Rácsai Róbert Szerző
Vezetéknév
Rácsai
Keresztnév
Róbert
Ország
Hungary
Vezetéknév
Rácsai
Keresztnév
Róbert
Ország
Hungary
Március 15.
12 hónap 2 komment

A Lovassy László Gimnázium előadása, 10.c. A darabot írta és rendezte: Asztalos László tanár úr. 

Petőfi szerepében: Rácsai Zalán. 

Nagyon büszke vagyok rá… és érdemes megnézni, ha van valakinek 37 perce. 

R.

 

1 év 2 komment

Hogy mit leltem, ahol jártam, azt kérdezed:
Cromwell házát mindössze, s gyilkos sereget,
Szeretők s táncosok: mind földbe taposva,
Sok hős, vitéz, lovas, hová tűnt, mondd, hova?

 

Hogy mit leltem, ahol jártam, azt kérdezed:
Cromwell házát mindössze, s gyilkos sereget,
Szeretők s táncosok: mind földbe taposva,
Sok hős, vitéz, lovas, hová tűnt, mondd, hova?
S őseire büszkén kóborol egy vén koldus,
Kik szolgáltak, mielőtt kereszthalált halt Krisztus.
Ó mit tudnék, ó mit tudnék
Mondani erről még?

 

Jó szomszédság, kedves szó – mind elvesztettük,
De ne panaszkodj, mert a pénz locsog helyettük.
S ki magasra tör, a szomszéd vállára áll,
Míg nekünk és a Múzsáknak semmi sem jár.
Van mit tanítaniuk, de nem érdekel,
Nem tudják azt, amit mi: meghalni mikor kell.
Ó mit tudnék, ó mit tudnék
Mondani erről még?

 

De van más tudás is, mely összezúzza szívem,
Mint róka spártai ifjúét a régi mesében,
Mert azt mondja: lehet minden, s egyben semmi sem,
Hogy lovag és hölgy együtt jár szerelmesen,
Fizetnek, hogy dalt halljanak és verseket,
S én szolgálok, bár ők föld alatt fekszenek.
Ó mit tudnék, ó mit tudnék
Mondani erről még?

 

Egy nagy házhoz értem az éjszaka közepén,
Tárt ajtaján és ablakain ömlött ki a fény,
Ott ült minden barátom és örvendtek nekem;
De üvöltő szél járta romban kellett ébrednem;
S rájöttem, hogy merre kell vezessen az utam:
Kutyák s lovak közé megyek, kik értik majd szavam.
Ó mit tudnék, ó mit tudnék
Mondani erről még?

 

The Curse Of Cromwell by William Butler Yeats
You ask what – I have found, and far and wide I go:
Nothing but Cromwell’s house and Cromwell’s murderous crew,
The lovers and the dancers are beaten into the clay,
And the tall men and the swordsmen and the horsemen, where are they?
And there is an old beggar wandering in his pride – –
His fathers served their fathers before Christ was crucified.
O what of that, O what of that,
What is there left to say?

All neighbourly content and easy talk are gone,
But there’s no good complaining, for money’s rant is on.
He that’s mounting up must on his neighbour mount,
And we and all the Muses are things of no account.
They have schooling of their own, but I pass their schooling by,
What can they know that we know that know the time to die?
O what of that, O what of that,
What is there left to say?

But there’s another knowledge that my heart destroys,
As the fox in the old fable destroyed the Spartan boy’s
Because it proves that things both can and cannot be;
That the swordsmen and the ladies can still keep company,
Can pay the poet for a verse and hear the fiddle sound,
That I am still their setvant though all are underground.
O what of that, O what of that,
What is there left to say?

I came on a great house in the middle of the night,
Its open lighted doorway and its windows all alight,
And all my friends were there and made me welcome too;
But I woke in an old ruin that the winds howled through;
And when I pay attention I must out and walk
Among the dogs and horses that understand my talk.
O what of that, O what of that,
What is there left to say?

1 év 4 komment

Elsétálok lassan a kerti padig,
szomorú égre néz a föld, a konok;
félig alszik, tán álmodik valamit,
bakancsom alatt a fagyott fű ropog.

Elsétálok lassan a kerti padig, 

szomorú égre néz a föld, a konok;

félig alszik, tán álmodik valamit, 

bakancsom alatt a fagyott fű ropog.

Az almafa is fázósan megrezzen, 

fent középen árva alma egyedül, 

egy éhes rigóra vár a hidegben,

nekem messze van, elérhetetlenül.

Néhány lépésnyire vitt csak a lábam, 

elszórt jégtócsák és repedéseik

kísértek a kertben, amíg megláttam

bennük a bűneim tükörképeit.

Ilyenkor elcsöndesedik az ember. 

Kell az néha, hogy önmagunkba nézzünk, 

hajszol és kerget a hideg december, 

– vagy talán az űz, mi isteni részünk.

Elmerengek, talán egy pillanatig, 

mert a várakozás időszaka ez:

furcsa, hogy a szív mélységes titkait

mi tárja fel, és milyen mély titka lesz.

Feleségem hív, a hidegről beküld, 

a szalmakoszorún lila gyertya ég; 

Krisztus titokban az asztalunkhoz ült:

boldog meleg van és ránk nevet az ég.

 

1 év 6 komment

Nekünk, magyaroknak van egy mondásunk: „minden fordítás egyben ferdítés is” (amely szójáték kristálytisztán megmutatja a magyar nyelv zseniális sokszínűségét). Ez alatt azt kell érteni, hogy természetesen lehetetlen, hogy minden szót, kifejezést, érzést, hangulatot és szándékot visszaadjunk anyanyelvünkön – de a fordítónak akkor is erre kell törekednie.

 

Az alábbi esszé a Yeats pályázatra íródott; kissé kibővítve arra próbálok koncentrálni, hogy a fordító milyen nehézségekkel szembesülhet, amikor egy angol nyelvű verset, vagy egyéb írást próbál magyar nyelvre lefordítani.

Az előkészületi fázisban mindig több alkalommal átolvasom az egész művet, hogy egy általános képet kapjak a vers tartalmáról, arról, hogy mit akart közölni a költő, és emellett, természetesen, elemzem is a formát: a rímeket, a ritmust, a sorokat, a szótagszámot, stb. Számomra ugyanis a tartalom és a forma egyaránt fontos. Amennyiben az eredeti vers szonett, vagy ballada volt, annak is kell maradnia, azon nem szabad változtatni; meg kell hagyni azt a formát, amiben a költő megírta. Ami a nyelvezetet, azaz a stílust illeti, abban is ragaszkodom az eredetihez. Ha a nyelvezet a 19. század hangulatát idézi, akkor ahhoz ragaszkodni kell, amennyire csak lehetséges. Félreértés ne essék, egyáltalán nem vagyok a modernizálás ellen, de úgy gondolom, hogy meg kell tartani az eredeti szóhasználatot és stílust. Persze, ez nem mindig lehetséges; gondolhatunk például Chaucer-re, az ő angol stílusát hiába is próbálnám átültetni; senki sem értené meg (ahogy az angolok sem értik meg az ő eredeti szövegeit). Nem is kell ennyire messze menni, elég visszanyúlni Shakespeare szonettjeihez vagy drámáihoz. A mai olvasónak is meg kell értenie, amit a költő eredetileg közölni akart; viszont úgy gondolom, hogy a túl sok modernizálás, avagy a túlzásba vitt konzervativizmus egyaránt árt a műnek. Ebben az értelemben tehát én az „arany középutat” tartom követendőnek.

A második, az „alkotói fázisban” mindig készítek egy nyers, azaz szóról-szóra fordítást, amelynek végeredménye természetesen egyfajta próza lesz. Ezután állok neki a „versírásnak”, szem előtt tartva, hogy a lefordított versnek vissza kell adnia a tartalmat és a formát is.

A fordítás folyamata alatt természetesen szembesülünk számos problémával, nehézséggel, amelyek elsősorban technikai jellegűek, noha néha magának a versnek az értelmezése is nagy kihívás, amennyiben a vers erősen elvont – így maga a fordítás is nehéz lehet, ha vissza akarjuk adni a költő eredeti gondolatait.

Meglátásom szerint az egyik legnagyobb kihívás az angolról magyarra való fordítás során, amivel a fordító találkozhat, az a szavak hosszúságában rejlik. A legtöbb szó az angol nyelvben egy, vagy két szótagú, ritkábban három, míg a magyarban az ennél lényegesen hosszabb szavak eléggé elterjedtek, tekintve, hogy a magyar, az angollal ellentétben „ragozós” (agglutináló) nyelv, az angolban pedig alig van bármiféle ragozás. Ily módon a magyar nyelvű „nyers” fordítás lényegesen hosszabb lesz, mint az eredeti, angol nyelvű vers. Hadd hozzak egy konkrét példát: egy klasszikus szonett sora tizenegy (esetleg tíz) szótagból áll, ennek a magyar nyelvű nyers fordítása tizennyolc, vagy akár több mint húsz szótag is lehet – amennyiben maximálisan ragaszkodunk a tartalomhoz. Én pedig ragaszkodom.

Nekünk, magyaroknak van egy mondásunk: „minden fordítás egyben ferdítés is” (amely szójáték kristálytisztán megmutatja a magyar nyelv zseniális sokszínűségét). Ez alatt azt kell érteni, hogy természetesen lehetetlen, hogy minden szót, kifejezést, érzést, hangulatot és szándékot visszaadjunk anyanyelvünkön – de a fordítónak akkor is erre kell törekednie.

Szerencsére a magyar nyelv rendkívül gazdag, szinte elképzelhetetlenül nagy tárháza van arra, hogy kifejezzen ugyanazon dolgokat többféleképpen. A szókincs elképesztő gazdagsága miatt a fordító képes lehet más szavakkal, kifejezésekkel helyettesíteni az angol megfelelőket. Ez feltétlenül szükséges is: a „He kicked the bucket” (Felrúgta a vödröt) szólás egy magyar embernek semmit sem fog mondani, de ha helyettesítem egy másik szólással, ami azt jelenti, hogy „meghalt” – például „fűbe harapott” – mindjárt érteni fogja, mit akarunk vele közölni.

Így megpróbálom észben tartani a következőt: „Hogyan írta volna meg a verset a költő, ha a magyar lett volna az anyanyelve?” Mindig megpróbálom elképzelni és beleélni magam abba, hogyan gondolkodhatott, mit érezhetett a költő, mit és főleg hogyan akarta azt elmondani. Természetes, hogy a végső fordításban benne lesz a fordító személyisége, érzései, saját tudása is.

Még egy probléma: a szókincs, még akkor is, ha szótárat – vagy inkább szótárakat – használunk. A szótárak többsége nem kínál alternatív megoldásokat, nem értelmezi, nem érzékeli a jelentésárnyalatokat, az apró különbségeket – noha, ahogy fentebb említettem, a magyar nyelv van olyan gazdag, hogy ezt a problémát többé-kevésbé kiküszöbölje. Ám hadd említsek ismét egy konkrét példát a problémára, amivel akkor találkoztam, amikor Yeats: The Ballad of Moll Magee (Moll Magee balladája) című versét fordítottam. “My man was a poor fisher / With shore lines in the say;” – A “say” szó rengeteg fejtörést okozott, tekintve, hogy számos jelentése közül a többség a beszédhez, mondanivalóhoz kapcsolódik, nagy részük igei, de itt, a mondatból következik, hogy főnév. Egy jelentése főnévi, „íz, szag” – így, mivel a halászat nem éppen „illatos” mesterség, ez utóbbira asszociáltam. Később megtudtam, – Dr. Bertha Csillának köszönhetően – hogy ebben az esetben Yeats a „see” angol szó ír kiejtésére akart utalni, amit „say”-nek ejtenek (mint például a „tea” – „tay”). Ezt az információt nem találhatjuk meg szótárakban.

Mindezek mellett, ha pontosak akarunk lenni, ha látni és érezni, átérezni akarjuk azt, amit a költő közölni akart velünk, akkor tisztában kell lennünk az adott ország és nép kultúrájával, a társadalmi helyzettel, a hagyományokkal és szokásokkal, a költő életének esetleges mozzanataival, nem kevés esetben az adott kor politikai és gazdasági helyzetével is; és lehetne még hosszasan sorolni. Nem egyszer utána kell járni a versben található utalásoknak, például neveknek, helyszíneknek, stb.; Oscar Wilde például rajongott a görög mitológiáért, nem egyszer komoly kutatómunka kellett ahhoz, hogy valóban vissza tudjam adni gondolatait.

A végső fázisban pedig ellenőrzöm, újra és újra átolvasom, javítgatom a fordítást, időnként „adok egy kis időt neki” – napokat, néha heteket – és visszatérek a vershez, hogy továbbcsiszoljam, és annyira tökéletessé tegyem, amennyire az lehetséges. Ahogy említettem, számomra a legfontosabb a hű tartalom és a forma egysége együttesen; mindemellett arra is kell figyelnem, hogy a magyar anyanyelvű olvasó is értékelje és főleg, értse és élvezze a művet, mint verset – ne csak egy lefordított szöveget kapjon.

Számomra a versek fordítása öröm, szabadidős tevékenység, semmiképp nem tartom magam „profi” műfordítónak – ezt a fogalmat amúgy sem tudom értelmezni. Nem tudom, mitől „profi” valaki. A lényeg, hogy a fordítás számomra örömet ad, főleg, ha mások is olvassák munkáimat, kikapcsolódnak – és emellett természetesen tiszteleghetek az írónak, aki az eredeti verset megalkotta.

Végezetül hadd köszönjem meg – a teljesség igénye nélkül – pár embernek a segítségét, építő, jó szándékú kritikáját:

Dr. Bertha Csilla, a Debreceni egyetem docense; a Yeats társaság elnöke, Kovács Anikó, költő, író, műfordító, az Aranylant szerkesztője; Rednik Zsuzsanna tanár; Paál Zsolt tanár, író, költő és műfordító, az Aranylant főszerkesztője.

Megjegyzés: A fenti esszé egyes részei megjelentek a Yeats Reborn című nemzetközi kiadványban, angol nyelven (EFACIS – the European Federation of  Associations and Centres of Irish Studies, Leuven, 2015.; szerkesztő: Hedwig Schwall).

Rácsai Róbert

2015-04-02

 

1 év 26 komment

A vén pap, Peter Gilligan
Fáradt volt s kedvetlen,
Mert nyája fele már meghalt,
Vagy fekszik betegen.

 

 

A vén pap, Peter Gilligan
Fáradt volt s kedvetlen, 
Mert nyája fele már meghalt,
Vagy fekszik betegen.

 

Egyszer székében szunyókált,
– Éppen esteledett –
Szegény ember küldött érte,
S ő jajgatni kezdett. 

 

„Nincs örömem, nyugtom s békém,
Csak hullunk, nincs remény;
Majd kiált, „Bocsáss meg Uram!
Testem beszélt, nem én!”

 

Letérdelt s székére dőlve
Elmondott egy imát;
S elszunnyadt, míg az eget sok
Csillag ragyogta át.

 

Milliónyi csillag gyúlt ki,
S szél rázta a lombot,
Isten árnya a földre szállt,
És halkan suttogott.

 

Csicseregtek a verebek,
Sok esti lepke szállt,
A vén pap, Peter Gilligan
A padlóról felállt.

 

„Istenem! Meghalt már, biztos,
Míg én csak aludtam.”
Felriasztja alvó lovát,
S a nyeregbe pattan.

 

Úgy vágtatott, mint még sosem,
Sziklák közt s mocsárban;
Ajtót nyitott egy nő, s így szólt:
„Ó, Atyám! Hát itt van!”

 

„Meghalt szegény, – sírta – ugye?”
„Egy órája halott.”
A vén pap, Peter Gilligan,
A gyásztól megingott.

 

„Hogy elment, meghalt – vidáman,
Mint egy kismadárka.”
A vén pap, Peter Gilligan,
Térdrehullt e szókra.

 

„Csillagokat tett az égre
Vigasztalni lelkem.
Hozzám küldte egy angyalát,
Hogy segítsen nekem.

 

Ő, ki bíborpalástot hord,
S óvja a világot,
Megszánta a legkisebbet,
Kit álma elnyomott.

 

The old priest Peter Gilligan
Was weary night and day
For half his flock were in their beds
Or under green sods lay.



Once, while he nodded in a chair
At the moth-hour of the eve
Another poor man sent for him,
And he began to grieve.



‘I have no rest, nor joy, nor peace,
For people die and die;
And after cried he, ‘God forgive!
My body spake not I!’



He knelt, and leaning on the chair
He prayed and fell asleep;
And the moth-hour went from the fields,
And stars began to peep.



They slowly into millions grew,
And leaves shook in the wind
And God covered the world with shade
And whispered to mankind.



Upon the time of sparrow chirp
When the moths came once more,
The old priest Peter Gilligan
Stood upright on the floor.



‘Mavrone, mavrone! The man has died
While I slept in the chair.’
He roused his horse out of its sleep
And rode with little care.



He rode now as he never rode,
By rocky lane and fen;
The sick man’s wife opened the door,
‘Father! you come again!’



‘And is the poor man dead?’ he cried
‘He died an hour ago.’
The old priest Peter Gilligan
In grief swayed to and fro.



‘When you were gone, he turned and died,
As merry as a bird.’
The old priest Peter Gilligan
He knelt him at that word.



‘He Who hath made the night of stars
For souls who tire and bleed,
Sent one of this great angels down,
To help me in my need.



‘He Who is wrapped in purple robes,
With planets in His care
Had pity on the least of things
Asleep upon a chair.’ 

1 év 6 komment

Így beszélt Pearse Conollynak:
„A beszéd könnyű ám,”
„Rút szótól száradt le minden
Levél a rózsafán;
Vagy a keserű szél volt az,
A tengerről talán.”

Így beszélt Pearse Conollynak:
„A beszéd könnyű ám,”
„Rút szótól száradt le minden
Levél a rózsafán;
Vagy a keserű szél volt az,
A tengerről talán.”

„Nem kell más, csak a locsolás,”
James így felelt menten,
„Hogy viruljon újra a zöld
És szépen rügyezzen,
Virágot hozzon a bimbó,
S a kert dísze legyen.”

„De honnan szerezzünk vizet,”
– Szólt Pearse Conollynak –
„Mikor kiszáradt minden kút?
Világos, mint a nap:
Hogy öntözzük a rózsafánk,
Csak a vérünk maradt.”

Link az eredetihez: https://www.poetryfoundation.org/poems/57315/the-rose-tree

 

1 év 8 komment

Sokszor néztem, hogy a csúcsán
gyakran megpihent egy gerle,
és köszöntött éjjelt-nappalt
halkan búgva, énekelve.

A szomszédban, egymagában,
állt a büszke, hatalmas fa;
bár a talaj sziklás arra,
mégis felnyúlt a magasba.

 

Sokszor néztem, hogy a csúcsán
gyakran megpihent egy gerle,
és köszöntött éjjelt-nappalt
halkan búgva, énekelve.

 

Mindegy, mi volt: ősz, vagy tavasz,
ő kékezüstbe öltözött,
boldogan néztem én fel rá,
a tengernyi sok gond között.

 

Évtizedek jöttek-mentek,
de ránk borult, mint egy ernyő,
védett minket valamitől
az a csodás ezüstfenyő.

 

 

Kivágták az ezüstfenyőt,
egy láncfűrész végzett vele.
Öreg volt már, halni készült –
mégis szívem szakadt bele.

 

Mert megszűnik minden egyszer,
Én is elmegyek majd, tudom;
én is leszek ezüstfenyő,
és leszek másnak fájdalom.

 

2018-11-10

 

P.s.: Nincsen képem róla sajnos… de talán ilyen lehetett “kamaszkorában” az a gyönyörű ezüstfenyő. 

1 év 3 komment

Álmodott, dalolt s egy dudás
Nótát fújt a dudán,
Duda nem szólt még ily búsan
És nem is volt ily vidám.

O’Driscoll dala zavart fel
Gácsért és vadkacsát,
Hol magas nád szegélyezte
A bús Szarvas Tavát.

 

És látta, hogy lett sötét a nád
Amikor este lett,
S álmában látta fakó haját
Párjának, Bridgetnek.

 

Álmodott, dalolt s egy dudás
Nótát fújt a dudán,
Duda nem szólt még ily búsan
És nem is volt ily vidám.

 

Látott ifjakat s lányokat
A réten táncuk járták,
S Bridget is ott volt közöttük,
Arcán bú s vidámság.

 

Körbeállták a táncosok
S beszéltek sok édeset,
Egy ifjú vörösbort hozott
S egy lányka kenyeret.

 

De a mulatozók közül
Bridget elrángatta őt,
Üljön inkább fénylő kezű,
Vén kártyások között.

 

A kenyér s bor végzetet hozott,
Mert ők a lég seregei;
Csak ült, s álmában a hajával
Játszadoztak ujjai.

 

Játszott a vidám vénekkel,
S nem gondolt semmi rosszra,
Mígnem egy ifjú Bridgetet,
A táncból elragadta.

 

Felkapta a legszebb ifjú
A leányt a karjaiba,
Nyakát, mellét és a karját
Fakó haja takarta.

 

O’Driscoll akkor a kártyát
Eldobta és felébredt:
Minden vén és férfi s leány
Akár a füst – elszéledt.

 

De hallotta, hogy fent egy dudás
nótát fújt a dudán,
duda nem szólt még ily búsan
és nem is volt ily vidám.

Az eredeti az alábbi linken olvasható: https://www.poemhunter.com/poem/the-host-of-the-air/

 

1 év 6 komment

Jöjj, ó jöjj hát, embergyermek,
Vízbe s vadonba vezetlek,
De fogd a tündér kezét,
Mert több a világban a jaj, mintsem azt értenéd.

 

Hol áll a sziklás fennsík
S a Sleuth-erdő ér a tóba,
Ott egy lombos sziget fekszik,
Gémek szállnak zajongva,
Álmos vízipatkány kel;
Dézsánk ott rejtettük el,
Bogyók vannak benne,
S érett, lopott cseresznye.
Jöjj, ó jöjj hát, embergyermek,
Vízbe s vadonba vezetlek,
De fogd a tündér kezét,
Mert több a világban a jaj, mintsem azt értenéd.

 

Hol a Holdfény hullámától
szürke homok csillan fel,
A Rosses Pontnál, nagyon távol
járunk egész éjjel,
Ősi táncokat ott lejtünk,
Összeér a kezünk, szemünk,
Míg a Hold elmenekül;
Lábunk ide-oda dobban,
S kergetőzünk a habokkal,
Míg a világ tele bajjal,
S aggódik álmában.
Jöjj, ó jöjj hát, embergyermek,
Vízbe s vadonba vezetlek,
De fogd a tündér kezét,
Mert több a világban a jaj, mintsem azt értenéd.

 

A dombokon, a Glen-Car fölött,
Hol vándor-víz felbugyog,
Tavakban, gyér káka között
Fürdő csillag ragyog.
Ott egy szendergő pisztráng,
Fülébe súgunk halkan,
S lesz álma nyugtalan;
Páfrány borul ránk,
Mely könnyét hullatja
Ifjú patakokba.
Jöjj, ó jöjj hát, embergyermek,
Vízbe s vadonba vezetlek,
De fogd a tündér kezét,
Mert több a világban a jaj, mintsem azt értenéd.

 

Velünk tart, s hol a határ
Csak néz konok-vakon:
Tehénbőgést nem hall már
A langyos domboldalakon,
Se kandallón teáskannát,
Ahogy dalolva örül,
S barna egeret se lát
Zablisztes láda körül.
Jöjj, ó jöjj hát, embergyermek,
Vízbe s vadonba vezetlek,
De fogd a tündér kezét,
Mert több a világban a jaj, mintsem azt értenéd.

Az eredeti ezen a linket olvasható:

https://www.poets.org/poetsorg/poem/stolen-child

 

 

1 év 3 komment

Igazából már csak egy fejezet és egy zárás van hátra, hogy kerek legyen az egész… és kiegészítő anyagként a könyvben szereplő történelmi személyek rövid életrajza.
Köszönöm, hogy sokan olvastatok, köszönöm a sok jó szándékú és hasznos kritikát – már menet közben sokat javítottam a könyvön.

 

Végjáték

„A megaláztatás, a másodrendű állampolgárok és az egyenlőtlenség napjainak egyszer s mindenkorra vége van.”

 

/Gerry Adams/

 

Egy dublini pub, 1997., március 16, Szent Patrik napjának előestéje.

 

– Rég láttalak, nagyapa. Egészségedre.

 

Nagyot húz a fiatalember a Guinnessből. Elégedetten csettint a nyelvével.

 

– Hát igen, ez igen! Még az íze, a zamata, tán még az illata is más, mint Amerikában.

 

Iszik az öreg is egy kortyot, apró, csillogó szeme a fiút nézi a korsó széle fölött.

 

– Egészségedre. – Koccan a korsó a gyalult faasztalon. – Ez csak azért van, mert itthon vagy. Itt mások az illatok, más a légkör, más a levegő, nem igaz?

 

– De bizony nagyapa, teljesen így van.

 

Újra iszik egy kortyot.

 

– Jól megy a sorod New Yorkban?

 

– Persze. Jól megy. Megy az üzlet, viszem apa sörözőjét. De jól jön most egy kis szabadság. Amúgy meg… utálatos egy város az. Az a rengeteg ember, a tülkölés, a tolakodás, az állandóan szóló sziréna hangja, hol mentő, hol rendőrautó – sokszor viszolygok tőle. De a kocsma, a kocsma az jó. Olyan, mint egy kis sziget.

 

– Mint egy darabka Írország, igaz?

 

– Így van, nagyapa. Így van. Akik bejönnek hozzánk rendszeresen, mind ír. Hétvégeken zenés estet adunk, nagy a sikere. Remek együttest találtam, az a nevük, hogy Dublin’s Shamrock. Régi ír népdalokat játszanak és vannak saját szerzeményeik is. Sok régi költő versét dolgozzák fel. Az benne a legjobb, hogy bejönnek a fiatalok is, nem csak a nosztalgiázni vágyó öregek.

 

– Kösz.

 

– Ugyan nagyapa, tudod, hogy nem úgy értettem.

 

Elmosolyodik az öreg.

 

– Persze, hogy tudom. Hogyne tudnám. Csak vicceltem.

 

Pár perc csend. Isznak néhány kortyot, majd újra megszólal a fiú.

 

– Tudod, nagyapa, mióta apa és anya meghalt abban a balesetben, sokszor érzem magam olyan furcsán. Valahogy olyan… üres az egész. Persze, jó a kocsma, jó a munka, de nem szeretem az egészet. Janet Virginiában él a gyerekekkel, Maireeddel és Jonathannal. Jó messze, elég ritkán látom őket. De naponta beszélünk. Valahogy olyan… gyökértelennek érzem magam.

 

– Aha… rágyújtasz?

 

– Igen. Leszoktam ugyan, de most jólesne. Leszoktam… nem lehet erről leszokni, csak abbahagyni.

 

Meggyújtja a cigarettát a gyufával, mélyen és élvezettel szívja le a füstöt.

 

– Apa mindenfélét mesélt annak idején.

 

– Gondolom…

 

– Ugyan nagyapa. Én büszke vagyok rád, ahogyan az egész család. Szívesen maradtam volna én itt, inkább, mintsem, hogy Amerikában éljek. Nem való az nekem. De legalább tudtunk valamit segíteni.

 

– És ezért én nagyon hálás vagyok Reilly. Valóban sokat segítettetek. Apád is. Családi hagyomány ez minálunk, Gormanéknál. Százötven évre visszamenőleg. Ti így tudtatok segíteni. Pénzzel. Biztatással. Hallgatással. Én… más módon.

 

– Úgy hallottam… kiszálltál.

 

– Igen.

 

Egy perc csend.

 

– Szabad kérdeznem, hogy miért? Jó ügyért harcoltatok, Írországért.

 

Az öreg hallgat egy kicsit.

 

– Ebben igazad van… jó ügyért. Írországért. Csak tudod, fiam… néha a jó ügy is szülhet rosszat. Néha a jó szándék is félresiklik. Kérek még egy kört, rendben?

 

– Hagyd, nagyapa. Majd én.

 

A fiatalabb odaballag a pulthoz és kér még két korsó Guinnesst. Leteszi a pénzt, legyint a visszajáróra, visszamegy a padhoz és leül.

 

Isznak egy kortyot.

 

– Tudod Reilly… előbb, vagy utóbb az ember elszámol magával. Elszámol a tetteivel. Én is elszámoltam. Szembenéztem azzal, hogy nem vagyok jó keresztény ember. Talán az Isten megbocsát majd, de én magamnak… nem hiszem, hogy valaha is sikerül.

 

– Arra a 89-es kenti robbantásra gondolsz? [1]

 

– Tulajdonképpen igen. Akkor azért feltettem már magamnak a kérdést: akármi is volt, akármi is történt, de a cél tényleg szentesítheti az eszközt?

 

Kisujjával elkezdi pöckölni a korsó fülét.

 

– Pár éve láttam egy filmet. Az volt a címe, hogy Ima egy haldoklóért.

 

Liam Neeson, Mickey Rourke… ők voltak a főszereplők.  Megrázó volt nagyon. Remek film. No meg a Michael Collins, az a tavalyi film, ki is játszott benne… igen, abban is Liam Neeson, ő volt Michael, Alan Rickman alakította de Valerát, Aidan Quinn, meg az a lány a Micsoda nőből… a Julia Roberts.

 

– Azt hiszem, ezek adták az utolsó lökést. Furcsa, nem? Én, aki évente egyszer, ha elmegyek moziba… pont ezeket néztem meg. De nem bántam meg…

 

– Igen… furcsa véletlenek vannak, nagyapa.

 

– Én nem hiszek a véletlenekben. Mindennek van oka. Mindennek. Ennek is oka van.

 

– Igazad lehet. És… nem bántottak? Úgy értem akkor, amikor mondtad, hogy kilépsz.

 

– Nem, egyáltalán nem. De ez nem is így működik. Nem úgy megy az, hogy odasétálsz, aztán bejelented, hogy holnaptól vége, mert eleged van. Nem. Érezték, hogy kiégtem, elfáradtam. De azt is tudták, hogy énbelőlem sose lesz áruló. Meg aztán már… öreg is vagyok.

 

– Csak azt nem értem, nagyapa, te miért marcangolod magad? Nem te voltál az, aki – itt lehalkítja a hangját – aki robbantott… vagy igen?

 

Csend. Az öreg nézi az asztalt, sóhajt egyet.

 

– Valóban nem. De korábban… és akár én is lehettem volna. Meg aztán pénzt adtam, érted? Pénzt… amit ti küldtetek. És a semtexet, a C4-et aligha ajándékba kapták. Vették. És tudod, Reilly… mindenkinek van anyja, van apja, vannak testvérei. Mindenkit várnak haza. Még akkor is várják ám, ha csak angol, szegény.

 

– Értem…

 

– Ne érts félre. Nem felejtek, mert azt nem lehet. Nem feledhetem, ami a családunkkal történt, ami az országunkkal, a népünkkel. Nem felejtem Emmett-et, Pearse-t, Tone-t, Connolly-t és a többieket. Itt élnek a szívemben. Nem is bocsájthatok meg, mert megbocsájtani sem tudok. Nem tudom megbocsájtani Cromwellt, a gyilkosságokat, a belfasti provokációkat, a Véres vasárnapokat, a lenézést és a rólunk szóló bunkó vicceket, az Éhínséget, a közönyt… nem. Ez is mind a szívembe van beleégve. De…

 

– Hallgatlak, nagyapa.

 

– Tudod… ebben az országban két szín van, ami mindig is fontos volt. Két szín, szimbolikus jelentéssel: a smaragdzöld és a vérvörös. Énnekem évtizedekig csak a vörössel volt dolgom. A vérrel. Elég volt a vérből. Most már szeretném, ha smaragdban pompázna minden. A kertem. A megyém. Az országom. És nem vérrel akarom öntözni. Megvetsz érte?

 

– Dehogyis, nagyapa… dehogyis.  Hova gondolsz. Megértelek.

 

Megfogja az öreg kezét az asztal fölött.

 

Nagyot sóhajt az öreg.

 

– Én, Patrick Gorman esküt tettem egy pár éve. Megtartom, amit megígértem; amit meg kellett tennem, megtettem; mint az őseink, az elődjeink. De elég volt most már. Amúgy is más a jövő. Talán el lehet rendezni más módon is a dolgokat. Akárhogy is volt, elmúlt, és nem is szeretném, ha visszajönne.

 

– Mit gondolsz erről? Hm? Reilly? Apád, az én imádott fiam hogyan vélekedne? Szerinted?

 

Csend. A fiú – nevezzük csak annak, bár huszonöt éves – szeme könnyekkel telik meg. Harapdálja az alsó ajkát. Majd egy indulatos mozdulattal letörli a könnycseppeket az arcáról.

 

– Szeretlek, nagyapa. És büszke vagyok rád, büszke is leszek mindig. Igaz ember vagy; nem csak igaz, ír ember, de egyáltalán: igaz ember.

 

– Én… köszönöm neked, fiam.

 

– Én köszönöm, nagyapa. Én köszönöm… igazad van. Folyt már vér elég. Most már a smaragdot csiszoljuk.  Gyere nagyapa, menjünk. Segítek a kertben neked.

 

És elindulnak ketten, a hatvanhét éves öregember és a huszonötéves unokája. Építeni. Smaragdot csiszolni.

 

 

 

„Hands across the Divide” (Kezek, melyek áthidalják a megosztottságot).  Szobor Derryben

 

 

VÉGE

 

Zárszó

Éppen húsz éve, hogy 1998. április 10-én, hajnali öt órakor, hosszas huzavona és rengeteg egyeztetés, tárgyalás után végre megszületett az az egyesség, amelyet a világ a Nagypénteki Egyezmény néven ismer. Valamennyi nagyobb politikai párt és szervezet részt vett rajta – létrejött a megállapodás az Egyesült Királyság, benne Észak-Írországgal, és Írország között.

 

Nagyon sokan várták ezt a pillanatot, hiszen a legtöbb ember békében és biztonságban, szabadságban akar élni; az emberek belefáradtak a csatározásokba, a kölcsönös gyűlölködésbe, a véget nem érő bosszúhadjáratba. Senki sem szeret rettegésben élni.

 

Mondhatnánk, eljött végre a megbékélés… bár azért ez nem teljesen van így napjainkban sem. A sok évszázados sérelmeket nehéz – sőt lehetetlen – elfeledni, főleg, ha a régi sebeket feltépték az elmúlt pár évtized véres eseményei is – mindkét oldalról.

 

De a sebeknek gyógyulniuk kell. Tanulni kell, elfogadni egymást, elfogadni és megérteni azt, hogy a ma embere nem felelhet azért, amit korábban mások tettek. Persze nem minden fehér és fekete, nem fog ez menni egyik napról a másikra, de… szép lassan majd csak sikerül.

 

Az biztos, hogy nem szabad engedni az elnyomásnak, nem szabad hagyni, hogy erőszakra az elkeseredett és fanatizált emberek erőszakkal, provokációkra és megfélemlítésre robbantással, közönyre gyűlölettel, kínzásra kivégzéssel válaszoljanak.

 

Hiszem és vallom, hogy a cél nem szentesítheti az eszközt – még akkor is ezt kell mondanom, ha tökéletesen meg tudom érteni az indítékokat. Megérteni meg tudom, elfogadni már jóval nehezebb…

 

De elég ebből.

 

Legyen a zárszó egy főhajtás… tisztelgés az ír hősök előtt, a megkínzott, bebörtönzött, vagy megölt szabadságharcosok előtt, az elesett katonák, civilek és családjaik előtt, az angol áldozatok előtt, egyáltalán MINDENKI előtt, aki az életét adta, vagy az életét elvették ezekben a véres évszázadokban.

 

Isten nyugosztalja őket, Isten segítse utunkat.

 

Nem az utcán folyik a vér,
Hanem ereinkben lüktet,
A szívünk végre megbékél,
Mert miénk a Smaragdsziget.

Legyen hát így.

Damien Gorman

 

Függelék

 

Életrajzok

 

Adams, Gerry: (1948. október 6. -) Ír politikus, a Sinn Féin vezetője 1983 és 2018 között.

 

Brugha, Cathal: (1874. július 18. – 1922. július 7.) Forradalmár és republikánus politikus. Aktívan részt vett a Húsvéti Felkelésben, A Függetlenségi háborúban és a Polgárháborúban is. Számos politikai tisztséget töltött be.

 

Casement, Roger: (1864. szeptember 1. – 1916. augusztus 3.) Emberi jogi aktivista, közszolga, költő. A Húsvéti felkelésben való szerepe miatt – árulás vádjával – kötél általi halálra ítélték és kivégezték. Elítélésének körülményei vitathatók.

 

Ceannt, Éamonn: (1881. szeptember 21. – 1916. május 8.) Ír republikánus, a Kiáltvány egyik aláírója. Kivégezték.

 

Clarke, Thomas: (1858. március 11. – 1916. május 3.) Republikánus forradalmár. Tizenöt évet töltött angol börtönökben. Kivégezték.

 

Colbert, Con: (1888. október 19. – 1916 május 8.) Forradalmár, a Húsvéti Felkelés egyik vezetője. Thomas Clarke testőre. Kivégezték. A megadás után magára vállalta egysége vezetését, hogy megmentse parancsnokának életét, aki házasember volt.

 

Collins, Michael: (1890. október 16. – 1922. augusztus 22.) Ír forradalmár, katona, később Pénzügyminiszter, az IRA Hírszerzésének igazgatója. Az IRA gerillataktikájának egyik kifejlesztője. Jelentős szerepe volt az Angol-Ír szerződés létrejöttében. Orvtámadásban vesztette életét. Az egyik legismertebb, legszeretettebb hős Írországban. Több film készült életéről.

 

Connolly, James: (1868. június 5. – 1916. május 12.) Ír politikus, szónok és szocialista munkásvezér. A Húsvéti Felkelés egyik emblematikus figurája. A felkelésben való részvétele miatt kivégezték. Mivel súlyosan megsebesült, a kivégzésekor egy székhez kötözték, hogy agyon tudják lőni. Connolly szobrot kapott Dublinban, középületek viselik nevét, és többek között Yeats is megemlékezik róla.

 

Cúchullain: Ír mitológiai hős. Felbukkan a skót és a manxi folklórban is.

 

Daly, Edward: (1891. február 25. – 1916. május 4.) Forradalmár, a Húsvéti Felkelés egyik vezetője. Kivégezték.

 

de Valera, Éamon: (1882. október 14. – 1975. augusztus 29.) Politikus, államférfi, tanár, később államelnök és miniszterelnök. Halálra ítélték a Húsvéti Felkelés után, de végül az ítéletet nem hajtották végre. Az Ír Köztársaság egyik megalapítója, Írország modern kori történelmének egyik legmeghatározóbb alakja.

 

Emmett, Robert: (1778. március 4. – 1803. szeptember 20.) Szónok, forradalmár. Felségárulásért kivégezték. Bár forradalmi céljait nem érte el, gondolatai és cselekedetei nagy hatással voltak a későbbi szabadságharcosokra.

 

Gifford, Grace: (1888. március 4. – 1955. december 13.) Ír színésznő, szabadságharcos, Joseph M. Plunkett felesége. A Sinn Féin prominens tagja, Thomas MacDonagh sógornője. Miután férjét kivégezték, ő is raboskodott a Kilmainham-i börtönben.

 

Gonne, Maud: (1866. december 21. – 1953. április 27.) Színésznő, forradalmár és szüfrazsett, John MacBride felesége. Ő játszotta Yeats: Cathleen ni Houlihan című darabjában a főszerepet. Hosszú ideig ő volt Yeats plátói szerelme. Ismert továbbá az ír nacionalizmus iránti elkötelezettségéről; ő alapította többek között az Ír Ligát (Gaelic League, 1896).

 

Griffith, Arthur: (1871. március 31. – 1922. augusztus 12.) Ír politikus és író, aki létrehozta a Sinn Féin-t, amelynek elnöke lett. 1922 januárjától augusztusáig ő volt a Dáil elnöke, valamint ő vezette Michael Collinssal az Angol-Ír tárgyalásokat 1921-ben. A „Magyarország feltámadása” (The Resurrection of Hungary: A Parallel for Ireland) című könyv szerzője.

 

Heuston, Seán: (1891. február 21. – 1916. május 8.) Forradalmár. A Húsvéti felkelés során hihetetlen bátorsággal két napig tartotta mindössze húsz önkéntessel a Mendicity Institution-t. Kivégezték.

 

Joyce, James: (1882. február 2. – 1941. január 13.) Író, költő, kritikus, az ír irodalom egyik legnagyobb alakja. Fő műve az Ullysses, amely sokáig be volt tiltva az USA-ban és az Egyesült Királyságban.

 

MacBride, John: (1868. május 7. – 1916. május 5.) Ír republikánus, katona. Harcolt az angolok ellen a 2. Búr Háborúban, ahol őrnagyi rangot szerzett. Maud Gonne férje. Kivégezték.

 

MacDiarmada, Sean: (1883. január 27. – 1916. május 12.) Politikai aktivista, forradalmi vezető. A Kiáltvány egyik aláírója. A Sinn Féin egyik szervezője, az Irish Freedom című lap későbbi igazgatója. A Húsvéti Felkelésben való szerepe miatt kivégezték.

 

MacDonagh, Thomas: (1878. február 1. – 1916. május 3.) Drámaíró, költő, tanár, egyetemi oktató, politikai aktivista, a Húsvéti Felkelés egyik vezére, Joseph M. Plunkett jó barátja és sógora. A felkelés után kivégezték.

 

Mallin, Michael: (1874. december 1. – 1916. május 8.) Forradalmár, politikai aktivista és katona. Tizennégy éven át szolgált Indiában. A Húsvéti Felkelés során James Connolly irányítása alatt harcolt. Kivégezték.

 

Markiewicz, Constance: (1868. február 4. – 1927. július 15.) Forradalmár, politikus és szüfrazsett. A Sinn Féin tagja. Az első nő, akit beválasztottak a Brit Parlamentbe (helyét nem foglalta el). Az Ír Köztársaság Munkaügyi Minisztere. A Húsvéti Felkelés után először halálra, majd életfogytiglanra ítélték; de 1917-ben kiszabadult. Yeats róla is megemlékezik Húsvét, 1916 című versében.

 

O’Hanrahan, Michael: (1877. január 16. – 1916. május 4.) A Húsvéti Felkelés egyik vezetője. Számos írása megjelent újságokban. Kivégezték.

 

Parnell, Charles Stewart: (1846. június 27. – 1891. október 6.) Politikus, a brit parlament képviselője, ahol az ír függetlenség parlamenti úton történő kivívásáért küzdött. Az ír radikalizmus egyik előhírnöke, az ír politika egyik legmeghatározóbb alakja. Számos író, költő megemlékezett róla – többek között Yeats és Joyce is.

 

Pearse, Henry Patrick: (1879. november 10. – 1916. május 3.) Tanár, költő, író, politikus, a Húsvéti felkelés egyik vezetője. Elkötelezett volt az ír kultúra és nyelv iránt. Kivégezték.

 

Pearse, William: (1881. november 15. – 1916. május 4.) Patrick Pearse öccse, A Húsvéti Felkelés egyik résztvevője. Egyesek szerint inkább a bátyja miatt végezték ki.

 

Plunkett, Joseph Mary: (1887. november 21. – 1916. május 4.) Költő, újságíró, az Ír Köztársasági Testvériség tagja, a Húsvéti Felkelés egyik emblematikus vezetője. Két verseskötete jelent meg. A felkelésben végzett szerepe miatt kivégezték. Halála előtt megengedték, hogy a börtönben feleségül vegye Grace Gifford-ot. Írországban több középület is viseli a nevét.

 

Sands, Bobby: (1954. március 9. – 1981. május 5.) Parlamenti képviselő, az IRA egyik vezetője. Kilenc társával együtt éhségsztrájk következtében hunyt el a hírhedt Maze börtönben. 

 

Shaw, George Bernard: (1856. július 26. – 1950. november 2.) Nobel-díjas író, drámaíró, az ír irodalom egyik legnagyobb alakja. Michael Collinssal személyes barátságot ápolt.

 

Swift, Jonathan: (1667. november 30. – 1745. október 19.) Író, költő, esszéista. Leghíresebb műve a Gulliver utazásai.

 

Tone, Wolfe: (1763. június 20. – 1798. november 19.) Ír forradalmár, az Ír Republikanizmus atyja, és az 1798-as Ír Lázadás vezére. Letartóztatása után a börtönben öngyilkosságot követett el. Halála után a Republikánusok ikonikus alakjává vált.

 

Wilde, Oscar: (1854. október 16. – 1900. november 30.) Ír költő, író, drámaíró, kritikus; az angol nyelvű irodalom egyik legnagyobb alakja.

 

Yeats, William Butler: (1865. június 13. – 1939. január 28.) Költő, drámaíró, esszéista, irodalomszervező, politikus, az Ír Szabadállam szenátora. Az ír irodalom egyik legnagyobb alakja. 1923-ban Irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki. Az itt idézett nagy hatású Cathleen ni Houlihan című dráma és a Húsvét, 1916 című vers írója.

[1] 1989. szeptember 22-én nagy erejű pokolgép robbant egy kenti támaszponton megölve tizenegy katonazenészt.

 

 

Rácsai Róbert Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
Minden szerző, aki önállóan is beengedheti a saját beküldött írását, de kérheti a javítást is!