Furcsa helyzet, hogy éjnek évadján
csak magam vagyok a szavakkal,
s bár a langyos es? jó cimborám,
most egyetlen cseppje sem vígasztal.
S az öreg f?z bújtató ágai,
– forró csókok, álmok rejtekhelye –
csak „színpadi kellék”, nem igazi,
s szerepemben megszégyenítene.
Mert bármi szépen szólnak a szavak,
néz? nélkül pojáca a színész,
s csak hiszi magát ifjúnak az agg,
de megdöbbenti, ha tükörbe néz.
Mikor lobot vet a keser?ség,
akkor vele minden más is elég…
A b?nökért, mit életemben elkövettem,
– s azok valóban, érdemem szerint enyémek –
ne másra szórd dühöd tüzét, okolj csak engem,
s reményked?k között a sóhajod jelöl meg.
A b?nökért, mit életemben elkövettem,
– s azok valóban, érdemem szerint enyémek –
ne másra szórd dühöd tüzét, okolj csak engem,
s reményked?k között a sóhajod jelöl meg.
Örök pecsét ez, úgy hiszem, ma vágyam ?re,
s mihelyt a szívem újra Rólad írna verset,
a képet elragadja, nincs utána egy se’:
falánk a múlt, gyönyört ad, és ha gy?z, eléget…
De mégis, engem új nap, új reménnyel éltet,
s hiába zárja éjsötét sarokba álmom,
zarándok énem áttör átkot és pecsétet,
vigaszt ad arcod, és a csend szelíden átfon.
Hisz adhat akkor is nyugalmat éj magánya,
ha tudja szívem, álma most sem élt hiába…
