Nem a lángot akartam elcsenni,
szemed kék tavában megfürödni,
ráégni forrongó lelkedre,
csak elmúlni benne mindörökre…
2013. nov. 2.
Halld szavam, te rettentő tenger:
haragod víz-hegyekkel fenyít
ott, hol gyönge hajós az ember,
s parázs-esőd mindent beterít.
Halld szavam, te rettentő tenger:
haragod víz-hegyekkel fenyít
ott, hol gyönge hajós az ember,
s parázs-esőd mindent beterít.
Poszeidón ma érzéketlen
s vad, olyan, mint egy konok zenész,
ki zord dallal ejt mindent rabul,
míg hangszere a söprő szélvész.
A Napot felleg-ég takarja,
s rabláncon vezeti rossz útján.
A szelek meg, mint egy torz falka
fülekbe ordít: romlott vagány…
A lég csöndben lágy esőt szitál,
hajnal nyílik, simul a tenger,
s míg evezünk még fásult kedvvel,
lelkünkre a Nap fénnyel irkál…
2013. febr. 6.
„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,”
nekem lombok léha s kósza táncát talán,
míg tikkadt sólyomként ránehezedik a csend,
kolompol az esti szél, mint részeg talány.
„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,”
nekem lombok léha s kósza táncát talán,
míg tikkadt sólyomként ránehezedik a csend,
kolompol az esti szél, mint részeg talány.
Az alvó csillagok sutba dobott morzsák,
rajtuk nehezékként a tányér, üres Hold,
s míg kövek mélyén a vakond alussza álmát,
a tolongó esti felleg veszett esőt ont.
Rám akasztott nehezék most minden csöndes perc.
A sodró patak monoton zúgja panaszát,
míg egy szöcskehad ügyetlen szerenádot bont,
az égbolt fent megreped, s fényesőért jajong.
Bennem halk szonáta zsong, megannyi hűtlen terc,
míg árnyékként hordom magamban Isten bánatát.
2013. máj. 5.
Ködbe feszült tél, húrja mint zokog:
gyöngén mereng fent a Nap nyűtt husán;
zene sem szól, csak kedvem andalog:
míg ásít kint a tél-ősz langy bután.
Ködbe feszült tél, húrja mint zokog:
gyöngén mereng fent a Nap nyűtt husán;
zene sem szól, csak kedvem andalog:
míg ásít kint a tél-ősz langy bután.
A harmatcseppek füvön rezegnek,
ahogy beléjük kap a kósza szél,
múlt képei: titeket feledlek,
s lassan zümmög ereimben a vér.
Homály takarta, fény nyelte csillagok:
látatlan képetek ring fel nekem,
bennem az ősz sajog, s csak hallgatok
talpnyomaimba hullt zord képzeten.
Erdőt látok panelházak helyett,
búvó törzseik közt lágy fény pihen,
szél sem jár lombtalan fejük felett
vakbuzgó, együgyű, tarka hiten.
Keresztre feszül most fent a gyenge Nap,
lent, mint tenger zúg a kocsik heve:
elkésett percekbe költöző fagy
körbe-körbe jár, mint megtévedt zene.
Banálisan hallgat a fogyó reggel,
álmos a vér az erek zegzugain:
míg sisaktalan, zord, borongó fejjel
csapzott zene szól a légnek ajkain.
2011. febr. 11.
Láttalak azúrosnak, könnyednek, virágnak.
Láttalak gyermekinek, kinek anyatej kell.
Láttalak szépnek, tán laposnak, butának,
s emberinek, tüzes képzetekkel.
Láttalak azúrosnak, könnyednek, virágnak.
Láttalak gyermekinek, kinek anyatej kell.
Láttalak szépnek, tán laposnak, butának,
s emberinek, tüzes képzetekkel.
Ma már halott vagy, virág, kit tél marka mart.
Üszög, az elsatnyult üvöltés.
Kasza, mely bosszúszelet hagy,
míg fejét vágná másnak a szenvedés.
Ma csak állok, mint ki semmit sem ért.
A világ hegyei túl öregek.
A lapály a homlokomig ér,
s rút szava is néhány idegennek.
Banális szinte minden napom.
Az egerek már mindent összerágtak,
a Halál is öreg s megkésett nyugdíjas,
akár csak én, akár csak én.
A poszterek már leszakadtak,
s maradtak meztelen testei
a szemérmetlen falaknak…
2013. okt. 16.
