Pápay Aranka - Panteon
Vezetéknév
Pápay
Keresztnév
Aranka
Biográfia
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/
2 év 27 komment

Isten éltesse sokáig, jó erőben, egészségben, alkotókedve teljében a mi Kisslaki Lacinkat, valamennyiünk örömére!

2 év 14 komment

Szemelvények

 

A borzalmakhoz is hozzá kényszerültek szokni. Repülők zúgtak el, északról időnként zúdultak a német lövedékek a Sió fölött a falura, a Kálváriáról és a Várból pedig válaszoltak rá az oroszok. Küldözték egymásnak pusztító üzeneteiket, zavartalanul, mintha közöttük nem is utcák, házak, emberek húzódnának meg.

Ozora négyszer cserélt gazdát a Dunántúlon megrekedt állóháborúban, egyik sem volt jobb, mint a másik. A németek egyszercsak nem merészkedtek többé átgázolni a Sión, nemcsak azért, mert délről mindent elöntött az orosz invázió. Hanem már nem is lett volna mit rekvirálni, se élelem, se ló, akkor meg minek? A malom raktárából és a községi magtárból is elvitték a gabonát, csak a leleményesen elrejtett érték lapult földben, álcázott falak mögött. Aki még élt a faluban, az már edződött. Erősödött a fásultság, de a túlélés ösztönét nem ölte meg. 

Az utcai szobájuk olyan idegen lett, hogy Aranka undorral lépett csak be, meg sem tette volna, de a pékék lányával és menyükkel, Margittal és Mariskával az oroszoknak kocsonyát kellett főzniük.

Hosszú deszkákat hoztak oda a katonák, hokedlikkal alátámasztották, és arra rakatták ki velük a sok tányért, hogy megdermedjen a benne illatozó finomság, mert ebben a fűtetlen szobában volt ahhoz való hideg. A háló az oroszok élelem kamrájává lépett elő, sőt abból nekik is jutott. Ó, nem az adakozás okán. Dehogy, dehogy!  Amikor félve hárítani próbálta Mariska a felkínált kóstolót, akkor ráfogták a puskát. Meg kellett etetni a szakácsokat, nehogy eszükbe jusson megmérgezni az ellenséget.

Közben felfedezték a varrógépet, megkérdezték, az kié. Arankát mellé ültették, ő pedig rémülten varrni kezdett… Hamarosan jött egy Maruszja, hozott rengeteg, vastag vásznat, megmagyarázta, hogy abból milyen alakú, mekkora duplasarkos zsákot kell készíteni.

Ezekben az egységcsomagokban aztán meghatározott súlyú küldemények indultak útjukra, messzi orosz földre a családnak. Volt abban monogramos evőeszköz, selyem hálóing, óra, minden, amit még fellelt a Vörös Hadsereg.

Károlynak is adtak — nagyon kellemetlen — feladatot, kalauzolni kellett a tisztiszolgákat, borospincék felkutatásához. Persze, hogy nem örömmel ment, de ami még borzasztóbb volt, neki velük kellett innia. Ez a gyomorfekélyének egyáltalán nem lehetett ínyére. Pláne, amikor már a bor ki is fogyott, és a hordók alján ülepedő seprőt csapolták vödrökbe. Bevitték a konyhába, és úgy itták a sűrű, lilás — folyadéknak is csak jóindulattal nevezhető — masszát, hogy olyant embertől még nem látott az itt élők világa. Aranka kétségbeesve nézte, hogy ezt a szörnyűséget férjével is megitatták, mese nem volt.

Mivel tanult pedikűrözést, egy középkorú, magasrangú orosz tiszt furcsa bicegésére figyelt fel Karcsi, aki többször hozott csokoládét a gyerekeknek és valami olyant mondott, „iss, ich habe auch einen Sohn“. Megszólította németül, és valamit megbeszéltek. Egy délután vizet forralt, és Alexander tisztiszolga hamarosan bevezette a parancsnokát, lehúzta a csizmáját. Az fájdalmas arccal csomagolta ki a láthatóan elgyötört lábait. Összevissza álló lábujjain benőtt körmök és hatalmas tyúkszemek éktelenkedtek.

Amíg ázott a lába, arcára kiült, elterült a jóleső érzés, ami láthatóan eláradt egész fáradt testében. Beszélni kezdett a tiszt és olyasmiket is elmondott, amiért rövid úton hadbíróság elé állíthatták volna. A háború előtt leningrádi egyetemen tanított és jól beszélt németül.

Közben két katonalány ment át a konyhán, egyenesre szabott, térdig érő szoknyájuk felett zubbony, erős lábikrájukon a puha, rövidszárú csizma feszült. Nevetgélésük hallatszott ki, míg átöltöztek. Röpülő ujjú, virágos selyemruhában és magassarkú cipőben jöttek elő, vastagon kifestve, bódító kölnifelhőbe burkolva, ami úgy úszott utánuk, mint egy nyúlós slepp.

— Ezek azért álltak be katonának, mert otthon ennivalójuk se volt. Arany élet ez nekik, mindegyiknek van magasrangú tiszt pártfogója. Ha vége lesz a háborúnak, otthon megint a kecskével, disznóval laknak majd együtt a faházban — mondta a lányok mögött becsukódó ajtót nézve a tanár, közben boldogan mozgatta felfrissült lábujjait a Karcsi ölébe terített törölközőn.

Megkérdezte, mi baja van a kislány lábának, és amikor végeztek, azzal búcsúzott, hogy visszajön érte, mert van nagy tudású orvosprofesszor barátja, aki az övénél rosszabb lábakat is megoperált… Még jó, hogy nem értette Kisaranka, hogy mit mond, mert akkor biztosan nem mosolygott volna vissza rá a búcsúsimogatásakor átadott csokiért.

Tanácsot is adott, hogy amikor nekik tovább kell majd állniuk, ne maradjanak a lakásban, mert nem minden parancsnok tud a civil lakosokra így vigyázni, mint ők.

Hamarosan csomagoltak is, és Mariska lélekszakadva rohant be Pápayékhoz, hogy megtalálhatták az egyik rejteket, mert az ő evőeszközös dobozukat látta befelé gyömöszölni egy hátizsákba.

Károly sietett a parancsnokhoz, hátha visszakaphatja, mintha azt a csekélyke vagyontárgyat lényeges lett volna megmenteni… 

Aztán bánta is már, mert egy tiszt felsorakoztatta a katonákat, lábukhoz tett csomaggal. Mariskát odaparancsolta Karcsi mellé, hogy mutassa meg, melyik tette el a készletet, és a motozáskor melyik zsákból kerülhet elő. Ha valóban ott bújik az érték, a tolvajt azonnal, ott lövi le.

Egyik ruszkiban és zsákmányban se voltak már hajlandók felismerni a tolvajt és a kérdéses díszdobozt a megszeppent Mariska és Károly.

Ezt az Alexander nevű tisztiszolga búcsúzóul megköszönte, megveregetve a jó vengerszkij vállát, mint a ló farát szokás és hálából kezébe nyomott két ezüst teás- meg egy evőkanalat, kis hegedű alakú nyelükön hétágú korona és cizellált monogram volt. Mellé tett egy hasas, ibolyamintás finom porcelánbögrét.

— Harasó lenni tovaris, tedd el és gondolj Alexander. Druga.

Karcsi az egész szituációra emlékezni akart talán örökre. Ezután az ő terítéke nem nélkülözhette sem azt a kanalat, sem a bögrét, de nem igazán a barátság szimbólumaként.

Aztán amikor az utolsó, már megismert, védelmet biztosító parancsnokot is felpakolták egy teherautóra, januárban egy nagy, német támadás után a falusiak jobbnak látták elmenekülni a tűzvonalban lévő utcákból.

— Most hová megyünk, Karcsi? — nézett Aranka hideglelősen a férjére, miközben összekapkodott néhány szükséges holmit.

— A Kálvária déli oldalán, a pinceputri-soron viszonylag „szélárnyéka” van a lövedékeknek.  Oda viszlek benneteket… Legszívesebben soha nem is jönnék ide vissza…

— Ahogy összemocskolták az otthonunkat, én se…— volt a kiábrándult válasz, és annyi csomaggal, amennyit a gyerekeken kívül elbírtak, felkerekedtek.

Ott találtak menedéket, ahol a sárgaföldbe vájt putrik népe élt. Akkor nem maradt idő arról meditálni, hogy az — mint lakás — biztonságos, vagy nem. A falu utcáinál jobbnak ítéltetett…

Pár hét, ide-oda költözés következett a kis Pápay családnak, néhány napig nagyszülőkkel is együtt bujkáltak. Amit a béke nem tudott összehozni, a háború megtette. Zokszó nélkül együtt voltak.

Ilikét úgy beöltöztették, hogy Kisaranka elsőre fel se ismerte nagynénjét, aztán meg rémülten kérdezte, miért nem mosakszik meg, csupa korom az arca, olyan, mint egy öregasszonynak öltözött kéményseprő, abban a szakadt, piszkos ruhában. De aztán figyelni kezdte a többi rongyos nőt és magától is rájött, hogy a hamuból kent álarc és a rongyok épp olyan „búvóhelyek”, mint a szekrény mögötti üreg, ahová a legszebb lányokat dugták. Azok ketten csak pár percre jöttek elő, és a legkisebb mozgolódásra már tűntek is el a hirtelenjében vájt, szűk lyukban.

Néhány emberrel együtt Károlyt is elvitték árkolni. Már a második nap is felvirradt, de még mindig nem tértek vissza.

— Szépen süt a nap. Menjünk ki egy kicsit a gyerekekkel ebből a lyukból —, javasolta mama. Jenő papa közbeszólt.

— Az udvarra ne vigyétek a kicsiket, mert ilyenkor járhat erre repülő, még idelőnek rátok. Legfeljebb a féltető alá…

A putri elé ácsolt cseréptetős építmény világosabb, tágasabb volt, mint a partba vájt szoba. A sarokban, rakott sparhelten főztek az asszonyok. Az üvegezett ajtótól jobbra-balra ablakon láthattak ki, le a napsütötte völgyre. Az ott kanyargó úton teherautó döcögött. A távolabbi domb mögül hirtelen repülő tűnt fel az égen, recsegve bömbölt és valami furcsa ropogás hallatszott. Nagyapa magához rántotta Öcsikét, és épphogy a széket érte el másik kezével, amin Kisaranka ült. Azt ledöntötte és úgy hasalt le mellé, hogy zuhantában elkapta, és testével mindkét unokát takarta, míg a gépzaj elviselhetetlenül felerősödött, majd elhalkult. A plafon nélküli tetőn és a kőpadlón pattogott valami körülöttük. Az üveg- és cserépdarabok mellett addig ismeretlen, apró tárgyak gurultak, amik csak Papának nem voltak idegenek…

Kis karcolásokkal megúszták a sortüzet.

Már esteledett. Aranka tisztába tette Öcsit, de az attól sem csendesedett el, egyre tejciért nyöszörgött. Nyakából a hosszú sálat gyors, ügyes mozdulatokkal a haja alá emelte Aranka, homloka felett kétszer megcsavarta, majd a tarkójánál — egész haját belefogva — szorosan alágyűrte. Anyósa ijedten figyelt fel a „turbán” készítésre.

— Készülsz valahová?

— Leszaladok a faluba, nekem tejet kell szereznem — magyarázta.

— Megőrültél? Karcsi már ottmaradt. Te is meg akarod öletni magad? — jajgatott a mama.

— Visszajön, ne tessék félni, én is visszajövök, de ezek a gyerekek nem halhatnak éhen. Ha maradt még tehén a faluban, azt meg kellett fejni, valahol biztosan adnak tejet. — Felkapott egy köcsögöt és elindult a korán jött estében, még a kijárási tilalom előtt.

Nagyon sokáig nem történt semmi. Árpika álomba sírta magát nagyanyja karjában.

— Elkísérhetted volna, Papa! — tűnődött, miközben a kinti szürkület estébe fordulását bámulta.

— Ne zsörtölődjék ténsasszony — jött az öregember szava a sötét sarokból. — A’ jobb lenne, ha kettejük marad ott?

— Maga meg ne károggyon má annyit, öregapám! Inkább szót se szójjon! — intette asszony-unokája, aki eddig csendben tett-vett.

És akkor megnyikkant a kisajtó. Ziláltan állt a gyenge mécses fénykörében Aranka, de kezében ott volt a tele köcsög, egy kendővel lekötve.

— Itt van a tej.

— Te jó Ég, nem ért baj? — sírta el magát Mariska mama.

— Nem. A fülem mellett néha fütyült valami, aztán a Gosztola bácsi berántott a kapun… Először visszazavart volna, de mondtam, hogy én tej nélkül nem jövök el… erre a kertek alatt elkísért. Csöre néni meg azt akarta, hogy ott várjam meg a reggelt — hadarta furcsán, miközben a kezében táncoló lábast a tejjel kissé lötyögtetve a platnira tette…

Papa kérés nélkül élesztette a parazsat, és amíg ráhelyezte a fahasábot, felpillantott menyére, mint aki akkor fedezte fel az összetartozásukat.

— Az golyó volt… ami fütyült — magyarázta.

— Tudom — görbült le Aranka szája.

Amikor Kisaranka felébredt, apja ott aludt mellette a szalmán. Halálosan kimerülten ért „haza”, de azzal a hírrel, hogy találkozott Blázsoviccsal.

— Azt mondta, újra feltűnt Alexander, beszéltek is vele. Szerinte visszamehetnének mi is. Ott a parancsnokság a Hamar házban, meg talán már nem is lőnek annyira…

Másnap reggel megint felkerekedtek…

Az új orosz csapatoktól féltve a nőket, abban állapodtak meg Hamarékkal, hogy a szép polgári házukba beszállásolt parancsnokság védelmében a 4×4 méteres mosókonyhájukat elfoglalhatja a két család. Az alatt a két hét alatt — amíg ott éltek Blázsovicsékkal — Kisaranka végre, újra hallotta nevetni is az anyját. Cukorrépát reszeltek, azt keverték a darált mákhoz, és Mariskával meg Margittal rétest nyújtottak az arra nemigen alkalmas nulláslisztből. Szakadt, ellenállt a nyújtásnak, de kisülve hasonlított a süteményre. Csak szokatlan — egy kicsit földízű — volt a répától, de mohón estek neki a hadirétesnek. Magda néni meg olyan prószát sütött kukoricalisztből, hogy annak a lepénynek édeskés, finom ízét még sok évtized után is érezni véli a felnőtt Kisaranka.

Éjszakára szalmát szórtak a mosókonyha kövére, és azon aludtak sorban a nők, Magda néni, Aranka, mellette Kisaranka, aztán Mariska és Margit. A kicsik megint vájt fateknőbe kerültek a lábak közelébe, a férfiak az ajtó elé szorulva, de ott legalább őrködve alhattak.

A három férfinak üzemeltetnie kellett a kemencét. Míg a kenyerek sültek, nem figyelték őket, nagy titokban falat bontottak a pékség kamrájában, előkerültek a lesütött oldalassal teli tepsik, az ötliteres üvegekbe elrakott, gusztusos savanyú paprikák, amik közt színesek is voltak, zöldesek és pirosodók. Csak úgy kínálta magát mind, és naponta friss kenyér is jutott hozzá. Ez volt a haszna — és egyben ára —, hogy a szovjet katonáktól ott kaptak menedéket. Kiszolgáltatva, de a továbbélés hitével, amikor még remény se látszott.

 

2 év 13 komment

részlet

 

~o~

 

Pápay Jenő soha nem részegedett le, bár nagyon tudott mulatni. A legényegyletben minden hétvégén ott kellett lennie, hiszen az intézmény elnöke volt, és a színdarabok egyik rendezője is.

Minden szabad percét kitöltötték ezek a foglalkozások, de egyre kevésbé éjszakákba nyúlóan.         

Szigligeti Ede A Cigány című népszínművének bemutatója után fia és menye is ott maradtak ünnepelni a sikert, énekelgették a darab dalait, és akkor Jenőnek kivételesen sikerült mégis részegre innia magát, a nagy koccintgatások közepette.

Amikor látták, hogy kifelé indul, Aranka és Karcsi pár lépés távolságra követték, féltették, hátha elesik az úton, mert igencsak tántorogva vette az irányt a Sár utca felé. Mama is aggódott, mert újabban tíz óra körül már otthon szokott lenni. Kikönyökölt az ablakba, úgy várta a Papát. Egyszer csak felhangzott a házhoz közeledő, borízű nóta: „Árva, vagyok, árva, Én vagyok az árva, áldja meg az Isten, Ki az árvát szánja.”

Mariska mama régen hallott szerenádot, most nem szaladt gyertyáért. Ahogy felismerte élete párja hangját, félhangosan, de az éjszaka csendjében, jól kivehetően közölte lesújtó véleményét:

— Főrendező, úr… elnök úr! Szééép kis elnök úr!

Papa meg csak botorkált tovább, a kisajtó felé, és dúdolta a megünnepelt színdarab egyik betét nótáját.

— „Több árva is van még” — kontrázott halkan Karcsi a következő strófából.

Már oldódott a feszültség köztük, a fia önállósodásához hozzászokott, de az önérzetén esett sérelmet fel nem dolgozta.

Miután a Verebélyi Klinikán azt közölték Karcsival, hogy kislányának bénulása soha nem lesz gyógyítható, akkor Arankában egy kétségbeesett elhatározás ébredt, hogy ezt neki kell megcáfolnia. Rendületlenül gyűjtötte a gyógyfűveket, gőzölte, masszírozta a vékonyodó lábacskákat. Karcsi pedig rendszeresen cipelte Kisarankát az ellenőrző vizsgálatokra, ahol pedig nyújtották, hajlítgatták, kínozták a zsugorodásra hajlamos ízületeit, és járógépet rendeltek el.

Ez a kitartó küzdelem tiszteletet ébresztett a nagyszülőkben is. Mariska mama az apáca húgait is mozgósította, mert hitte, itt már csak a csoda segíthet. Megbeszéltek egy zarándokútat a székesfehérvári zárda kertjében Kasza István sírjához. Aranka mindenre hajlandó volt, ami segíthet a gyermekén.

A két fekete ruhás apáca láttán, akik hatalmas, keményített fehér fityula alól kérlelték, a kislány megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó imát mondani.

— Miféle nevelés ez!? — okolta az anyát a szigorú Irma, azaz Huszár M Polyxénia zárdafőnöknő, de húga, soror Erzsike megbocsátóan mosolygott.

— Ugyan már, majd otthon elmondod az imát, mi itt helyetted is kérjük őt, hogy segítsen meggyógyulnod — simogatta meg a dacos kislány fejét, és átadott Arankának egy apró alumínium kazettába zárt kegytárgyat és Kaszab István fényképet. — Ő segíteni fog a gyógyuláshoz vezető úton, és a fájdalmak elviselésében.    

Otthon bekeretezték a fényképet és a kiságy fölé helyezték a falra. Minden esti imát Kaszab Istvánhoz intézett kéréssel fejeztek be. Karcsi viszont az akkor Ozorán szolgáló plébános megjegyzésére, hogy: „Mostmár csak azért imádkozzatok, hogy a Jóisten mielőbb magához vegye” — többé nem gyónt, nem járt az ő miséire. Azt mondta, neki nem kell többé közvetítő a Jóistenhez…

Kisarankát a járógép sem állította talpra. Esett-kelt benne. Egy un. villanyozó készüléket is beszereztek, amitől visított a gyermek, de hitték, hogy életre tudják kelteni a bénult izmokat. Aranka folytatta a gőzölést, masszírozást, magához ölelte, és hiába óvták, még akkor sem a babakocsjában tolta, hanem legszívesebben karján vitte kislányát, amikor már a testvérkét hordta a szíve alatt, aki 1943 júniusának Péter-Pál napján, egy keddi napon érkezett.               

A család büszkén és boldogan ünnepelte a fiút, csak Kisaranka ijedt meg.

— De, Anyu, akkor hogy fog velem játszani, ha nem lány, hanem fiú?

— Ne félj, Cucikám, meglátod, Öcsike nagyon jó testvéred lesz.

A névadásnál Aranka elvetett minden hagyományt. Nem akarta egyik nagyapa nevét sem, és a születés napjának neveit pláne nem.

— Az én kisfiamat ne hívja senki Palinak. És nekem van egy Károlyom, ez a név maradjon csak az övé. Találtam egy nagyon szép nevet. Mit szóltok az Árpádhoz? — nézett ragyogó szemmel a férjére. — Pápay Árpád! Hát nem szépen hangzik? Pápay Aranka és Pápay Árpád — ízlelgette boldogan.

     

~o~

 

Aranka nővére, Vargáné Jenőfi Ilonka 1943-ban három fiát nevelte Hőgyészen, a tizennégy éves, komoly Vilikét, hét éves kissé vad Karcsikát és a kis egyéves Zolikát. Húgával keresztkomák is voltak, egymás gyerekeit tartották keresztvíz alá. Vilike mindig Ozorán nyaralt, látta nagyapját dolgozni, órás szeretett volna lenni, hát Lénárd nagyapa nagy boldogan fel is vette inasnak legidősebb unokáját. Mi több, koszt-kvártélyra is szerződtette. Persze rokoni alapon, azaz ingyen, ami sehogyan nem tetszett Róza mamának. A fiú ügyesnek bizonyult, de valami nagyon nem stimmelt. Egy fejlődő kamasznak a legbőségesebb koszt is kevés, Róza főztje pedig kívánatosnak sem volt mondható, és azt is szűken mérte.

— Lénárd, egy ilyen kamaszt mi nem győzünk majd etetni!

— De hiszen annyit eszik, mint egy madárka — állapította meg szomorúan a nagyapa, a szegény gyerek pedig mindig éhezett.

Róza, amint látta Vilikét a feladatába elmerülni, elszólította a munkaasztaltól, fát aprítani, vagy kezébe nyomva két vizeskannát, az artézi kútra küldte. Az út a kúthoz Karcsi üzlete, azaz lakásuk előtt vezetett, és Vilike beugrott kicsit keresztanyjához, nem panaszkodni, de ha megkínálták, azt elfogadta és kapkodva evett. Hamar kiderült, hogy miért eszik olyan mohón.

— Vilike, ne siess, egyél rendesen, látom, ízlik — látta, a fiú szeme kopog az éhségtől. — Még nem ebédeltél?

— Ebédeltem de… ez nagyon finom. Félbe hagytam a munkám is, sietnem kell, és nehogy Róza mama rájöjjön, hogy itt ettem.

— Az nem volt finom, amit főzött?

— … hát… nem nagyon, de szerencsére kevés volt, ezért valahogy megettem.

Ettől kezdve nagy titokban, de minden nap Aranka kosztján élt a kis inas. Lénárd papa kíváncsisága azonban egyre nőtt, mitől telik olyan sok időbe az az út az artézi kúttól. Egyszer aztán utána eredt és tetten érte az etetést.

— Egyél csak, fiam — zuttyant le az egyik hokedlira, két kezét keresztbe támasztotta a maga elé állított sétapálcája kutyafejére, úgy nézte mélyen elgondolkodva unokája jóízű falatozását.

Kitalálta, ezután ő maga készít uzsonnát kettejüknek minden nap. Ettől meghökkent, majd dúlt-fúlt Róza, de ebben túljártak az eszén — egyelőre. Ám, amikor Ilonka is megtudta, hogy fia éhezik a nagyapjánál, mi több, még a tanulásban is akadályozza a mama, akkor azonnal kitört a vihar, mert Ilonka nem olyan szelíd teremtés volt, mint a húga. Azonnal csomagolta Vilike holmiját. Lénárd papa nagyon elkeseredett, mégsem tehetett semmit.

— Rózával nem lehet szót érteni, ki nem dobhatom — kesergett.

— Tudom, Édesapám ezért nem lesz a fiamból órás.

Azonnal beíratta polgáriba, majd a háború után így lett Vilikéből tímár tanuló az apja mellett.

~

Róza mama megnyugodva úgy gondolta, évente jár neki egy kis kirándulás, és mi mást találhatott volna ki, mint a legközelebbi alkatrészvásárlás alkalmával kérni, hogy elkísérhesse férjurát Pestre. Lénárd még örült is, hogy a kedvében járhat, talán jobbá válik tőle.

— Tudod, volna néhány holmira szükségem, amiket Ozorán nem kapok meg, és szeretném megismerni az üzletfeleidet is.

Együtt utaztak, elegáns megjelenésével, mosolyával mindenütt szívélyes fogadtatásban részesült, Lénárd büszke volt rá. Aztán a következő lépésként meggyőzte a férjét, szeretné ő is kivenni részét az üzleti munkából.

 — Azt hiszem, Lénárd, levehetném válladról azt a terhet, hogy itthagyva az üzletet, Pestre kelljen utaznod. Minden ügyfeled ismer már engem, összeírod, mit szeretnél, és én elhozom neked.

Ettől kezdve évente kétszer megfordult Róza a fővárosban, megszállt valami finom szállodában, bevásárolt és vásárolgatott, megebédelt a Gundelnél, megnézett néhány filmet, aztán hozott mindenkinek némi ajándékot, hogy szó ne érje a ház elejét.

Javára írandó, hogy minden kiruccanása után Kisarankának Jókai köteteket ajándékozott.

 

2 év 11 komment

részlet. A képen a kényszerközösség karácsonya, fehér köpenyben a négy fodrász, a fényképész hölgy mögött Karcsi, az apám.

A mérhetetlenül elszegényedett faluban még a nagy konspirációk árán zajló földosztás is sikertelen volt, és megkezdődött a kollektivizálás. 1947-ben a földművesszövetkezet, majd a termelőszövetkezet után, 1949-ben az iparosok is vegyes kisipari termelő szövetkezetet hoztak létre. Igazából a magas adóiktól reméltek megszabadulni, de végül saját csapdájukba estek.

Karcsi egyre levertebben érkezett haza az agitáló gyűlésekről, végül jött a megyei „agitáló autó”, újabb gyűlésre hívták össze a község önálló iparosait. Addig senki sem mehetett haza, míg alá nem írta a KTSz-be belépés nyilatkozatát.

A megyei vezetőség „önként felajánlás” megjegyzéssel sajátította ki Karcsi teljesen berendezett műhelyét és kinevezte azt a szövetkezet fodrászrészlegének. Kijelentették: a négy borbély kényelmesen dolgozhat benne két műszakban, kettő reggel hattól kettőig, a váltás este tízig. Mivel Károly látszott a legalkalmasabbnak a bizalomra, hát kinevezték a részleg vezetőjének. Ettől kezdve minden második héten délelőtt, közbeeső hetekben délután, félnapokat tartózkodhatott elkobzott üzletében — pontosan úgy, mint a másik három, kézi szerszámaival beköltöző társa —, mint egy alkalmazott. Széthullott a maga-teremtette, biztos élete. A hirtelen kapott szabadidejét úgy adták ajándékba, ahogy a vele járó keresetkiesést és nélkülözést. A bevételről pontos kimutatást kellett vezetnie és vezettetni, azt könyvelnie a saját kis íróasztalánál, és a kassza negyven százalékát társadalombiztosításként befizetnie. Nem csak a munkaideje csökkent a felére, de az állandó kuncsaftok is szétszóródtak a négy kolléga között. Ezekből ketten idült alkoholisták, Cs. A. pedig nem volt igazán jó szakember, de ő csak mértékkel ivott. Ám Sz. J-et alig látták az üzletben, a pincesorokat járta, pár pohár borért, vagy két-három szem tojásért bárkit megborotvált, és D. I. az eszméletlenségig leitta magát szolgálatban is. Így talán nem véletlenül nevezte el a falu részegvezetőnek az egész életében józan Karcsit. Ha ő volt szolgálatos, akkor zsúfolásig megtelt az üzlet, nem győzte fél műszakban, túlórázása azonban feketézésnek minősült. Gyomorfekélye ekkor újult ki harmadjára.

Mama sírva jegyezte meg, hogy Papának legalább nem kell most ezt átélnie.

~O~

Tatabányán 1951-re annyira elkészült a ház, hogy két helyiséget ki lehetett meszelni. Bözsi egy percig sem akarta férjét tovább magára hagyni ott. Előbb a két kislányt elküldte Feri vidéki rokonaihoz nyaralni, pakolt és költözött, Locival utazott takarítani, hogy mielőbb együtt lehessenek saját otthonukban.

— Első dolgom volt karnisokat felszereltetni, hogy a még festetlen ablakkeretek mögött már függönyöket lássanak a szomszédok — mesélte később. — Tudják meg, ennek a szorgalmas embernek, aki úgy dolgozik a kőművesek, ácsok mellett, mint a segédmunkások, van családja is.

És főzött hétvégén a mestereknek, hogy legyen kedvük akkor is dolgozni, és minél előbb befejezni a munkálatokat, kívül-belül a házon. Ősszel már ott íratták be a gyerekeket iskolába.

 

~O~

 

Talán igaz, talán nem, de Mariska mamának néha szüksége volt egy kis veszekedésre. Ez elég nehezen jött össze, mert Karcsival könnyen összekaptak, de Arankával ezt nem lehetett kivitelezni. Ha kiabálni kezdett valaki a környezetében, ő vagy csendesen tett rá egy megjegyzést és faképnél hagyta, vagy, ha többen veszekedtek, akkor kitárta az ajtót.

— Miért nyitod ki? Ezt nem kell hallaniuk a szomszédoknak — mondta Mama.

— Hát akkor nem kell kiabálni — szögezte le Aranka, és ez hatásos volt, de Mama egy napon belül epegörcsöt kapott a visszafojtott indulattól. Nagyon meggyötörte, epét hányt, majd napokig ágyban maradt, koplalt.

Aranka tudta már, ilyenkor keserű teával kell itatni.

— Köszönöm, kislányom — mondta hálásan, és szent volt a béke. Aztán három nap múlva vígan kipenderült a konyhába, fogott egy nagy fej hagymát, kanálfej zsírral, három tojásból hagymás rántottát készített magának, és egy jókora karéj kenyérrel jóízűen megette. Semmi baja nem lett tőle.

Más alkalommal megsértődött.

Anyu a pénteki piacról egy szépen kihízlalt (tömött) kacsával tért haza. Mama elégedetten nyugtázta:

— Hű, ez gyönyörű, biztosan jó, nagy mája van.

Ebéd utáni szundikálása után kilépve a házból, azon csípett bennünket, hogy a nyárikonyha elé engem egy hokedlira ültetett anyu, és úgy adta kezeimbe a halálraítélt szárnyas lábait, hogy egyik-egyikkel a szárnyait összefogjam, míg ő gyorsan elvágja a nyakát, és vérét egy alátett tálba csepegteti. Szörnyen sajnálta a lilikét, nekem meg nehéz volt tartani, még vonaglott is néhányat szegény, ezért igyekezett mielőbb túl lenni az egészen. Én is émelyegtem, de magyarázta:

— Ez egy csúnya művelet, de meg kell tanulnod, hogyan okozhatod neki a legkevesebb fájdalmat — és mutatta, a kitapintott helyen, éles késsel, egy nyisszantással kell teljesen átvágni a tarkójánál. 

Amikor nagymama közeledett a járdán, már messziről csattant a hangja:

— Hát nem tudsz megvárni? A gyerekkel tartatod azt a nehéz állatot?! Én is itt volnék, vagy mi!

— Meg kellett tanulnia, Mama kérem, hogy ne járjon úgy, mint én fiatalasszony koromban…

— Nem is volt nehéz — kotyogtam volna bele, de anyu se tudta befejezni a mondatát. Mama villámló szemmel fordult sarkon, fájós lábait meghazudtolva tűnt el az előszobában, és csak a szobaajtó puffanása hallatszott bentről.

— Majd megbékél… — fordult felém anyu. — Az az újasszonykori eset úgy történt, hogy apukád elment valahová, egyedül voltam, a tyúkot meg kellett volna főznöm, de még élt. Addig soha nem vágtam el baromfi nyakát. A karomba fogtam, simogattam a fejét, és átszaladtam a szomszédba, megkérni Kovács Marist, hogy vágja le. De csak az anyja volt otthon. Na, az öregasszony kivett egy rozsdás kést az asztalfiókból, két térde közé kapta a madarat, kezdte nyiszálni az én tyúkocskám nyakát, az meg kapálózott, rikácsolt… Erre elkaptam a szerencsétlent, hazaszaladtam vele, egyenesen a fáskamrába, és baltával lecsaptam a véres fejét — fejezte be, miközben már a forrázóvízben forgatta a kacsát. — Na, én megtanultam a leckét, de azóta is remegek, ha le kell vágnom egy baromfit — tette még hozzá.

Ekkor az előszobaajtón Mama lépett ki, az ünneplő flokon ruhájában, gombos lakkcipőjében, ridiküljét lóbázva lépegetett a szőlőlugas alatt.

— Hétfőig Mariskánál leszek — szólt foghegyről, majd a kertajtóból még visszafordult. — Egyétek meg a kacsátokat!! — fröccsent a szó méregként.

És mit tesz egy józanító beszélgetés!

Még aznap, késő este egyik unokája, Mariska fia hazakísérte nagymamát. Miután szó nélkül a szobájába vonult, Attila kuncogva elmesélte, hogy amikor elpanaszolta, miért jött hozzájuk, a lánya megvonta a vállát.

— Jól van, Mama, most alaposan megbüntette őket, itt paprikáskrumpli lesz holnap, ők meg megeszik a kacsájuk máját, töpörtyűjét és pecsenyéjét.

Reggelre elszállt a sértődöttség, szombat-vasárnap derűs élvezettel dicsérte Mama a kacsának minden falatját, sőt még a körítéseket is.

~O~

 

 

Kalandom Knoll Istvánnal
2 év 6 komment

Idézek az Összefércelt jegyzeteimből:

Egy Knoll István nevű filmrendező járt az intézetben.

2 év 2 komment
2 év 15 komment

12 évesen

A műtétsorozat után nem tudtam betelni az önálló járás adta szabadsággal, annyira élveztem. Az iskolában tablót készítő fényképésznővel, a kedves ismerős Mackó Manci nénivel beszélgetve jutott eszembe egy ötlet. Szövetkeztem vele.

Titokban bementem a műtermébe, nagyon kedves volt… Jenőfi nagypapától kapott kis zsebpénzemet vittem előlegnek, és reméltem, a többit kifizetik a szüleim, ha meglátják a fényképemet. Azt mondta, nem kell, ez ajándék tőle, régóta drukkol a családunknak, ő is örül, hogy végre tudok és merek egyedül járni.

… és vártam, mikor kapom meg a kész fotókat. Hát azok épp akkor lapultak a zsebemben, amikor a család és a ház is gyászban volt, a bejárati ajtón fekete drapéria, Pápay nagypapa a kisszobában felravatalozva. Nagymama furcsa, feketeszegélyű zsebkendőbe sírdogálva fogadja a távolról érkező rokonokat.

Csak a boldogító siker járt a fejemben, hogy egyedül megoldottam ezt a magamnak kitalált feladatot, segítség nélkül intézkedtem életemben először, amivel méginkább örömet fogok okozni a szeretteimnek, mint a képekkel. Ragyogó arccal érkeztem haza.

— Gyertek, hamar, nagy meglepetésem van! — harsogtam.

Anyu lecsendesített.

— Jó, jó, csak halkabban. Nagyapád itt fekszik holtan, mindenki szomorú, senki nem képes most semmi örömre.

Láttam arcán a bánatot, elszégyelltem magam. Akkor döbbentem rá, amit addig át sem akartam érezni, hogy nagypapa elment, többé nem járkál itt köztünk, igaz, többnyire barátságtalanul, mégis hozzánk tartozott. Hiányozni fog. A halál végleges.

Megszeppentem, némán tettem le a borítékot. Belepillantott, lassan kivett egyet… a képről ártatlanul néztem rá, és bele a világba. Anyu átölelt.

— Nem tettél semmi rosszat, ez tényleg szép ajándék nekünk, csak egy kicsit rosszkor kaptad meg Manci nénitől. Nagymamának inkább majd holnap adj belőle.

 

 

 

2 év 29 komment

töredék, apák napjára

 

1920-ban parcellázni kezdtek a Várhegy és Sió közt egy új utcát. A földmunkák igen nehezen indultak, talán azért, mert a régi várárok helyét felváltó, korábban már lecsapolt láp még nem száradt ki igazán. Tavasszal mégis elkezdődhetett a munka.

Az utca a templom mögül indult a Várdomb alatt, és a szőlőkkel borított völgyekig húzódott a Sióval párhuzamosan. Folyó felőli oldalán a Gőzmalom állt, duruzsolt szakadatlanul. Jellemzően Sár-utca névre keresztelték, a sok őrletni érkező lovas-kocsi tengelyig merült a mély sárba, ami nyáron is csak rövid időre száradt ki, akkor meg az elülni se akaró porfelhők szálltak fel minden jármű nyomán. A malommal szemközti oldalon mégis egymás után nőttek ki a földből a házak, új életet jelentett a csupa épülő és épphogy kész épületből álló, új utcasor.

Jenő és Mariska házhelye az 5-ös sorszámot kapta.

Mielőtt a legidősebb gyerek, Karcsika betöltötte tizenkettedik évét, neki kellett vizet hordania az építkezéshez a kőművesek, ácsok számára. Az ikrek már a szép, hajópadlós, nagykonyhás házban születtek meg 1922-ben. Velük tizenegy tagúra növekedett Mariska családja, mert húga, Margitka továbbra is velük élt, és Jenő idős édesanyja, Ómama hozzájuk költözött.

Ezen a nyáron Pápay Karcsi „nagyfiúsítva lett” — tizenkét évesen. Többé nem nyaralhatott, hiszen már csak emlék maradt Karola nagymama és az ő tündérkertje, sőt az iskolaév indulása sem csupán a tanulást jelentette. Jenő egész mást is tanított a korához képest szokatlanul apró termetű fiának, előbb a szappanozást, majd a borotválást is, és csakhamar őt küldte házhoz, a kinti kuncsaftok kiszolgálására, mert a borbélyszékben ülőt még nem igazán érte fel.

Hajnalban ébresztették a gyereket, először a csarnokba küldte „mutter” a négyliteres kannával, hogy a nagy családnak, de főleg kis testvéreinek tejet hozzon. Alighogy hazaért, kezébe nyomta „fater” a kellékeket: a mama által mosott-vasalt és belecsempészett előkéket, kiskendőket, meg az arcszeszt, timsót, szappanozó csészét, ecsetet, borotvát és a kis kézi fenőszíjat rejtő „pakkot”, aztán együtt indultak munkába, ő házról-házra, apja pedig a borbélyüzletbe.

— Aztán igyekezz fiam, el ne késs az iskolából! — szólt utána, amikor a főtérre vezető útjuk a Cinca patakot átívelő Pap-híd után különvált. Ez a széles kőhíd a Sár utca elején álló plébániáról kapta a nevét. Az utca másik oldalán a templom falu fölé magasodó barokk tornya őrködött az ősi Vár tövében, mellette nem messze az iskola, még gyerekzsivaj nélkül, hiszen a nebulók ilyen korán édes álmukat alusszák… A csengettyű is némán várakozott. Karcsika úgysem mehetett még arra, neki a Főszegen volt dolga, ő a hídon átérve jobbra, míg a papa balra, a Cinca másik oldaláról a templomra néző üzletsor felé fordult.

A kis inas rendszerint akkor hallotta meg a becsengetést, amikor munkáját végezve, futva érkezett az üzletbe, a pakkot csak letette, táskáját felkapta, és iszkolt az iskolába, ahol a késésért szidást, az órán elbóbiskolásért pedig tenyerest kapott.

Tartott ez mindaddig, míg egyszer az Ozorára szerződött új kántortanító fel nem figyelt késéseinek okára.

— Mondd, fiam, miért nem aludtál te éjjel?

— Aludtam én, tanító úr kérem…

— És mikor keltél fel?

— Fél hatkor…

— Olyan korán?

— Igen, mert a csarnokban hatkor már adnak tejet.

— Később is adnak.

— I-igen, de később más dolgom van…

— Dolgod? Miféle dolgod?

Karcsi lehajtotta a fejét, mintha a cipője orrával tologatott darabka krétát tanulmányozta volna az olajozott padlón. Hallgatott. Papa azt mondta, erről nem kell beszélni, nekik sok testvérét kell etetniük, és ő már nagyfiú, ideje hasznosítania magát.

— Rám nézz, ha hozzád beszélek! Mi a dolgod neked iskola előtt?

Makacs hallgatása alatt a padok közti sutyorgás hallatszott.

— Csend legyen! — intette az osztályt a tanító úr, de egy kis kar a magasba lendült, két feltartott ujjával jelentkezett a nebuló.

— Majd később, Gyuszi! Még nem felelhetsz.

— De én tudom…— állt fel a kis kotnyeles, egyik lábáról a másikra billegve tekintgetett körbe, és sűrűn bólogatott, tudálékosan, mintegy igazolást remélve társaitól. — Borotvál!

Kuncogás hullámzott végig az osztályon, és alig kivehetően egy szó: — Koszvakaró… koszvakaró… — A szó, ami fájt, úgy hasított, mint egy bonckés, amivel a békát belezték ki a nagyfiúk a hátsó udvarban.

Heinlein Béla az olvasókör rendezvényein és a színdarabok rendezésében is együtt munkálkodott Pápay Jenővel, össze is jártak, jó barátságban voltak. Régen sejtette, hogy ez a zömök, de koránál legalább egy fejjel alacsonyabb kisfiú titokban már inas az apja mellett, most a gyerektől akarta hallani, hogy megbizonyosodjék.

— Azt mondtam, csend legyen! Karokat hátra! — fordult előbb erélyesen a padsorok felé, megvárta, amíg minden gyerek karbafonva hátul a két kezét, vigyázz -ban ült. — Koszt vakarni csak koszos emberről lehet, és az az ő szégyenük. Ha valaki mégis megborotválja őket, az dolgozik. Értitek? Dolgozik! Ezt a szót pedig nem akarom többé hallani. Aki kiejti a száján, tíz tenyerest kap. Megértettétek?

Megszeppent csend.

— Halljam!

— Igenis, megértettük, tanító úr, kérem. — Úgy szavalták kórusban, mint szünet után az egyszeregyet, amíg be nem érkezett tanítójuk az osztályba…

— Igaz, hogy reggelente kijársz borotválni? — lépett közelebb a fiúhoz és vállára tette a kezét.

Karcsika megszívta az orrát, és bólogatott lehajtott fejével. Heinlein tanító úr még hallgatott egy kicsit, aztán megkérdezte:

— Hány testvéred van, Karcsi?

— Hát — vette elő ujjait a gyerek —, Kismariska, Bözsike, Ilike, Jóska… meg az ikrek… Hat — adta össze.

— Jól van, fiam, menj a helyedre — sóhajtott, és szelíden a padok felé tolta. — Vegyétek elő az olvasókönyvet.

 

 

 

 

2 év 44 komment

Requiem egy nagyszerű asszonyért halálának évfordulóján.

Már négy éve távozott… Ferenc két év múlva követte…

2009. február 24-én írtam: “Igen Ildikó, emlékszel biztosan, hogy mit kérdeztem Tőled még az ismeretségünk elején… Hogy a test, vagy a lélek doktora vagy-é?!

Már tudom, hogy a kettő együtt és még valami, amit nem tanítanak az egyetemeken.”

 

Tizenkilenc éves fiadat veszítetted el, egyszer elküldtem neked Chopin Nocturne-jének linkjét, ezt válaszoltad: „Biztosan nem tudod, de megérezted, hogy Chopin fiam kedvenc zeneszerzője volt és sokszor hallgattuk együtt a Nocturnokat… Most a meghatottságtól nem tudok tovább írni. Áldjon meg az Isten, Arankám!”

 

Az a megtiszteltetés ért, hogy utolsónak megjelent könyved kéziratát rám bíztad, én gondozhattam, míg nyomdakész lett. Két hónapig benne éltem, azalatt hosszasan leveleztünk, még közelebb kerültünk egymáshoz. Ezekkel a sorokkal kezdődik, így emlékezve a kezdetekre, és szeretett kicsi fiadra:

 

„A dombtetőről, ahová éppen felért a kétkerekű bricska, már látszik a falu. Úgy néz ki, mintha két temploma volna. De ez csak optikai csalódás. A másik templom már másik országban van, erre figyelmeztetnek a jobb oldalon egymást követő őrtornyok is. A kocsit fiatal nő vezeti, Emese doktornő, otthon csak Moli. Lófarokba kötött haját jólesően fújja a szél. Tavaly megkérdezte valaki, hogy érettségizett-e.

Visszapillant a valaha volt, híres Báziásra. Ma ott dolgozott, reggel óta. Sorra látogatta a sziklás dombok közé bújt aprócska házakat, megvizsgálta a település valahány gyermekét, feltérképezte az egész cifra nyomorúságot. Jobb tudni, hogy mire számíthat. Hegyre fel és völgybe le, gyalog-ösvényen, mert utak már rég nincsenek. Harmincöt rogyadozó parasztházacska, csak itt-ott piroslik a teteje. Egyedül a repkénnyel befuttatott hajdani szálloda romja látszik el idáig, előtte a Mária szoborral, de ezt inkább csak tudja, mint látja.

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban? Századok ültenek el, s te alattuk…  Alatta teljes fönségében hömpölyög a Duna, hatalmas kanyarral lépi át a határt. A délutáni nap arany korongja kicsit megül a túlparti domb felett s közben nyílegyenes ezüst ösvényt varázsol a vízre. Menni volna jó, messzire…

Mála, a rendelő apróka lova, ahogy meglátja a falut, hirtelen vágtába kezd lefelé a meredek domboldalon. Csak úgy porzik utánuk a köves makadámút, s majd szétrázza darabjaira a vándorcirkuszi kikiáltótól italért vásárolt egyetlen járművet, a rendelő büszkeségét. Múlt héten szerezték, még meg se száradt rajta rendesen a fehér festék és a szép piros kereszt, amitől egyből hivatalossá lépett elő a köztudatban.

– Menni, mondom, de nem így, egyből tönkre! Kellett nekem Sztánko bátyót otthon hagyni a neveletlen gyerekeivel! – Az öreg azt mondta induláskor, csak arra vigyázzak…

Kétségbeesetten húzza a gyeplőt – a ló feje szinte hátratörik. Végül szerencsésen leérnek a völgybe. Még erősebbet húz a szíjakon.

– Hó, hó! Mála, te átok, hát mit képzelsz?!

A ló megáll. Egészen rövidre fogja a gyeplőt – bal kezében az ostor haragosat villan. Az állat egész teste megvonaglik, de menni nem tud. Fájós szája visszafogja. Az ostor lesújt, újra és újra. Üti a szerencsétlen párát, amíg belefárad.

– Hát így pajtás! S most szép csendesen megyünk haza. Gyí!

A ló tisztességtudó lassúsággal elindul. Egyelőre elment a kedve a vágtázástól.

Mi üthetett ebbe a szelíd állatba, hogy ilyen eszeveszetten rohanni kezdett?

Gondolhattam volna. Feszít a tőgye szegénynek. Kiscsikója van otthon. Csakhogy pajtás, engem is várnak otthon. Engem is vár a „kiscsikóm” – ez nem ok arra, hogy veszélyeztesd az életem. Persze, amikor az embernek feszíti a mellét a tej, az nagyon rossz dolog… Azt hiszed, hogy azt én nem tudom? Mégse vágtáztam haza időnap előtt. – Hogy te csak egy ló vagy és te ezt nem tudhatod? Hát jó, na! Lehet, hogy nem kellett volna ilyen kutyául megverjelek. De nagyon megijesztettél!

Pedig legszívesebben én is hazarohantam volna akkor. Kocsárdy elvtárs a marxizmus államvizsgán épp úgy nem törődött azzal, hogy szoptatok, mint én most veled. Bár nem érzem magam hibásnak érte. Én csecsemőgondozásra indultam, közben minden házban két-három idős mámi el kellett panaszolja minden derék és egyéb fájását. Mind azt hiszik, hogy ezen segíteni lehet. S ez így van jól.

Persze, az is elképzelhető, hogy Kocsárdy elvtárs se tehetett róla, hogy nem vizsgáztathat előbb, csak amikor sorra jutok. Hogy a többiről tehet-e vagy sem, azt még nem sikerült eldöntenem.

Mire sorra kerülök, már úgy feszít a mellem, mintha vasmarokkal szorítanák. Kihúzom a tételt. Tudom. Minden tételt tudok, nem érhet meglepetés. Gondolkozási időre nincs szükségem. Minél hamarabb jussak haza, a kicsi fiam nagyon éhes.

Mondom a dolgokat, szépen, precízen, logikusan. Levonom a következtetést: – Tehát – amint az előzőekből világosan kiderül – a társadalmi lét határozza meg a társadalmi tudatot –, de a tudat rendszerint elmarad a társadalmi javak fejlődéséhez viszonyítva. Ezért nagy fontosságú – a szocialista tudat mielőbbi kialakításában – a politikai nevelés.

Befejeztem. Legalább kilencest kell kapjak! Kocsárdy elvtárs megszólal:

– Kedves Székely Emese elvtársnő! Tekintettel arra, hogy az egyetemi évek folyamán száznyolcvan fokos szögben elhajolt jobbra és balra a Párt irányvonalától, úgy döntöttünk, hogy csak javára fog válni, ha még egyszer alaposan áttanulmányozza a marxizmus-leninizmus tanításait. – Sajnálom, de a vizsgáját nem fogadhatom el!

Hát tudod Mála, akkor már nagyon fájt a mellem, attól féltem, hogy csorogni kezd a tej és átüt a blúzomon. De az én mértani ismereteim szerint a száznyolcvan fok, az tiszta egyenes. Környékezett a röhöghetnék. Azt se tudtam eldönteni, hogy a többes szám – miszerint nem tudták elfogadni – azt jelzi-e, hogy ezt többen előre elhatározták, és ő csak elszajkózta, vagy a saját okos kútfejéből származik minden. A hatökör is többes szám, merthogy fejedelmi többesről ott és akkor szó sem lehetett… Végül is megtartóztattam magam, és nem röhögtem (csak később odahaza), de szó nélkül nem állhattam meg:

– Kocsárdy elvtárs, ezt háromnegyed órával előbb is megmondhatta volna! – Fogtam az indexemet és sietve haza indultam. – Viszontlátásra!

Látod, én nem vágtáztam, mégis megvertek. Na, de ennek már nincs semmi jelentősége. Azóta az államvizsgát is letettem, lezser egy éves felcseri bérezés és orvosi munka után. Pedig olyan mutatós voltam a bukottak listáján, az első helyen, kilenc ötvenes médiával, akár a rekordok könyvét is megpályázhattam volna. De én csak ezt a jó kis körzetet „választottam”, 99 km-re az első vasútállomástól, 150 km-re az első hajómegállótól és mindössze 7 km-re attól a begazosodott, semmibe vesző sínpártól, ahonnan valaha a Búziás-Bécs gyorsvonat indult.

De nagyon boldog voltam, hogy szoptathatok. Most majd örülhetsz te is, hazaérkeztünk.”

 

Ki tudná összefoglalni, mi mindent „választottál” még, hogy emberségből példát adj mindannyiunknak.

Akkor is, amikor soha igazán el nem oszlatott ködfátyollal fedték be kicsi fiad hamvait.

 

„Végre eleredtek a könnyei. Összefolytak a vízzel. Mosták testét, lelkét egyaránt.

Sírni jó – csak nem mindig szabad és nem mindig lehet.

Elzárta a csapot. A szemét is szárazra törölte.

– Én még mindig nagyon gazdag vagyok, hiszen van, aki miatt nem szabad sírnom. Nekem legalább volt egy csodálatos, szép fiam! Van, akire emlékeznem. Úgy is lehetett volna, hogy ne legyen. Hazudtam, amikor azt mondtam, hogy az a boldog, aki sohasem szült gyermeket. Én húsz évig boldog voltam! Van, akinek húsz perc igazi boldogság se jutott az életben. Hát akkor viseljük el emberi méltósággal, ami még hátra van!

(…)

– Látod, kisfiam, hogy szenved apád? Hidd el, nekem se könnyebb. Csak valakinek meg kell őriznie az ép eszét is a családban. Hiszen te mondtad, emlékszel? – „Ha te is elveszted a józan eszedet, hol marad akkor egy fix pont a világon, amibe kapaszkodni lehet?” – Igen – valahogy így mondtad… Hát akkor itt a fix pont, fiam, csak nem kapaszkodsz már bele soha. Rajtad én már semmit sem segíthetek! Én ezentúl már csak az élőkön segíthetek, kisfiam! Csak az élőkön segíthetek!…

(…)

A kinnmaradottak mereven figyelték a kéményt. Árpád térdenállva várta, hogy felgomolyogjon a füst. Moli úgy kuporgott a virágágyás szélén, mint annakidején a kicsi széken, az anyja halálakor. Feltört a füst, sötéten, aztán feltisztult hamar. Magasan szállt fel a kék égbe.

– Fiam! Gyere felém, fiam! – könyörgött zokogva Árpád.

Egy gyenge szélfuvam – mintegy válaszképpen – fejük fölé terelte a füstöt. Aztán már csak mint sejtelmes pára szállt egy ideig vékony csíkban az ég felé és eloszlott a semmiben.

Moli nézte, ahogy szétterül a park felett, rászáll bokrokra, bogyókra, levelekre. – Elpihen őszi levélen – drága kis Bóbitám!

Hirtelen furcsa nyugalom szállta meg. Érezte, hogy ezentúl mindenütt vele lesz a fia – mindenben, ami szép – szerelmesekre váró parki padon – a tó vizén, hol csónak siklik – s fenn a bárányfelhőkben. Ha esni fog, mert fog, hamarosan – az eső cseppjével is visszatér hozzá. Ha lágy őszi eső mossa az arcát, olyan lesz, mintha a fia simogatná!”

 

Vallottál az elesettségről is, öregedés elfogadásáról…

 

Nemrég írtad: „Sajnálom, hogy a Torony életbe nem tudok aktívabban bekapcsolódni, mert nagyon szép dolgokat csináltok és magas nívón. De ennyire futja az erőmből. Meg kell tanuljak takaréklángon égni, ha még pislákolni szeretnék egy ideig.”

És most, május 14-én: „Én sajnos jövő héten megyek a klinikára Szegedre, kivizsgálásra, mert 102 mm a vérsüllyedésem és senki sem tudja miért.
Egyébként két hétig SEMMIT nem tudtam enni… majd az okosk kiderítik mi bajom. Ha megtudom, neked is megírom.
Addig postaszünet, DE SZERETETSZÜNET AZ NINCSEN!
Remélem, tartogat nekünk az élet még bár egy találkozást.

Ölellek:
Ildikó”

 

Fejet hajtok előtted, drága Moli, fájdalmak elviseléséért, és minden másokért-tevésben gazdag éveid előtt, amit megéltél, családért, barátokért, betegekért, szeretetszolgálatért!

 

Hogy a barátodnak fogadtál, lélekmelengető írásaidat, leveleidet, bíztatásodat köszönöm, köszönöm, hogy voltál és maradsz nekem/nekünk!

 

 

 

 

2 év 14 komment

Házunk az 50-es években

 

Mielőtt végleg kiléptek abból a lakásból, ahol eddigi életük zajlott, Aranka megállt a szobaajtóban. A csupasz falak közt megelevenedett a múlt… Az első télen itt fagyott leheletük a duplaágy végére, itt szülte két gyermekét — az egyikről ebben a szobában tudta meg, hogy nehéz élet vár majd rá.  

Innét űzte ki az oroszok dúlásának nyomait, szagait, mésszel, lúggal és felejtéssel, és ide várta haza szorongva a férjét a hosszúra nyúlt mahócai útról… Sok-sok emlék… ilyen is, olyan is, de boldogok voltak itt, és most mennek oda, ott lakni, élni, ahol őt nemkívánatos személynek nyilvánították hosszú évekre. Pedig milyen szívesen látták, kedves vendégként fogadták, amíg csak a lányaik barátnőjeként érkezett!

Elmosolyodott. Akkoriban a kis ikerfiúk, Gyuszika és Lacika így szaladtak elé:

— Mit hoztáj nekünk bajamit? — mert a ridikülje mindig rejtett számukra kóstolót a vasárnapi süteményből, amit ő sütött.

Legjobb lesz csak a szép emlékekre gondolni.

 

~o~

 

 

A szülői ház látszólag rendben volt, de az első, amit észleltek, a konyhából nyíló spejz elviselhetetlen szaga. Pedig az ablakát állandóan tárva hagyták. Ajtaja és a konyha bejárati ajtaján át a rossz illeszkedések következtében a huzat hozta-vitte ezeket a nem kívánt illatokat.

— Papa, ez egérszag — szimatolt Karcsi.

— Tudom, fiam, de valahol bejönnek, képtelenség kiirtani őket. Mindent megrágnak, oda már élelmiszert be se viszünk. Mérget raktam ki a fal mentén, azt meg se kóstolják.

Másnap egy tucat egérfogóval érkezett haza Karcsi. Estig mind a tizenkét csapda egeret fogott. Igen ám, de az első csattanásra beszaladó Aranka a szája elé kapott kézzel hátrált ki, és többé be nem ment oda. A kimeredt szemű kis állatot látta még álmában is.

A borbélyüzletben két napig másról sem beszéltek, mígnem egyik kuncsaft megváltó hírt látszott hozni.

— Pápay úr, mint tuggya, Kardos József a böcsületes nevem. Hallom, mi a gongyuk. Az asszony nem hagyta vízbe ölni a kismacskákat, de mostanra má’ sokallja üket. Ügyesek, még a kazal mellett is megfoggyák az egeret… olyan süldőmacska félék. Ha gondúja…

— Persze, hogy gondolnám, de azok már nagyok, visszaszöknének.

— Elmondom, mit köll tennyi. Zsákban vigye haza, és csak a kamurába engeggye ki üket. Aztán csuktya rájuk az ajtót és csak tejet aggyanak nékiek. Ellesznek azok, még meg is híznak.

A két cica csakugyan hatalmas hancúrba kezdett azonnal az egérbirodalomban, és pár nap elteltével már a nyitott spejzajtóban kapták a tejecskét. Eszük ágában nem volt szökni…

Rövid időn belül a ház kedvencei lettek, igaz, amikor felrohantak a függönyön, annak senki nem örült, de amikor a söprű alatt átnyúlkálva elkapkodták egymás kis mancsát, akkor felvidították az egész családot. Nem is beszélve a szép lassan egértelenné váló portáról. A spejzt kimeszelhették, üvegcserepekkel tömték meg az egérlyukakat, és már nem kellett félteni az ott tárolt ételeket.

Az egyik cica, a fekete-fehér foltos szelíd volt, törleszkedő, doromboló, a másiktól vad pofont kapott, aki meg akarta simogatni fehér bundáját, amin itt-ott vörös és fekete foltok tarkállottak.

 

A szülők beköltöztek abba a szobába, amiből a lányaik kiröppentek, majd ahová gyerekestől tértek vissza háború után. Nem volt az kicsi, de Mama ragaszkodott hozzá, hogy a nagy ebédlőasztalt is betegyék a szoba közepére. A becsapódó akna keveset kímélt meg a régi berendezésből, ezért, amikor a Gyánt-puszta gazdasági igazgatója elköltözött Ozoráról, a felesége, Úrhegyiné Illés Klára elárverezte a felesleges bútoraikat, amit megvettek Pápayék. Kivételes szerencsének érezték ezt a beszerzést, mert az elpusztultakhoz hasonlókhoz másképp sohasem jutottak volna. Az egyik legszebb darab ez az esztergályozott lábú, kinyitható, ónémet asztal volt, hát Mama úgy döntött, ez ne menjen a közösbe. Nem baj, ha nagy helyet foglal, elfér a többi, ugyancsak nehéz bútordarabtól körülvéve.

A gyönyörű, plüss, szintén ónémet díványnak csak a domborműves fa alja maradt ép és egyik henger kartámasza, de szövet terítővel letakarva még el lehetett ücsörögni rajta. Mama szeretettel simogatta.

— Ezen ülve akartuk megvárni az éjszakai lövöldözés végét. Itt, mellette csapódott be az akna… Mind a hárman meghaltunk volna, ha nem hív el bennünket a postás Jóska.

— Fő, hogy életben maradtak, Mama kérem, és a nővérem kárpitos sógora teljesen fel tudja majd újítani ezt a díványt is — vigasztalta Aranka, de látta, a savanyú mosolyt, ami azért ült ki anyósa arcára, mert ez a kedves, de terjedelmes bútor már semmikép nem fér be a kisszobába.

Azért abból nem engedett, hogy az ajtó mögötti sarokba, kályha helyett, a megálmodott, oly nehezen várt, csillogó-villogó asztalisparhelt kerüljön. Vízmelegítője a szobába varázsolja majd télen a lábáztató vizet, sütőjéből meg a kedvenc héjában sült krumplit vacsorázhatják Papával, ketté vágva, kicsit megsózva, ráolvadó vajdarabkával a tetején. Aranka kicsit csalódott, mert egyelőre nem futotta mégegy új asztali tűzhelyre, így maradt a konyhában az ormótlan rakott sparhelt, de legyen úgy, ahogy Mamának jó.

És ő a szobájuk ablaka alá tette a fonott „háti”-t, amit egy házaló erdélyi asszonytól vásárolt. Az mindig rejtegetett javítani, stoppolni valót. Szeretett ott üldögélni az egyszem, félkarfájú koloniál székben, amit szintén a háborús lövedék amputált, varrogatni, nézni Papát, ahogy olvasgat, vagy épp halkan beszélgetni vele. Pihenni vágyott az oda begyűjtött, kedves tárgyai közt. Elege volt a gürcölésből, még a háztartásba sem akart beleavatkozni.

Senki nem szólt ellene. Csakhogy ez nem tarthatott így sokáig. Elszunnyadt, de nem hunyt el benne a soha nem tétlenkedő háziasszony.

A fiatalok rendezkedtek, Karcsinak első dolga volt a nagy, huzatos konyha előterét leválasztva előszobát kialakítani és a spejzajtót áttenni, hogy oda nyíljon. A meleget megtartó és főleg otthonosabb helyiség lett így a konyhából. Délutánonként már szívesen elidőztek ott mindketten, mialatt Aranka vasalt, vagy tanult a gyerekekkel.

Mariska Mama először csak megjegyezte papának:

— Ugye, milyen finom volt a grenadírmars? Kicsit odapirította az alját Aranka.

— Jól főz… — kapta a tömör választ.

Több se kellett Mamának. Másnap már kapargatta a zöldséget az újságpapíron. Hogyisne, még hogy ő már ne kelljen a főzésnél! Nem voltak nagy összeütközések, Mama az egyszerű, de laktató ételek titkát tudta, Aranka a rafináltan finom, semmiből valamiket. Néha megbeszélték, mi legyen, néha nem. Legtöbbször némán dolgoztak együtt az ebéden, de Mama többé nem mosott, nem vasalt, nem takarított másutt, csak a saját szobájukban, és a kertben sem húzott ki egyetlen szál gazt sem. A hat tagú család és a nagy ház, udvar rendben tartása Arankára hárult. A mosáshoz, takarításhoz a Sióról kellett meghordani a vizet, ebben Karcsi, vagy a segéd segítette.

Ha korareggel mosott, azzal hétre el kellett készülni, legfeljebb a teregetést hagyta főzés előttre. A többi napja azzal kezdődött, hogy felébresztette, öltöztette a gyerekeket, reggelit készített mindenkinek. Karcsi tejeskávéját vastagfalú félliteres tejesüvegbe töltötte, egy szalvétába csomagolt szelet kenyérrel szatyorba tette. Öcsit előre engedte, karjára akasztotta a szatyrot, mellé a vizeskannát, meg Kisaranka iskolatáskáját. A lánykája jobb oldalán beléje karolt, és így indultak el. Minden nap. A csomagokat az iskola bejárati ajtaján belül letette, Kisarankát felkísérte az emeletre, megnézte az órarendet, hogy tudja, mikor kell érte jönnie. Aztán szaladt a borbélyüzletbe a reggelivel, onnét a boltba vásárolni, végül az artézikútra, feltölteni ivóvízzel a kannát. Otthon hamar beágyazott, rendet rakott, és már várta a konyha.

A segéd rendszerint később érkezett főnöke ebédjéért, mint ahogy Papáékkal ők már ettek. Ha nem volt túl sok kuncsaft, akkor a fiú Kisarankáért is belépett az iskolába, és hazahozta a táskáját. Aranka a gyerekeknek és a segédnek tálalt, amíg ettek, ételhordóba merte férje ebédjét. Egy alkalommal már asztalon állt az elvitelre kész étel, és ő fáradtan roskadt le a kissámlira a tűzhely mellett, onnét nézte jóleső élvezettel a kosztosai jó étvágyát.

— Én a ténsasszonyt még soha nem is láttam ülve — ámult el Miklós, a segéd.

 

1948 karácsonya csendes nyugalomban telt. Csak Jóskától érkezett egy levelezőlap, amit nem is ő, hanem nevében Luluka írt… Mama könnyezve olvasta fel:

„Jóska nagyon elfoglalt, ezért írok helyette én, és kívánunk nektek mindnyájan kellemes karácsonyi ünnepeket, Jóska, Lulu”

— Ez a nő lesz a veszted, szegény kisfiam — törölgette a szemét.

Szenteste együtt mentek az éjféli misére, miután Karcsi bezárta az üzletet, és ott találkoztak Bözsiékkel és Mariskáékkal… Első nap délben hatan ülték körül az ünnepi asztalt, de délután és másnap összejöttek, a nagy család még Ozorán élő tagjai, a Sár-utcai szülői házban.

 

Papa nehezebben viselte az — érzése szerint — eltartott állapotot. Ezt nem mondta ki, de Öcsike kedveskedő kérdéseire csak mordult egy barátságtalant, a mindenki más kedvence, a kölyökkutya Bodri sem állhatott meg előtte.

Egyszer-kétszer még felballagott az üzletbe, de mire felért a Paphídra, annyira fulladt, hogy meg kellett támaszkodnia a kőpárkányban. A helyiség cigarettafüstös levegője is inkább mellbe vágta, mint tartóztatta volna.

Otthon a kerítés javítása idegesítette, de valami részmunkát azért kért a fiától. Karcsi széket tett a favágító mellé, egy doboz kihúzástól elgörbült szöget és kalapácsot tett elé.

— Ezeket szép nyugodtan ki tudja egyengetni, Fater. Üljön ide.

— Ezt inkább bízd Öcsikére — mondta mélyen megbántódva, és indult bemenni a házba. A küszöbön ülő Bodri gyanakodó farkcsóválással állt fel előtte. Jól érezte… egy gyengére sikerült, de jól irányzott rúgással lökte odébb az útjából.

Azt mondják, a súlyos betegeket elviszi a március.

Papa jól volt, de mint mindig, keveset szólt hozzá a beszélgetéshez. Vacsora után bementek Mamával a szobájukba, lefeküdni készülődtek, amikor heves köhögő rohamot kapott, majd ziháló lélegzettel botorkált az ablak felé. Mama feltépte az ajtót, de a fiatalok már ott álltak, hogy benyissanak. Karcsi látva, hogy ez elég komoly, fordult is kifelé, futva az udvarra, a kapu felé. Mama és Aranka kétfelől támogatták Papát a nyitott ablakhoz, de lába beleütközött a hátiba.

— Húzd el… húúzd el… — jött a sípoló lélegzet mellett is érthetően. ­— Húúzd el… húúzd el… —, mintha még mondani akart volna valamit, ám csak ez jött ki a száján, pedig már rég nem volt ott a kosár. Karcsi még a harmadik háznál is hallotta, vagy csak a lelki fülében visszhangzott, mialatt rohant az orvosért: — húúúzd el… húúúzd el!

Sommer doktor a halált tudta csak megállapítani. Aztán ült, az egyik tonett-szék két karjáról tehetetlenül lelógó kezekkel, mintha oda szögezték volna. Hosszú hallgatás után szólalt csak meg.

 — Fogyunk… Mind elmegyünk. Szép sorban, mind… elmegyünk.

 

~o~

 

Pápay Aranka - Panteon még nincsenek barátai.
Túlvilágon továbbélő szerzőink...