Sós Viktória Szerző
Vezetéknév
Sós
Keresztnév
Viktória
12 év Nincs Komment

 

Hullámok közt, ágy puhaságban, hullámzó hasfalak, remeg? izmok, bels? vallomás, szó nélküli, testi vallomás. Isteni parfümbe borítva, puha takaró, finom takaró…

Nézzük a plafont, számoljuk a foltokat a gerendán, valami hatalmas, gyönyör?séges érzés van bennem, valami él?kön túli, valami magas, megfoghatatlan…

Nyugalom a vízen, lebegve a vízen, nézve az eget, a fülembe belopakodnak a hullámok, üres vagyok, átmos a víz, csendes lebegés, hideg, de ugyanúgy meleg, barát, ugyanúgy ellenség.

Töprengek, kimondjam, elmondjam? Nem merek hozzákezdeni, pedig érzem, itt van a nyelvemen… rágódom… átfogalmazom, átnézem, hogy is lenne jó, hogy is lenne jó… pedig itt van, hallom kopogtat, hallom zörög: engedjem ki magamból, könyörög, nyöszörög, a szemem könnyben úszik, nem tudok, nem tudok szólni, csak fekszem, háttal a víznek, hassal az égnek, folynak a könnyeim; inkább néma maradok, nem mondok semmit, a gondolataim nekem kellenek… nem tudom elmondani, olyan érzékeny ez a dolog…

Tele szavakkal, tele érzelmekkel, tele ki nem mondott facsaró gondolatokkal, a némasági fogadalmammal… sírok már, olyan gyönyör? az ég… sírok már, olyan langyos a leveg?… borzalmasan gyönyör?, amit kapok… letérdepelnék, térdre esnék, átölelném, ha megfogható lenne, belezokognék az ölébe, ha teste lenne, elbújnék a zsebébe, ha ruhája lenne…

Állok el?tte, mint egy hatalom el?tt, a szívem sajog érte, hogy merüljek bele, de nem tudok, túlságosan sárga, túlságosan forró, nem merek, mert fájna, megvakulnék t?le, olyan szép, Istenem! Látod milyen csodaszép…

Tavaszi pelyhek odafent, olyan tiszta a leveg?, olyan h?vös, érzem a duzzadó er?t mindenhol, érzem egy roppanás, és szétfeszül minden kehely, érzem, hogy kifakad, és elönt a forróság…

Annyira tökéletesen fel van építve, olyan tökéletes… csak sóhajtozom egyfolytában, úgy veszem a leveg?t, ahogyan szól, ahogy mutatja, hogy vegyem… Nyugodt, kellemes, benne rejlik a kés?bbi feszültség, azt akarja, készüljek, gy?jtsek er?t, mert kés?bb olyan nehéz lesz, olyan fájdalmas lesz, hogy nem bírom… csak lassan, lassan, nagy leveg?, így van, még képzel?dhetek, még igen, de aztán kezd?dik, kezd?dik, és könnyes lesz a szemem, és szívom a szell?t, szívom a szelet, és b?gök közben, és érzem, ahogy egyre hegyesebb a fájdalom, érzem, ahogy karcol, ahogy felborzol, ahogy akarom, hogy még jobban, véresebbre, hogy végre megnyugodjam, hogy kiadjam magamból ezt az ?rületet… fert?zött vagyok… háttal az ágynak, nézem a gerenda foltjait… könnyes a szemem… sóhajtok… hát sosem lesz vége?…

 ******************************************************

Kérlek, áruld el nekem, jól gondolom, hogy ez egy bizonyos zene és az ég hatására született hangulat? Mert nem biztos, hogy érthet? bárki számára, hogy mit akarsz elmondani. Túl elvont, homályos, bizonytalan vízió. Már a cím se kifejez?, mert “zene varázsa a Tejút alatt” lehet, de zene alatt Tejút – az abszurd, Tejút (zene alatt) pedig értelmetlen.

12 év Nincs Komment

 

 

Ellepnek mindent a szavak, az égig érnek a mondatok… ha az összes szó, amit valaha kimondtunk, leírtunk, elégettünk, gondoltunk, testet kapna, beöltené a világegyetem hatalmas terét… megfulladok a szóban. És mit teszek? Szavakat írok, mert ez a megoldás.

Ellep mindent az újítás, a fények, a roham, elsodorja a fákat, az erd?t, százmillió dallam, nincs közte új, nem lehet új már, kitaposva egy széles autópálya, szélén a hullák, arrébb a sánták. Fényes út, rajta száguldanak, egy irányba rohannak a luxusautók, be a fénybe, pompába, elvakító lila színbe, ékszerek és olyan szavak közé, amiknek nincs értelmük, nincs értékük, és mégis ez ma az Isten… ez ma…

És én sánta vagyok az út szélén, akit szívesen felvenne a rohanó ár, de valahogy mindig kipenderedem a szélére és megsérülök. És már nincs kedvem odamenni, beszállni, mert már átlátom kívülr?l, és néha ámulok rajta, hogy mi a jó ebben, és néha nézem és elkápráztat a sebesség és a fény, m?fény, de aztán elfordítom a fejem, mert nem vagyok ott az egymást taposó, tép? hadseregben.

           Ott állok az út szélén, nyomokkal a testemen… amit a fény égetett, a m?fény…

…repülünk a fény felé, mint egy megvakult éjjeli lepke, sebesen, gyorsan, körkörösen száguldunk valami felé, valamiben, és nem állít meg semmi… semmi nem fordíthat vissza… és ha néha árnyék vetül a szemünkre, megborzongunk a fénytelen valóságon, megijedünk a szürkeségt?l, nem látjuk a színeit, nem megyünk vissza, nem fordulunk vissza, ez egyirányú utca, ez zsákutca…

Ott állok az út szélén, nyomokkal a testemen, már nem érdekel a fény, már annyira sem érdekel, hogy észrevegyem. Nyugalom kell, elindulok. A sztrádának hátat fordítok, meglegyinti arcomat a szél. Sánta vagyok, és nem irányíthatom társadalmi sorsom… szabadnak mondanak, de a lepke szárnyán vagyok kénytelen élni, ha a törzsén nem akarok… így ugyanaz lesz a vesztem, mint akik a végzetbe vezetik a repül?t…

Hatalmas erd?k, csendes erd?k, levélillat, makkok… csak megyek felé, érzem a szagot, hallom a hangot, kezdek megnyugodni, kezdek látni, itthon, kezdek… megyek beljebb, egyre beljebb, lépkedve puhán, hajtva félre az ágakat, ó, ez a csend, leülök, lefekszem, beleharapok a földbe és nyelem le és élvezem az ízét, újra az ízt!

Az ?sember hitte, hogy van világvége, ahonnan nincs tovább. Ami ott kezd?dik a hatalmas óceánoknál. Hitte, hogy van világ vége, ott, ahol a Nap lenyugszik… az ?sember nem volt összezavart… nem voltak szavai, nem fulladt meg a szavaktól…

          Vándorolok, hogy elérjem a nagy semmit, egy szakadékot, egy falat, egy tengert, a világ végét, minél messzebb az egyre táguló törzst?l, sztrádától, fényt?l megvakult, megvadult társaktól… megyek, megyek, át erd?kön, csenden, életen át… mégis érzem, kúszik utánam a lábam hagyta ösvényen, kúszik utánam a m?fény, közölni akarja, hogy nem menekülhetek, mert hozzá tartozom, ó, hogy gy?lölöm, gy?lölöm ezt a kötöttséget, és hányról tudok, akit meg?rjít, meg?rjít az egyre szélesed? út, ami elnyeli a világot és begubózza az egész mindenséget a világ végén kívül…

És hiába minden, minden szó… hiába… elnyeli a m?fény, nem jut el t?lem sehova… nem lehetek önmagam a lábamra akaszkodott fényzsinórtól…

 

 

12 év 3 komment

 

 

 

Nem vagyok már útját keres? tinédzser, nem lehetek már álmodozó, nem lehetek már kísérletez?, mindent leromboló, újra felépít?…

Álmok nélkül viszont megsz?nök. Én magam vagyok az álom, ahová visszamenekülhetek, amib?l energiát merítek. Én vagyok a kút, amely itat és etet, utat mutat, er?t ad, ami épít.

Most keresem magam, de hirtelen nem találom. Szomorkodom, mások gyönyör? álmain sírok meghatódva, összehasonlítva magammal, de tudom, felesleges.

Bennem valahol ül a tanácsadó és fogja a kezem. Bennem lév? képek megölelnek, ha látják, ?szinte ölelés kell.

Olyan sokat tettem… olyan sokat… és elmaradt az ölelés, elmaradt valami… és most kiégettnek érzem magam, kiszáradtnak. Nem találok táplálékot.

Emberekre vágyom, emberekt?l várok er?t, ölelést, azt várom, hogy azt mondják szeretnek, hogy az, ami én vagyok, az jó, az melegséget áraszt, az türelmes.

Mégis… Ha ezt mondják, nem hiszem el nekik. Gyorsan magányomba zárkóznék ezzel az értékes dicsérettel, mert nem bírom elviselni ennek a hatalmas kincsnek a birtoklását. Szívesen lennék fontos, lennék barát, lennék példa, szívesen lennék tanítvány, mesterem homloka.

Elrohannék az álmok világába, a naivitás békés, boldog, háborúk nélküli világába, de úgy látszik, természetem csatákat szül, mintsem eltörölje azokat.

Az álmom a béke; béke magam körül és magamban. Hogyan lehetséges, ha sokszor bel?lem is hiányzik.

Hogy találjam meg a nyugalmat, a csendet, ha mindenütt zaj van…

Az ember útját ködös és tiszta id?szakok kísérik. Úgy érzem, az én tiszta erdei rétemre lassan köd kúszik, a célom napja elhomályosodik, és újra a bolyongásnak adom magam. Nincstelen vagyok. Egy senki… álmok nélküli álom. De tudom, újra magamra találok, mert nem lehet másként.

Kérnem kell segítséget, mint ilyenkor mindig, azoktól, akik fontosak nekem, és ?k segítenek… ezt kell tennem.

Nem szabad egyedül a ködben újra…

 

Sós Viktória Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.