az ajkai közé szorított összes fa- és vasszöget, katonásan összecsapta a bokáit, és kivágta:

— Hős vezérünk, a nagy kondukátor, Nicolae Ceausescu elvtárs így tanította!

Az egyenruhást annyira meglepte a nem várt fordulat, hogy másodpercekig tátott szájjal, némán meredt az öregre. Végül valahogyan sikerült összeszednie magát, felugrott a székről, és két kézzel megragadta a suszter vállát.

— Maga gúnyolódni merészel? — sziszegte összeszűkülő szemekkel az öreg képébe.

— Biztosíthatom, eszembe nem jutna ilyesmi — válaszolta rezzenéstelen arccal Nagy bácsi. — A hatvanas évek egyik filmhíradójában láttam, hogyan talpalta egykori mesterénél a lyukas cipőket a főtitkár elvtárs. Igaz, akkor még csak a párt végrehajtó bizottságának volt tagja, de kétlem, hogy ma megtagadná egykori tanítóját.

— Hát, vegye tudomásul, hogy Ceausescu elvtárs az ország leg…

Bármit is akart mondani, nem tudta befejezni, mert hatalmas csörömpöléssel betört a műhelyajtó ablaka, és üvegszilánkoktól kísérve egy vadonatúj futball-labda tarolt széles csapást a csiriztől és szuroktól ragadós asztalon. A tiszt ösztönösen övtáskájához kapott. Talán elő is rántja pisztolyát, s tán még egyebet is tesz, ha Nagy bácsi meg nem szólal:

— Nyugalom, tiszt úr elvtárs! Nincs ok aggodalomra! Csak Ösztöke gyakorolja a szabadrúgást… Tudja, Ösztöke az unokám. Itt lakik átellenben, s az a rögeszméje, hogy majdan Puskás Öcsi nyomdokaiba lép. Gyakorlás közben általában heti két-három alkalommal berúgja az ajtóüveget. Becsületes, jóravaló vejem azonban még aznap meg is csináltatja. Legutóbb már szóltam az ablakosnak, ne fáradjon a gitteléssel. Úgysem jut ideje megszáradni… Gyerek még a fiú, ráér komolykodni, ha majd felnő.

Jóformán be sem fejezte, már ki is vágódott az ajtó, és Ösztöke rontott be a műhelybe.

— Bocsáss meg az ablakért, nagytata. Tudod, szabadrúgás közben félrecsúszott a lábam… De már szóltam apunak, úgyhogy mindjárt itt lesznek az ablakossal — lihegte.

— Jól van, öcsi — felelte az öreg. — De ne nyúlj semmihez, nehogy újra megvágd a kezed, mint a múltkor. Majd én összetakarítom a romokat — dörmögte.

A tiszt egy ideig tétlenül nézte, hogyan hajladozik az öreg suszter, aztán maga is leguggolt és óvatosan szedegetni kezdte a padlón szétszóródott üvegdarabokat. Mire végeztek, az üveges is befutott. Nagy bácsi befejezte a szekus csizmák vasalását, majd valamilyen gyanús színezetű kencével tükörfényessé suvickolta mindkettőt. A tiszt megilletődve húzta lábára megszépült csizmáit. Búcsúzáskor kezet nyújtott az öreg suszternek.

— Úgy látom, a szakmai tudás mellett jó adag emberséget is tanult abból a hős vezérünk életét bemutató filmből — nézett jelentőségteljesen Nagy bácsi szemébe.

Rezzenéstelen arccal állta pillantását az öreg. Sőt, maga is hasonlóképp viszonozta.

Aztán megint eltelt jó néhány év, s Ösztökéből nyurga fiatalember lett. Igaz, végül mégsem az ornitológusi, hanem a jogi pályát választotta, de ezt a nagyapja már nem érte meg. Így arról a rendkívüli perről is lemaradt, amely annak idején egész Romániát lázba hozta, s nagy valószínűséggel a ’89-es forradalom sikeréhez is sok tekintetben hozzájárult. (Innen is új fejezetet ajánlok a követhetőség miatt.)

Nyolcvanhét nyarán történt, hogy a Körös Nagyáruház előtti téren Kovács Béla közlekedésrendész őrmester megállított egy nyolcvannal száguldó hófehér Daciát. A kocsit csinos barna hölgy vezette, aki csábos mosollyal fogadta a hozzálépő rendőrt. Az őrmester azonban nem lágyult meg. Komoly maradt és határozott.

— Kovács Béla őrmester vagyok — mutatkozott be és szalutált. — Személyi igazolványát, jogosítványát és forgalmi engedélyét kérem, asszonyom!

— Tudod te, ki vagyok én? — kérdezte élesen a nő.

— Nem érdekel, kicsoda ön, asszonyom — válaszolta az őrmester. — Még egyszer felszólítom, adja ide személyi igazolványát, jogosítványát és forgalmi engedélyét, egyben kérem, szálljon ki a kocsiból, és ne várja meg, hogy én szállítsam ki!

A nő tekintete akkor már villámokat szórt.

— Na várj csak, te kis senki! Egy óra múlva örökre kirázlak az uniformisodból, és a neked járó verést sem úszod meg! Hát mit képzelsz, te, kis szarrágó, kivel kukacoskodsz? Tudd meg, hogy én vagyok a Román Kommunista Párt Arges megyei főtitkára! Majd megtanítalak én téged kesztyűbe dudálni! Azt is megbánod majd, hogy a világra születtél! — rikácsolta.

Akkorra már népes tömeg vette körül őket. Kovács Béla őrmester egy szót sem szólt. Kinyitotta a Dacia ajtaját, elkapta a nő hadonászó kezét, és kirántotta kocsiból. A következő pillanatban már kattant is a bilincs a főtitkár asszony csuklóin. Aztán elvonszolta a rendőrautóig, beültette a hátsó ülésre, majd bepattant a volán mögé és elhajtott.

Az esetből hatalmas cirkusz lett. A rendőrkapitány valósággal tajtékzott a dühtől, és azonnali hatállyal felfüggesztette Kovács Béla őrmestert. Csakhogy az sem hagyta magát. Kihallgatást kért az akkor regnáló megyei főtitkártól, aki csodák csodájára neki adott igazat. Az ügyből pedig per lett, melyben Kovács Béla őrmestert dr. Fedák József ügyvéd, azaz Ösztöke képviselte.

Eredetileg zárt tárgyalást terveztek. Ám a kitűzött napon a bíróság előtt összeverődött tömeg nyílt tárgyalást követelt, a törvény képviselői pedig nem mertek szembeszállni a nép akaratával. A másfél-kétezres sokadalomból végül csak százan jutottak be a terembe, de ők legalább végtelenül boldogok voltak. Elkezdődött hát a tárgyalás. Elsőként Kovács Béla rendőrt szólították:

— Őrmester elvtárs — kezdte a bíró — ön azzal vádol egy vétlen nőt, hogy durván megszegte a közlekedési szabályokat, mivel „valamennyivel” valóban túllépte a lakott területekre érvényes sebességhatárt. Holott épp ön volt az, aki helyszíni intézkedése során jelentősen túllépte a hatáskörét, mivel a nyilvánosság előtt megbilincselte az elvtársnőt. Tette ezt annak dacára, hogy a hölgy előzetesen tájékoztatta önt arról, kicsoda, és milyen fontos beosztásban dolgozik.

Jóformán be sem fejezte, Ösztöke máris felpattant:

— Tisztelt elnök elvtárs! Tisztelt bíróság! — lendítette jobb kezét a magasba. — Engedjék meg, hogy megbízóm nevében határozottan visszautasítsam a bíró elvtárs felvezetését. Tiltakozásom kérem jegyzőkönyvbe venni! Nos, a főtitkár elvtársnő nyilvánvalóan és tagadhatatlanul megsértette az érvényben lévő közlekedési szabályokat, amikor több mint nyolcvan kilométeres sebességgel száguldott a város egyik legfrekventáltabb pontján. A szabályok és a törvények egyformán érvényesek mindenkire. Legyen az egyszerű kétkezi dolgozó, vagy pártfőtitkár! Milyen alapon várhatnánk el a hétköznapi emberektől, hogy tiszteljék és betartsák a törvényeket, ha elöljáróik nyilvánosan megsértik azokat?

— De ennek akkor sem kellene törvényszéki ügynek lennie — szólt közbe a bíró — mivel csak egy egyszerű szabálysértésről van szó.

— Bocsánatot kérek, bíró elvtárs — vette vissza a szót Ösztöke. — Ez már rég nem egyszerű szabálysértés, hanem elvi kérdés. Akkor vált azzá, amikor az elvtársnő pozíciójára hivatkozva megpróbált kibújni a felelősségre vonás alól. Arról a gusztustalan fenyegetésáradatról nem is szólva, amit az intézkedő rendőrre szórt.

A bírót annyira meglepte az okfejtés, hogy hosszú pillanatokig szájtátva bámult a fiatal ügyvédre. Végül mégis megszólalt:

— Kénytelen vagyok elismerni, hogy önnek minden szempontból igaza van, kedves ügyvéd kolléga. Nem szokásom senkit szembedicsérni, de hosszú pályafutásom során még nem találkoztam az önéhez hasonló leleményességgel és határozottsággal. Ezek után csak egyetlen kérdésem lenne még, nagyon kérem, őszintén válaszoljon rá. Ön kétségtelenül nagyon bátor ember, mivel egyáltalán mert belevágni ebbe a rendívül kényes, ráadásul meglehetősen kilátástalan kimenetelű ügybe, amellyel viszont most precedenst teremtett. Arra vagyok kíváncsi, honnan szedte, kiből vagy miből merítette a bátorságot ahhoz, hogy ilyen hatalmas kockázatot felvállaljon?

— Nagyon egyszerű a válaszom, bíró elvtárs. Szinte hihetetlenül az — gombolta be gépisen a zakóját felállás közben Ösztöke. — Eléggé jól ismerem önt, így hát biztos voltam abban, hogy még véletlenül sem próbálná meg félreértelmezni a jogszabályt egy ilyen fajsúlyú ügyben, melynek egyik oldalán a nép egyszerű fia áll, míg a másikon egy saját hatalmától megittasult, elbizakodott és öntelt potentát. A teremben ülők tapsolni kezdtek.

— Csend legyen, vagy azonnal kiüríttetem a termet! — dörrent rájuk a bíró.

A taps leállt, a helyzeten azonban ez már nem változtatott. Győzelmével Ösztöke, vagyis ifjabb Fedák József, röpke fél óra alatt Nagyvárad legkeresettebb ügyvédje lett.

Három évvel a forradalom után feleségül vette szíve választottját, akiről kiderült, annak a szekus tisztnek a lánya, akinek annak idején Nagy bácsi, azaz anyai nagyapja megpatkolta a csizmáit.

 

A násznép közül nyilván sokan ismerték az örömapa múltját, de nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget az egésznek, mert jó keresztények voltak. Bár az sem kizárt, hogy csak a különösen jónak ígérkező lakodalmat nem akarták tönkretenni…

 

7 év 7 komment

 

 

Én vagyok az út pora,

 

eső dagaszt sárrá,

kerekek hasítják, tépik

ronggyá testem,

hollók marakodnak

cafatjaimon.

 

A semmiből jöttem,

a semmibe távozom.

Semmit se hoztam,

és nem is viszek,

hitemet elvették,

nem adtak másik hitet.

 

Vérem is elfolyt,

nincs mivel áldoznom,

csak szavak maradtak,

kíntól üvöltve vergődő,

rémült szavak,

s mögöttük felsejlik

 

az örök kárhozat.

7 év 10 komment

Az illusztrációt Szabó Ildikó készítette.

 

Szakmáját tekintve Jóska bácsi géplakatos volt. Ügyes kezű, jólelkű, becsületes embernek ismerte mindenki, a Jóisten nyugosztalja. Évtizedekig az egyik váradi vasas üzem karbantartó műhelyét vezette — mindenki nagy megelégedésére —, egészen nyugdíjazásáig. Aztán már csak a pecabotot irányította, s néhanapján okkersárga családi Dáciájukat. De erre később még visszatérek.

Beszélték, már óvodásként kijárt pecázni édesapjával a Körösre. Nyaranta a kelő nap ott találta kettejüket a folyóparton, s amikor lebukott a látóhatár alá, apa és fia még mindig a pecabotot szorongatta. Az idősebb Jóska sügérekre szakosodott. A pontyot, dévért, kárászt, harcsát, márnát, bármekkora volt is, amint leszedte a horogról, visszadobta a vízbe. Fia, aki mindenben igyekezett atyja nyomdokaiban járni, hasonlóképp cselekedett. Furcsa rögeszméjük miatt Nagy és Kis Sügérként tartotta számon őket a nagyváradi horgásztársadalom.

Telt, múlt az idő, Kis Sügér letöltötte inaséveit, felszabadult, s még aznap este azt mondta az apjának:

— Fater, úgy döntöttem, mostantól egyedül pecázom.

— Rendben van, fiam — köszörült egyet a torkán az idős — de remélem, a sügérekhez ezután is hű maradsz.

— Nem, fater. Épp ez a lényeg. A jövő zálogát én a paducban látom. Legalább ebben az egyben hadd különbözzek tőled…

Nagy Sügér fájó szorítást érzett szíve tájékán, s mintha a tekintete is bepárásodott volna, de szólni, nem szólt. Sarkon fordult, elballagott a fáskamrához, ahonnan néhány perc múlva egy pár combtőig érő csizmával tért vissza.

— Ezeket a csizmákat neked szántam, fiam. Adja Isten, hogy hasznukat vegyed!

Többé nem esett szó köztük a horgászásról. Az öreg hol itt bukkant fel, hol ott, Jóska azonban délutánonként kizárólag a fahídról pecázott. Jó helynek tűnt, haraptak a halak, egyik paducot a másik után emelte ki. A környékbeli srácok nem győzték felfűzni a csillogó halakat a gyufaszálban végződő madzagra. Amint húsz paduc együtt volt, egyikük már nyargalt is velük a sarki átvevőhelynek számító „borbélyszalonba”.

Önállósodása után fél évvel, az egykori Kis Sügért már minden barátja Paduc Jóskának szólította. Irigyei szintén akkortájt ragasztották rá a Tintafosó nevet.

Történt, hogy egy verőfényes kora nyári délután kartonruhás fiatal lány állt meg a fahídon Jóska mögött.

— Nem unalmas egész nap a vizet bámulni? — szólította meg.

— Nekem ugyan nem… — rántott a vállán Jóska.

— Ha egész nap itt ácsorogsz, mikor jut időd a barátnődre? — faggatta tovább a lány.

— Nincs barátnőm — morogta Jóska, s a szeme sarkából hátrasandított. „Egészen csinos kis fruska” — állapította meg magában, de szólni nem szólt.

— Aztán mivel csalod horogra ezt a sok halat? — váltott témát a lány.

— Mikor, mivel… — rántott megint a vállán Jóska. — Hol gilisztával, hol kenyérrel, hol kukaccal.

— Kukaccal? — kerekedett ki a lány szeme.

— Igen, kukaccal. Csontkukaccal — bólogatott Jóska. — Itt vannak ebben a bádogdobozban — emelte le egy kerek fémdoboz tetejét.

— Jézusom! Menten elhányom magam — hőkölt hátra a lány. — Ilyen iszonyatos bűzt, még soha élemben nem éreztem… — fintorgott undorodva.

— Hát, nem kifejezetten parfümillat… — bólogatott egyetértőn Jóska. — De ez semmi ahhoz képest, ami a vágóhídon van. Ott én is kendőt vagy sálat kötök az orrom elé. Másképp nem bírnám.

— Én megyek is, mielőtt még elájulok — köszönt el a lány. — Jó fogást! Vagy inkább, jó kapást! Nem is tudom, mit szoktak ilyenkor mondani. — intett búcsúzóul.

Torokszorító, nagy ürességet érzett magában Jóska, amint egyedül maradt. Mintha a kartonruhás lány a levegőt is magával vitte volna. Néhányszor még bedobta a zsinórt, aztán összeszedte holmiját és hazaballagott.

— Tán történt valami, gyermekem? — kérdezte rémülten az anyja.

— Nem, nem történt semmi — rázta a fejét Jóska. — Ma valahogy nem volt kedvem tovább maradni.

Másnap délután, életében először kedvetlenül ballagott ki a hídhoz. Ragyogott a nap, akácillattal volt tele a levegő, rossz hangulata azonban csak nem akart elmúlni. Néha az úszóra sandított, de többnyire a Szigligeti utca irányába tekintgetett. Mintha várt volna valakit. Egy idő után aztán abbahagyta a nézelődést. Rákönyökölt a híd korlátjára és egykedvűen bámulta a híd lábánál kavargó, apró örvényeket. Révületéből ismerős lányhang riasztotta fel:

— Na, ma milyen az étvágyuk?

— Egészen jó — vigyorodott el Jóska. — Épp most vittek el egy fűzérnyit a srácok.

— Megengeded, hogy én is pecázzak egy kicsit? — kérdezte a lány.

— Persze — adta át a botot Jóska. — Látod? — mutatott a vízre — Az ott az úszó. Mindig azt figyeld! Ha megmozdul, azt jelenti, hogy egy hal ráharapott a horogra. Nagyon finoman mozdíts rajta, mintha kelletné magát a csali. — Ez az! — kiáltott fel hirtelen. — Már meg is akasztottad! Most ránts egyet a zsinóron, hogy rendesen beleakadjon a szájába a horog. A paducnak kemény szája van, nehezen akad meg benne… Így. Na, most kezdd el húzni szépen kifelé… — fogta meg a lány kezét. — Csak óvatosan… Látod, már meg is van! — emelte meg a botot.

— Jaj de jó! Jaj de jó! — tapsolt ugrándozva a lány. — Halat fogtam! Halat fogtam!

— Szép, méretes paduc. Legalább harmincdekás — bólogatott elismerően Jóska.

— Figyelj csak… Hogy is hívnak? — kérdezte a lány.

— Jóska. Paduc… akarom mondani Szabó Jóska a nevem.

— Én meg Vilma vagyok — csicseregte a lány, s pukedliszerűen meghajtotta a térdét. — Figyelj, Jóska! Ha megkérnélek, eljönnél hozzánk, és megmutatnád apámnak, hogyan kell elkészíteni ezeket a párducokat — csacsogta még mindig felvillanyozódva.

— Paducok — javította ki Jóska. — Így nevezik ezt a halfajtát. Természetesen szívesen megmutatom. Tudod, a belsejük fekete, mintha tintát öntöttek volna beléjük, ezért az emberek tintafosóknak mondták régen. Pedig valójában paducok…

Így történt, hogy azon az estén Jóska Vilmáéknál vacsorázott. Ősszel aztán megtartották a kézfogót, a következő évben pedig egybekeltek. Eleinte Jóska szüleinél laktak, idővel aztán saját házat építettek maguknak a Püspöki úti szövőgyár mögött. Nyugalmat árasztó, szép háromszobás ház volt. Sok fénnyel és szeretettel. De nem sokáig élvezhették. Nagyváradot 1940-ben visszacsatolták Magyarországhoz, félévvel később pedig Jóskát behívták katonának. Szerencsére, a háború végén épségben tért haza. Házuk kicsit megrogyott a vasút bombázásakor, de Vilma keresztapja gyorsan rendbe hozta. Egy évvel később kisfiuk született. Kerekképű, mosolygós szemű kis legény.

— Akárcsak Jóskát látnám! — csapta össze a kezét, özvegy Szabóné. — Szakasztott olyan, mint ő volt ennyi idős korában!

— A srácot megtanítod-e horgászni? — faggatták Jóskát a munkatársai.

— Naná! Már most úgy fogja a pecabotot, hogy alig bírom elvenni tőle — dicsekedett az újdonsült apa.

S valóban, jóformán még ötéves sem volt a kis Józsi, de már rendszeresen lejárt az apjával horgászni a Körösre. Múltak az évek, legénnyé cseperedett a kis Józsi. Leérettségizett, aztán egy nap ő is odaállt az apja elé.

— Fater! — kezdte ötölve-hatolva. — Úgy döntöttem, egyetemre megyek, Kolozsvárra, amennyiben nincs kifogásotok ellene…

— Már miért lenne bármi kifogásunk, fiam? — kérdezte elérzékenyülve az öreg. — Tudod, hogy azzal szerzed a legnagyobb örömet anyádnak és nekem, ha továbbtanulsz.

Így aztán, a kis Jóska attól az ősztől, a Kincses város híres egyetemének padjait koptatta öt éven át. Közben összemelegedett egy Kajántó-telepi lánnyal. A diplomaosztó után összeházasodták, s kis Jóska ott is maradt, Kolozsvárott. Eleinte Kajántó-telepen laktak, aztán vettek maguknak egy negyedik emeleti panellakást, az épülő Györgyfalvi negyedben.

Jóska bácsi és Vilma néni kezdetben sokat keseregtek, végül belenyugodtak fiuk döntésébe. Főleg, miután megírta: Kolozsvárott is lehet ám pecázni. Sőt! Évente kétszer-háromszor meglátogatták egymást, aztán mindegyikük élte a saját életét.

Két évvel Jóska bácsi nyugdíjba vonulása előtt befizettek egy Dáciára. S hogy pilótája is legyen a majdani autónak, az öreg beiratkozott az autósiskolába. Egy álló hónapig délelőttönként elméleti órákra járt, délután a vezetést tanulta a püspöki vasútállomással szomszédos rutinpályán, vagy a városi forgalomban. Ment is szépen minden, mint a karikacsapás, úgy tűnt, simán leteszi a vizsgát. Sokan akár fogadni is készek voltak, hogy elsőre megszerzi a jogosítványt.

Letelt a hónap, befejeződött az iskola, eljött a vizsganap. Az elméleti akadályokat simán vette az öreg. A lehetséges harmincból első nekifutásra huszonnyolc pontot szerzett. Következett a rutinpálya. Jóska bácsi oktatójával szépen kikocsizott a Kolozsvári út végére, leparkoltak és vártak. Kis idő múlva megérkezett a vizsgáztató rendőr. Az oktató kiszállt, helyére beült a rendőr, kényelmesen elhelyezkedett, aztán rászólt az öregre:

— Indulhatunk!

Ügyesen kigördült az autó, s beállt a rutinpálya indulóhelyére. Jóska bácsi görcsösen szorította a kormányt, mint a mesebeli erős legény a követ, melyből vizet fakasztott. Közben eszébe jutott oktatója figyelmeztetése: „Mindig legyél határozott! Feladat közben nincs megállás.”

A rendőr kitöltötte a vizsgalapot, aztán odaszólt az öregnek:

— Kezdhetjük!

Jóska bácsi egy pillanatig sem tétovázott. Tövig nyomta a kuplungot, egyesbe rakta a sebességváltót, indított, negyvenötös lábával rálépett a gázpedálra, majd hirtelen elhatározással felengedte a kuplungot. A Dáciát mintha puskából lőtték volna ki. Visító gumikkal lódult neki, egyenesen előre… A szlalom pályát jelölő bóják közül egyet sem hagyott állva. Miután az utolsót is maga alá gyűrte, Jóska bácsi hatalmasat fékezett, és megállt. A rendőr, aki fékezéskor kis híján kirepült a szélvédőn, néhány pillanatig még levegő után kapkodott, aztán nagy nehezen feltépte a kocsiajtót, kiugrott, földhöz vágta tányérsapkáját, és toporzékolni kezdett rajta.

— Mi a fészkes fenét csináltál, öreg?! Mi a fészkes fekete fenét? — üvöltötte magából kikelve.

— Hogyhogy mit csináltam? — kérdezett vissza Jóska bácsi ártatlan képpel. — Maga is láthatta, becsületesen elindultam, de valami miatt beragadt az a fránya gázpedál, ezért vált irányíthatatlanná a kocsi…

— Még hogy beragadt… — toporzékolt a rendőr. — Nem a gázpedállal van a baj, öreg, hanem veled. Halványlila fogalmad sincs a vezetésről. Egyet viszont már most megígérhetek, aztán vedd, aminek akarod. Én többé, soha a büdös életbe’ nem ülök be egy kocsiba veled. Inkább elmegyek a téeszbe szőlőt kapálni, vagy ganét hordani — ordította még mindig tajtékzó dühvel. — Mindenesetre, nem árt ráfeküdnöd a tanulásra, mert két hét múlva újra vizsgázol. De nem velem!

Iszonyúan restellte magát az öreg, legszívesebben a föld alá bújt volna, de ami történt, megtörtént. Azt pedig már nem lehetett visszacsinálni. Így aztán seprűnyélből készített egy tucat bóját, vásárolt egy ötszázas izzót, aztán késő este, miután mindenki nyugovóra tért, kiakasztotta a méretes izzót a kapufélfára, az út közepén felsorakoztatta a seprűnyél-bójákat, és vadonatúj sárga Dáciájukkal hajnalig gyakorolta a szlalomozást, tolatást, parkírozást. Két héten át, minden áldott nap.

Elszántsága meg is hozta az eredményt. A „pótvizsgán” könnyedén vette az akadályokat. Egy héttel később már a zsebében volt a jogosítvány. Két évvel az emlékezetes vizsga után egy szemüveges férfi csöngetett be Jóska bácsiékhoz:

— A városi tanács lakáshivatalától jöttem — kezdte bemutatkozás után. — Ugyanis arról van szó, hogy tavasszal a környék összes házát lebontják. Köztük a magukét is. Helyükre négyemeletes panelházakat építenek. Az állam természetesen minden érintettet megfelelő panellakással kárpótol.

— Micsoda? — horkant fel Jóska bácsi. — Még hogy panelt építenek a házunk helyére! Na, húzzon el innen, maga, akárki, de gyorsan. Míg finom vagyok és nőies! — emelkedett vészjóslóan a hangja.

— Ne fenyegetőzzön itt nekem, elvtárs! — gurult méregbe a szemüveges is — mert könnyen megütheti a bokáját!

— Nehogy én üssem meg a magáét, mert abban aztán végképp nem lesz köszönet — ragadta meg Jóska bácsi a férfi karját, és egy jól irányzott mozdulattal kipenderítette. Előbb az előszobából, aztán az udvarról. — Még hogy panellakást adnak a házunkért… — morogta visszafelé. — Azért a pimaszságnak is van határa!

Délután négy rendőrrel, sötétkék terepjáró állt meg Jóska bácsiék háza előtt.

— Maga Szabó József? — kérdezte az egyenruhások egyike a kaput nyitó öregtől.

— Én — felelte dacosan Jóska bácsi.

— Maga velünk jön! Most! — reccsent rá a kékruhás.

— Rendben — válaszolta az öreg. — Csak épp átöltözöm, és elköszönök a feleségemtől — fordult volna a ház felé, ám az egyenruhás karon ragadta.

— Azt mondtam, most! — sziszegte. — Ne akarja, hogy elővegyem a gumibotomat, mert nagyon tud fájni.

A pribékek körbevették az öreget, belökték a terepjáró hátsó részében kialakított ketrecbe, s már indultak is.

— Mit mond magának az a név, hogy Tintafosó? — szegezte Jóska bácsinak a kérdést egy civilruhás, a rendőrségi fogda emeletén.

— Így hívták régen a paducot — nézett rá értetlenül az öreg.

— Nem a paducot hívták így, hanem magát, vén rebellis. Azt hitte, nem derítjük ki, hogy ez volt a fedőneve abban a bandában, amelyik a kommunisták likvidálását tűzte ki céljául? Halljam, kik voltak a társai?

— Nem tudom, miről beszél az elvtárs — rázta a fejét Jóska bácsi. — Soha semmilyen bandának nem voltam tagja. Ha akadt egy kis szabadidőm, mindig apámmal horgásztam a Körösön — tette hozzá.

— Na, majd mi segítünk emlékezni! — üvöltötte a civil ruhás. — Hé, Szándu! Hé, Jonika! Vegyétek csak kezelésbe a vén ellenforradalmárt! Addig „ápoljátok”, amíg eszébe jut a többi gazember neve!

Hogy ügyvéd fiuk közbenjárására vagy egyéb miatt, sosem derült ki, de nyolc hónap után kiengedték az öreget. Vilma néni alig ismert rá a csontsovány, hajlott hátú vénemberre.

— Józsikám, mit tettek veled? — tördelte kétségbeesetten a kezeit. — Édes Istenem! Mit csináltak veled…

— Hová hoztál, Vilma? — kérdezte az öreg, amikor megállt a taxi egy panelház előtt.

— Ebben a házban kaptunk cserelakást — felelte az öregasszony. — A földszinten van, nem kell lépcsőt másznunk. Majd csak megszokjuk egyszer…

Jóska bácsi egy hónapig bírta a panelt. Egy nap aztán odaszólt Vilma néninek:

— Lemegyek kicsit horgászni a Körösre.

— Ne menj, Jóska! — kérlelte az öregasszony. — Gyenge vagy még…

De az öreg konokul kitartott:

— Muszáj mennem, mert itt megfulladok. Nem maradok sokáig…

Leért a Köröshöz az öreg. Az egyik horgásztól kért egy maroknyi csontkukacot, leült kis székére, beállította az ólomnehezéket, feltűzte a kukacot, majd bedobta a zsinórt. Aztán csak ült ott és nézte az ismerős, lágyan fodrozódó, méltóságteljesen tovahömpölygő vizet.

Hirtelen megmozdult és alig észrevehetően lemerült az úszó. Aztán kis idő múlva megint, majd még egyszer. Az öreg azonban ügyet sem vetett rá. Csak ült ott és meredten bámult maga elé. A negyedik rántás már határozott volt. Teljesen elmerült tőle az úszó és szép lassan elindult a folyó közepe felé. De az öreg csak ült, s nyitott tenyeréből szépen a vízbe csúszott a bot…

Fekete volt a Körös vize, mint a tinta, amikor késő este rátaláltak. Addigra már teljesen kihűlt.

 

Pecabotját a váradősi vasúti hídnál fogták ki a fürdőző gyerekek. Másfél kilós paduc volt a horgára akadva. Paduc, melyet fekete belsejéről Tintafosónak neveztek valamikor régen az emberek.

7 év Nincs Komment

őszi képek

őszi képek

7 év Nincs Komment

őszi képek

őszi képek

7 év Nincs Komment

őszi képek

őszi képek

7 év 14 komment

Az illusztrációt Szabó Ildikó készítette

 

 

 

 

„Az első könyv az ember számára olyan, akár az első szerelem. Amíg él mindig emlékezik rá.” — ölelt magához apám, amikor az első osztály végi bizonyítványosztáskor két jutalomkönyvet is kaptam. A sorrendiséget illetően egyszerűbb lett volna, ha csak egyet kapok, de emiatt nem estem kétségbe. Fogtam a két könyvet és a hátam mögött jól megkevertem őket, ahogyan a kártyások teszik laposztás előtt, aztán amikor már fokhagymaszagúak voltak, hirtelen előrántottam a jobb kezemben lévőt. Az lett az első. Emlékszem, szép, színes borítójú könyv volt, sok érdekes és épületes mesével. Mivel a legtöbb történet királyokról szólt, meg is kérdeztem apámtól:

— Miért van az, hogy minden valamirevaló városnak van királya, csak Váradnak nincs?

Meglepte atyámat a kérdés, de gyorsan összeszedte magát és kivágta:

— Volt itt annyi király, gyermekem, amennyi tán sehol másutt, de mára valahogy kimentek a divatból. Mostanság inkább a molnárlegényeknek osztják a mesebeli főszerepeket. Az olyanoknak, amilyen Mátyás király híres hadvezére, Kinizsi Pál is volt.

— Én biza még egyetlen molnárlegényt sem láttam, pedig ősztől második osztályos leszek — ingattam kétkedve a fejem.

— Az utcánkban is lakik egy — sietett a válasszal apám. — Méghozzá itt a szomszédunkban. De hisz Ruha Gyurit magad is ismered…

Ettől aztán én lepődtem meg, de annyira, hogy még a szám is tátva maradt. Hogyne, hisz mindent kinéztem én Ruha Gyuriból, csak épp a molnárlegénységet nem. Inkább vásári hintáslegénynek, vagy díjbirkózónak véltem, aki piros betűs ünnepekkor csíkos trikóban, művészi álnéven osztogatja hatalmas pofonjait a Nagypiac téren.

Egyébként dolgos, jóravaló és egyenes embernek ismerte mindenki. Igazi neve Silye János volt, de arra nem hallgatott. Ruha Gyurinak a váradiak nevezték el, akik mindig is nagy előszeretettel aggattak különböző ragadványneveket a furcsa emberekre. Beszélték, hogy az idősebb Silye és családja valahonnan Udvarhely környékéről került Váradra a harmincas évek második felében. Ennek azonban kevesen tulajdonítottak jelentőséget. Főleg, hogy a székelyek bicskás emberek hírében álltak. A bicska pedig köztudottan olyan szerszám, amely könnyen kinyílik a férfiember zsebében. Mindenesetre Ruha Gyuriról messziről lerítt, hogy nem az a fajta ember, aki megijed a saját árnyékától. A szöllősi alsó malomban, ahová alkalmanként felfogadták napszámba, pihepárnaként kapta fel a mázsás liszteszsákokat, de magát a mestert is a levegőbe röpítette párszor, ha úgy hozta a kedve. Márpedig a rossznyelvek szerint a szöllősi alsómolnárt könnyebb volt átugrani, mint megkerülni. Állítólag ebédre egy egész sült libát megevett együltében, aztán körülnézett, hogy ugyan mit falhatna még.

Ruha Gyuri nemcsak erős volt, hanem híresen gyorsharagú is. „Üt ez, öcsém, akár a bolondóra, ha felhúzzák, ha nem. Biztosan ördögtejjel szoptatta az anyja…” — magyarázta Képíró bácsi apámnak.

— Ne bántsd, István! Hidd el, jó ember ez, csak székely — vette védelmébe atyám a kakaskodót, aki bizony már a negyvenedik évét taposta, amikor végre rászánta magát, hogy oltárhoz vezesse Jerzsákék Mariska nevű lányát, akinek annak előtte tíz évig csapta a szelet.

Ám akármilyen rossz hírét költötték, én mégis nagyon megszerettem az öreg verekedőst. Ebben életem első malmának is fontos szerep jutott.

Történt, hogy az apám halálát követő esztendőben azt találták ki az iskolában, hogy készítsük el egy valódi szélmalom kicsinyített mását. Valószínűleg egy alföldi gyerek minden különösebb erőfeszítés nélkül összekalapált volna egy szélmalmot. Mifelénk azonban vízimalomból is legfeljebb hármat lehetett összeszámolni, azokat is a város túlsó végében. Aggodalmammal nem voltam egyedül. Laci barátomat — bár kiválóan rajzolt — hasonló gondok gyötörték. El is határoztuk, hogy közösen építjük meg a malmokat. Aztán mégsem fogtunk hozzá. Csak halogattuk, halogattuk, mint a spenótevést, utolsó nap azonban már nem odázhattuk tovább, kénytelenek voltunk hozzáfogni. Összefarigcsáltunk egy halom deszkát, a szélmalmok azonban sehogyan sem akartak testet ölteni. Már estébe fordult a nap, amikor végképp feladtuk.

Bánatomban haza sem mentem. Leballagtam a Körös partjára és beültem a vízmérők kompjába. Két kezem közé fogtam a fejem, s keservesen sírtam.

— Téged ugyan ki bántott, hogy ennyire nekibúsultad magad? — rántott ki gyászomból egy erélyes férfihang.

Feltekintettem, hát Ruha Gyuri állt a parton.

— Szélmalmot kell készítenem holnapra, de azt sem tudom, hogyan fogjak hozzá… — engedtem szabadjára a lelkemben felgyülemlett keserűséget.

— Ejnye, pajtás — csóválta a fejét Ruha Gyuri — nem akkora ördöngösség az, ami miatt érdemes lenne itatnod az egereket.

— De én még sosem láttam igazi szélmalmot — hüppögtem vigasztalhatatlanul.

— Hát most majd látsz — vigyorodott el a híres verekedő. — Gyere csak velem, ígérem, félórán, órán belül olyan szélmalmot készítünk, hogy mindenki a csodájára jár.

Hittem is meg nem is, amit mondott, de azért csak kikászálódtam a kompból, s bár kelletlenül, elindultam vele hazafelé, szélmalmot építeni.

— Menj csak előre, két perc múlva én is ott leszek — állt meg a kapujuk előtt.

Alig raktam le a táskám, már meg is érkezett. Egyik kezében fűrészt hozott, a másikban méretes ládát, hóna alatt meg különféle deszkákat, falemezeket. Nadrágja egyik oldalzsebéből előkapott egy colostokot, gondosan felrajzolta a deszkákra a leendő malom darabjainak körvonalait, aztán serényen munkához látott. Olyan boszorkányos gyorsasággal járt a keze, hogy alig bírtam követni. Mire a nap elérte a látóhatár szélét, készen állt a világ leggyönyörűbb szélmalma. Szakasztott olyan volt, mint amilyet a híres la mancha-i lovag, Don Quijote óriásnak nézett. Hirtelen enyhe szél támadt, belekapaszkodott a malom vitorlájába, és forgatni kezdte. Lágy muzsikaszóként sustorgott a kis szerkezet, én pedig különös melegséget éreztem a szívem táján és kimondhatatlan hálát Ruha Gyuri iránt, akiért abban a pillanatban akár az életemet is kész voltam feláldozni.

— Nagy örömet szerzett a fiamnak, János — társult az ünnepléshez könnyes szemekkel anyám. — Hogyan tudnám meghálálni jóságát?

— Ugyan, semmiség — restelkedett a már őszülő halántékú férfi. — Ennél szebb fizetséget elképzelni sem tudnék, mint amit most kaptam — motyogta zavartan.

Anyám azonban nem tágított.

— Várjon egy percet! Azt hiszem, már tudom, mi lenne a megfelelő viszonzás — libbent be felderült arccal a házba.

Két perc múlva kis sötétkék bársonydobozzal tért vissza.

— Ez egy svájci Schaffhausen karóra. Megboldogult férjem kapta ajándékba egyik rokonától, de nem sokáig hordta. Semmi értelme, hogy használatlanul heverjen a fiókban. Fogadja el tőlünk hálánk jeléül!

Ruha Gyuri mondani akart valamit, de csak némán tátogott a megilletődöttségtől, akár a partra vetett hal. Anyám gyorsan kihasználta az alkalmat, és a kezébe nyomta a dobozt.

— Áldja meg az Isten, fiam! — mondta, azzal besietett.

Ruha Gyuri állt még egy ideig, aztán összeszedte magát, és elindult haza.

— Szívből köszönöm irántam való jóságotokat, nagyvonalú ajándékotokat, kis pajtás — nyújtotta búcsúzóul a kezét.

— Én is hálásan köszönöm… — rebegtem elérzékenyülve.

Másnap büszkén vittem a szélmalmot az iskolába. Aratott is akkora sikert, hogy többé vissza sem adták. Állítólag az iskola gyűjteményébe került, a minket követő generációk okulására.

Elröpült az idő, réges-rég megfeledkeztem az iskoláskori szélmalomról, amikor a nyolcvanas évek közepe táján, a Barátka völgyében újra felbukkant egy emlékezetes malom az életemben.

Már családfő voltam, amikor az egyik piros betűs ünnep előestéjén bejelentettem: „Holnap kétnapos kirándulásra megyünk.” Feleségem mintha csak erre várt volna, legott hozzálátott nagy serényen, és éjfélig egy esztendőre való élelmet összesütött, főzött.

Másnap ragyogó napsütésre ébredtünk. Degeszre tömött hátizsákjainkkal valahogy kijutottunk az állomásra, felszálltunk a vonatra, és irány a nagy természet. Barátkán búcsút intettünk a tovagördülő szerelvénynek, és mindenre elszántan nekivágtunk az azonos nevű patak mentén kanyargó útnak. Csak mentünk, mentünk kitartóan. Amikor elfáradtunk, leültünk a patak mellé, ettünk, ittunk, kicsit kergetőztünk, heverésztünk, aztán meneteltünk tovább. Nagy lelkesedésünkben észre sem vettük az idő múlását, s mire feleszméltünk bizony este lett. Az égen kigyúltak az első csillagok, aztán rendre az összes többi. Merő fényesség volt már a mennybolt, csak épp éjszakai oltalmat adó házat nem láttunk egyet sem.

Szülői felelősségem tudatában egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, amikor végre halvány fény tűnt fel a távolban. Közelebb érve kiderült, hogy a fény egy sötét, vélhetően gerendákból összerótt épület ablakából áradt. Épp kiáltani készültem, de borjúnyi fehér komondor jelent meg előttünk, és ugatni kezdett. Hamarosan kitárult egy ajtó, és apró termetű, sovány öregember lépett ki a fényből.

— Adjon Isten jó estét! — köszöntöttem románul.

— Maguknak is — felelte az öreg. — Mi járatban vannak errefelé?

— Kirándulók vagyunk, s ránk esteledett. Gondoltam, megkérdezem, nem alhatnánk-e a padlásukon?

— Nem — rázta meg a fejét az öreg.

— De jóember, gyerekekkel vagyunk, legalább rájuk legyen tekintettel… — próbáltam kapacitálni.

— Megmondtam, hogy nem, hát nem! — makacskodott az öreg.

— Legalább azt mondja meg, mi a kifogása ellenünk… — fogtam könyörgőre.

— Nekem ugyan semmi — vonta meg a vállát az öreg — de a padláson akkor sem alhatnak.

— Hát, akkor hol aludjunk? — kezdtem kijönni a béketűrésemből.

— A házban — felelte feltűnő nyugalommal az öreg — elvégre arra való…

— De nem szeretnénk zavarni — vettem újra alázatosra a hangot.

— Minket biztosan nem zavarnak, mert nem a malomra gondoltam — mosolyodott el az öreg. — Abban nem is férnénk el ennyien, hanem arra a házra, ni! — mutatott az udvar végébe. — Látja-e?

Akkor vettem észre, hogy a gerendaépület valójában egy méretes vízimalom, melyet dologidőben vélhetően a fürge kis patak vize hajt. Mögötte pedig — ahogyan az öreg is mondta — egy másik épület körvonalai rajzolódtak ki a feketeségben.

— Tényleg van ott egy ház — derültem hirtelen jókedvre.

— No, látja! Kerüljenek hát szaporán beljebb, mert már biztosan nagyon fáradtak lehetnek! — tárta ki a léckaput az öreg.

A házikó a hegynek futó lejtős udvar végében simult a léckerítésig lenyúló erdő fáihoz. Két szobájának szerény bútorzata egy-egy zöldre festett ágyból, szekrényből, néhány székből és egy hosszú, támlás padból állt. Asztala fölött kormos petróleumlámpa lógott a meghajlott mennyezetről. A falakat foszladozó egyházi naptárak, néhány megfakult fénykép, s egy bizánciasan ijesztő szentkép, ikon díszítette.

Nem tudom, hogy a fáradság tette, vagy valami egyéb, mindenesetre soha olyan jól nem aludtunk, mint Gyuri bácsi és Anuca néni szerény, kékfalú házikójában. Nagyon megszerettük a két öreget. Attól fogva kizárólag a Barátka völgyébe kirándultunk, még a szabadságunkat is rendre ott töltöttük. Az öreg néha feljött hozzánk. Legtöbbször csak ültünk az asztalnál és hallgattuk a sparhelt duruzsolását. Ha mégis beszélgetésbe kezdtünk, az öreg megpróbálta Istenre terelni a szót, rólam azonban falra hányt borsóként peregtek le a szavai.

Magam sem tudom, miért, egyszer nem szakítottam félbe. Kapott is az alkalmon az öreg, szinte az egész Szentírást a nyakamba zúdította. Egy ideig tartottam magam hősiesen, végül már nem bírtam feltartóztatni felgyülemlett indulatomat, és orvul nekiszegeztem a kérdést:

— Olyan meggyőzően beszél nekem itt Istenről, mintha személyesen ismerné, mintha minden áldott nap találkozna vele…

— Mert így is van — felelte szokott nyugalmával az öreg.

— Ugyan mutassa meg már nekem is, hadd lássam legalább egyszer! — bújt ki belőlem a gonoszság ördöge.

— Gyere hát, fiam, lépjünk ki ide a ház elé, s máris megláthatod! — állt fel az asztal mellől.

Annyira meglepett határozottsága, hogy gúnyolódni is elfelejtettem. Némán felálltam s követtem. A ház előtt megállt s körbemutatott:

— Látod az ég kékjét? — kérdezte.

— Látom — feleltem.

— Hát az erdő zöldjét? — sorolta tovább.

— Azt is — bólintottam.

— A rét virágait látod-e?

— Persze, hogy látom, hisz nem vagyok vak — kezdett apadni a türelmem.

Az öreg azonban nem zavartatta magát.

— Az illatukat érzed-e? — folytatta.

— Természetesen érzem, de hová akar kilyukadni, bátyám? — próbáltam gátat vetni a sorolásnak.

— A méhek zümmögését, a patak csörgedezését hallod-e? — kérdezte konok állhatatossággal.

— Mindent látok, hallok, érzékelek, de még most sem értem, mi a célja ezzel az egésszel… — keménykedtem.

— Na, fiam, ha mindezt látod, hallod és érzed, akkor Istent is látnod, érezned és hallanod kell. Ő ugyanis úgy alkotta meg a világot, hogy önmagát is mindenbe beleteremtette. Ezért ott van az ég kékjében, az erdők zöldjében, a virágok színében, illatában, akárcsak a méhek döngicsélésében és a patak csobogásában.

Próbáltam előrántani valamiféle cáfolatot, azonban egyetlen épkézláb ellenérv sem jutott eszembe. Ellenkezőleg, mintha valamilyen rejtélyes felismerés kerített volna hatalmába. Minél tovább néztem az előttem kitárulkozó völgyet, annál inkább úrrá lett rajtam ez a különös megilletődöttség. Szemem is megtelt könnyekkel, de nem a bánat, hanem a hála és a felismerésből fakadó öröm könnyeivel.

— Mit érzel? — kérdezte halkan az öreg.

— Végtelen örömet és boldogságot — feleltem.

— Akkor sikerült meglátnod Istent, fiam — tekintett rám jelentőségteljesen. — Fogd meg hát jó erősen a kezét, és el ne engedd többé, semmi szín alatt!

— Mindent elkövetek, hogy így legyen, bátyám — fordultam hálatelt szívvel a sovány kis öregember felé. — Legelőször is arra kérem, hogy magát áldja meg, amiért visszavezetett hozzá — öleltem meg.

A következő esztendőben elhagytuk szülőföldünket, új hazát választottunk magunknak s gyermekeinknek. Megpróbáltatásokból ugyan az új honban is kijutott, ám valahányszor felül akart kerekedni rajtam a csüggedés vagy a kétség, lelki szemeim előtt megjelent Gyuri bácsi arca, az Isten teremtette Barátka völgyének kék ege, a hegyoldalakat borító erdők zöldje, a rét virágai, hallottam a méhek döngicsélését, a patak csobogását, s ettől újból erőre kaptam. És azóta is, folyamatosan.

 

Gyuri bácsi nyolcvankilenc tavaszán halt meg. Egyszerűen átaludta magát a túlvilágra, mesélte a barátkai pópa. Reggel ott feküdt ágyában hideg merevséggel, vértelen, sápadt arcán azonban rejtélyes mosoly ült. Anuca néni csendben eltemettette, pár hét múlva aztán maga is követte idős párját. Korhadó fejfáik ma is ott állnak a dámisi hegytető virágzó tisztásának szélén. Három hónappal haláluk után tomboló vihar söpört végig a völgyön. Az orkán útnyi csapást tarolt magának a hegyoldalt borító rengetegben. Nyomát egymáson heverő, derékba tört, vagy gyökerestől kitépett fák százai, ezrei jelezték. Az öreg malom egy ideig ellenállt, végül fáradtan megadta magát, s recsegve-ropogva beleroskadt a Barátkába. Azóta üresen áll a kis ház. Falai között évek óta csend honol. Tökéletes csend. Kerítése ledőlt, udvarát felverte a gyom. A vízimalomból a szúk is elmenekültek. Vastag gerendái közé csak az idős román házaspár lelke tér időnként vissza. Gyuri bácsié és Anuca nénié, akikre az erdő fáin kívül ma már legfeljebb néhány környékbeli öreg emlékezik.

 

Szász András Csaba Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.