Here and now
I’m watching the lawn, maybe the lawn.
The grass is stirring. It’s maybe wind or shower,
or simply that you are,
what is stirring the world here and now.
Itt és most
A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a f?. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszer?en az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.
Még meg-megáll néha,
kisimul tör?dött kézfeje,
fogyó lépte elhal az avaron.
Csend a csendben.
Csak tekintete rostálja
cseppenként az álmos folyót.
–
Sort sor után.
Fokról fokra ember az ember.
A kép foglya is csak
afféle cserfes rab;
ketrecében vallomást tesz
a derivált én,
mint tavasszal az
éled? természet,
ám a tudat
odalopja mellé
a pillanat kig?zölgését,
és párája
ezer színben aggatja rá
a világ bokrain
fennakadt sóhajokat.
De ami szabad,
az túlcsordul keretén,
és tovább nemzi
a mostohán elomló
álmokat,
mert hisz’ minden
költemény…
…és nem, kedves,
nem a lehagyott
ékezetekért.
Egyenként tapogattam
a bet?ket,
mint ahogy
szirmokat szenved
a virág.
Csak a fejléc
maradt,
meg a keret,
amin most is dadogok…
Ne kérdezz.
Ez ilyen egyszer?.
Szemedben ott
a sivatag kútja,
lábam alatt
a hétköznapok homokja.
Taníts meg
keresni,
vizeken
hallgatag heverni,
hogy ne legyek
zörg? délibáb.
—————————————————————————————————-
KútJA – homokJA, ez nagyon rosszul hangzik, inkább legyen: lábam alatt hétköznapi homok.
A másik probléma a vizeken hallgatag heverni. Heverni vizeken? A kút, sivatag, homok, délibáb rendben, s?t, a viíz is, de heverni vizeken, ez nem szerencsés, ez a kép nem is tud megjelenni el?ttünk.
A k? alatt volt.
Ragyogott.
Én nem hittem volna,
hogy feldobom és fennmarad,
de befonták bársony fellegek
és érte csengett a képzelet.
A szilárd
egy képben olvad el;
mindig rejtve van
és mindig megjelen.
Eres kezem tapintja
az anyag lelkét,
mert a forma magány;
a lélek csendje
szól igazán.
Messzir?l nézem,
amit magamban hordozok.
Könny? és nehéz,
mint a nyílt titok,
mely nekem új és gyötör.
–
Minél inkább én vagyok,
annál inkább megjelensz.
…mert megjelent egy
el?ször látott mosolyban
és h?s árnya
apránként ellepett;
csend lehelt
a tájra,
míg testébe
zárta
sóhajban elúszó
lelkemet.
Csak az értelem,
csak az volt,
mi nyughatott…
Mint a bércek szívében
megbújó óriás könnycsepp,
fürdeti lelkünk
emberi csendjében
és partjánál,
a hallgatag-lágy mohán
szelíd megnyugvásra lel
a perg?n tiltakozó vágy.
–
Szemed tükre
smaragdos csillogás,
de annyi sok könnycsepp
bennreked tétován.
Kámzsás arcát
az est lebeg? árnyához
simítja az alkony.
H?vös testén
lenge képzet fodroz.
Szavammal mérem
a bennem nyugvó csendet.
Bodzaálom ring
egy néma sóhajon,
mit nem háltak el
a hóhér hajnalok.
Kezemben forgatom
a ceruza belét,
csokrokra szalagot
pödörítek.
Becsülöm magam,
mint a k? és az iszap
léptem súlyát,
a bércek visszhangjai
az utókorra nehezülnek-
könnyezve, könnyezve
