Nagy Imre Szerző
Vezetéknév
Nagy
Keresztnév
Imre
11 év Nincs Komment

 

11 év Nincs Komment

Nagyot ásított, pedig nem kelt korán. Két hét teljes szabadság, és mindjárt az els? napon korán kelni – na nem. Még akkor sem, ha elhatározta, ezt az els? hetet valami tartalmassal fogja eltölteni. El?ször persze úgy tervezte, hogy el?bb fog boldogan semmit tenni, aztán majd kipihenve, kiürülve, a szabadság második felében értelmes dolgot is fog csinálni. De ismerve önmagát felülvizsgálta a tervet, mert tudta, hogy egy hét döglés után csak egy valami következhet: még egy hét döglés. Márpedig régóta izgatta valami, és hiába volt fáradt az egész évi hajtástól, érezte magában az er?t, hogy ezeket az els? napokat alkotó tevékenységgel töltse.

Gyorsan földobott egy méreger?s kávét, hogy az álmosság utóvédjét is ki?zze szeméb?l. Gyerünk, gyerünk, munkára! Érdekes lesz.

Nem tudta volna pontosan megmondani, mikor is jutott el?ször eszébe ez az egész. Eleinte tán magának se merte bevallani, hogy támadt egy ilyen ötlete. Kicsit bizarrnak t?nt. Nem mert err?l szólni senkinek. S?t, már tulajdonképpen le is tett róla, gyerekesnek tartotta. Végül az utolsó munkanapján, délután – amikor már úgysem volt semmi tennivalója – döntött. Lesz, ami lesz, belevág.

Lekapta a t?zr?l a kávét, épp hogy csak megfújta, megkevergette egy kicsit (sosem tett bele semmit, keser?n szerette), és már hörpölte is. Persze, hogy megégette a nyelvét, ezzel azonban most nem sokat tör?dött: munkára, munkára! Éjszaka megálmodta, hogyan kezdi majd. Emlékszik, álmában még aggódott is, hogy majd felébred, s akkor nem fogja ezt olyan jó ötletnek tartani. Most megnyugodott. Ébren is remek ötletnek látszott. No, akkor nézzük csak, hogyan is! Úgy, ahogy volt, papucsban, pizsamában, leült a konyhaasztalhoz és nekiveselkedett.

Tehát: hogy is ment ez álmában? Asszongya: legel?ször is válasszuk el egymástól a két… És itt rögtön meg is akadt. Nem, nem – mindjárt egy ilyen határozott, majd hogy nem drasztikus megoldással kezdeni? Nem lesz ez egy kicsit er?s? És ha ezzel elrontja az egészet? Ha az alapot eltolják, abból csak baj lehet a felépítménynél. Ett?l kicsit ideges lett. Felugrott és járkálni kezdett föl-alá. Már ott tartott, hogy megiszik még egy kávét, de végül nyugalmat er?ltetett magára. Megálmodta, hát megálmodta. Így lesz, és punktum! Nem mert a faliórára nézni, mert félt, hogy máris túl sok id?t töltött el tépel?déssel, a székét háttal állította a szekrény fölött függ? számlapnak, és így ült vissza az asztalhoz. Feltekerte a viaszkos vászon terít?t, könyékig gy?rte pizsamája ujját, s mint akit egy háremnyi múzsa csókolt homlokon, nekilátott. Legelébb fogta, és csak úgy, szemmértékre kettéosztotta.

Felmerült benne, hogy tán precízebben kéne, de aztán meggy?zte magát, nincs az sehol el?írva, hogy ennek a kett?nek kötelez? grammra, centire egyformának lennie. Az úgy túl steril is lenne. És a kreativitás? Nem egy gabonasilót vagy egy panelházat tervez. Ennek lelke lesz, formája, egyénisége, kimunkált karaktere, állga. No, hát rajta… Egy határozott mozdulattal, a szemmérték alapján kettéválasztotta az egészet. Huhh! Hát ez megvolna. Túl van rajta. Hm, nem is mutat rosszul. Kifejezetten tetszet?s, hogy egy csöppet opszejd. Így az egyik rész olyan könnyed, finom, áttetsz? és mégis tartalmas. A másik meg, nos, az olyan masszív, anyagdús, testes lett. Van tartása, mutatja magát. Klassz. Mi tagadás, kicsit szégyellte is magát önnönmaga el?tt, hogy már rögtön az elején ennyire elégedett. Ám úgy vélte, álszerénység lenne, indokolatlanul hibát keresni – ez egész egyszer?en jó.

Azt hitte, a nehezén ezzel túl is van.

Tévedett. A gyakorlati résznél ugyanis fogósabbnak bizonyult a tartalmi feladat: nevet adni nekik. Márpedig úgy érezte, addig nem haladhat tovább, amíg ezt meg nem oldja. Lássuk csak, lássuk csak…, név, név, név… Megvan! Legyen az egyik mondjuk… Na nem, az nem jó. Az olyan fellengz?s. Meg hosszú is, idétlenül néz ki leírva, és talán kiejteni sem olyan könny?. Mi lenne, ha inkább úgy hívnák, hogy… Áhh! Ez meg olyan, olyan…, olyan prózai… Mondjuk ki: bunkó, na! Elvetve. Uhh, egészen leizzadt. Felugrott a székb?l, nem mert maga mögé nézni az órára. („Le is fogom onnan venni, és bevágom a hálóba az ágy alá!…”) Szélesre tárta az ablakot, és szinte segítségkér?en kitekintett. Nem tudta, meddig meredhetett így kifelé, egyszer csak széles mosoly öntötte el az arcát, legszíveseben felugrott volna örömében, megvan! Ez jó, ez naggyon jó. Egyszer?, rövid, frappáns, mégis kifejez?, tömörségében is elegáns – ez-a-nye-r?! Nem mondta még ki hangosan, csak magában dünnyögte. Ízlelgette, forgatta a fogai között, kereste a bukéját, mint egy gondosan barikolt min?ségi bornak. Feltörte minden apró molekuláját, széthasította atommagját, hogy a felszabaduló nukleáris energia végül kiröpíthesse a száján: Ég! Ég, ég, ég! Ez aaaz, isteeen vagy!

A könnyedebbik résznek ez lett a neve: ég. A másik megjelölés innen már szinte adta magát. Nem volt pánik, gyötr?dés izzadás. Egy spanyol cavalier fels?bbrend? eleganciájával bökte oda, mint amikor párbaj közben egy finom tuséval sebeznek meg egy szemtelen ficsúrt, aki el?z? nap meggondolatlanul tett megjegyzést a köztiszteletben és a cavalier védelme alatt álló dámára, úgy pöttyintette be a gy?ztes találatot: föld!

Ég, föld. Ez igen! Ez rendben van! Így, együtt még jobban cseng, mint külön-külön.

“Parancsol egy kis földet?”

“Oh, az remek lenne, de nem lenne hozzá egy kis ég is? Tudja, én együtt szeretem, valahogy úgy jön ki igazán a zamata…”

“Hát már hogyne, kérem, tessen parancsolni, az ég – egészen friss, most érkezett. Csomagolhatom ?ket egybe? Vagy esetleg itt, helyben méltóztatik?…”

Föld – ég. Ég – föld. Ég és föld. Remek.

Úgy döntött, erre rápihen egy kicsit. Összedobott magának egy könny? ebédet, utána semmi alkohol, csak százszázalékos gyümölcslé, majd egy fél órácskára led?lt, hogy csak a plafont bámulva megtisztítsa elméjét a folytatáshoz. Fölkelvén rögtön rápillantott alkotására, és örömmel konstatálta, hogy elégedett. A föld ugyan még kissé kietlen és puszta vala, és sötétség honolt a mély színén, de úgy egyébként rendben volt. Nem lesz az egy nagy trüváj csiszolni kicsit rajta. Nézzük csak! Úgy, egy kis nyomkodás, egy csipetnyi húzgálás, szépen, finoman, nem kell kapkodni, elveszni a részletekben, így, így… És mi lenne, ha, mi lenne ha?… Ha újra az el?bb már bevált módszerhez folyamodna: az elválasztáshoz. Hát persze, hogy ahhoz. Egy határozott mozdulat, egyb?l a kett?, aha, remek. Ej de jól néz ki ez most így! Világosságot a sötétségt?l így el nem választott még senki. Az se zavarta, ha véletlenül meglátják: szemérmetlenül megveregette saját vállát. Még hangosan hozzá is tette: “És l?n világosság!” Az elnevezés pedig? Ugyan, egy ilyen délel?tt után smafu. A sötétség legyen éjszaka, a világosság legyen nappal – oszt’ jónapot! Ennyi, kész, basta finito, end, ende, fin, konyec, vége.

A délután hátra lév? részében már nem is csinált semmi hasznosat, csak jött-ment, tett-vett apró és értelmetlen dolgokat, kicsit olvasott, majd egyre ólmosabbnak érezve tagjait, ágyba bújt végül. Elégedetten rápillantott az alkotásra és nagyot szusszanva hunyta le a szemét. Eltelt az els? nap.

Nem álmodott semmit. A második napon kipihenten ült föl az ágyban, de rögvest meg is ijedt, mert nem hallotta ébreszteni a vekkert, s attól tartott, hogy elaludt, értékes órákat veszítve ezzel. Hamar megnyugodott, mert eszébe jutott, direkt nem húzta föl az ébreszt?t, elvégre szabadságon van. Hát akkor nosza, egy gyors és er?s kávé, aztán hajrá neki, ma is nagyok a tervei. Tisztában volt vele, hogy ezzel az elválasztással még nem végzett teljesen, van itten még némi restancia ez ügyben. Még tegnap, amikor a plafont bámulta, jutott eszébe, hogy ez a mennyezet nem is hülyeség, ezzel érdemes kezdeni valamit.

Nem tétlenkedett. A terv egyszer?ségében volt nagyszer?. Legyenek a földön vizek, de ne úgy ömlesztve, kavarogva, hanem – mennyezettel – szépen elválasztva egymástól, mennyezet alatti és mennyezett fölöttire. Az igazat megvallva, el?ször nem vertikálisan, hanem horizontálisan képzelte el ezt az egészet. Egyiket ügyesen jobbra, a másikat szépen balra. De így elég idétlenül nézett ki. Egy küls? szemlél? számára ugyan meg lehetett volna indokolni, hogy ez egy merész dizájn, követi a kor kihívásait, szakít mindenféle skolasztikus merevséggel, a forma és a tartalom egységét egy innovatív koordinátarendszer origójába helyezi – meg efféle ügyfélvakító szövegek. Annál azonban ? sokkal maximalistább, hogy ne mondjuk, elhivatottabb volt, semmint ilyen alpári trükkökkel éljen. Ráadásul a megoldás is pofonegyszer? volt. Fogta, kilencven fokkal elforgatta az egészet, és mindjárt más volt a dolgok optikája. Alul víz, mennyezet, felül víz. S hogy ne kavarjon bele a letisztult egységbe, a névválasztással sem bíbel?dött. Az els? napon már eszébe jutott az ég, most csupán hivatalosan is adaptálni kell a mennyezetre, és így kompakt. Slussz és passz. Érzése szerint pillanatok alatt összehozta ezt így, ilyen szépen, így ? csodálkozott a legjobban, hogy jóformán el is ment az egész nap az új dizájnnal. Ég, föld, víz, mennyezet – elégedetten csettintett. Kezdte igazán élvezni.

Szárazföld-növényzet, szárazföld-növényzet, szárazföld-növényzet – ezt mantrázta fennhangon a zuhany alatt, a harmadik nap reggelén, hogy megfelel?képp rögzítse magának az újabb teend?ket. Most már volt egy kis rutinja mindehhez. Megy ez, csak csinálni kell. Megy, méghozzá mindenféle, el?tanulmány nélkül. Hogy aggódott, amikor nem talált semmilyen szakirodalmat, de még egy vacak tematikus folyóiratot sem, ahol legalább bulvár szinten leírták volna az egyszer?bb fogásokat, ne adj isten, egy szabásmintaszer? ábrán esetleg vázolták volna a f?bb vonalakat, metszéseket, behajtásokat. Ám ez az aggodalom már a múlté, olyannyira, hogy az is felvet?dött benne, majd éppen ? fog egy remek kis kiadványt rittyenteni, ha kész lesz. “Kézikönyv teremt?knek”, “Ezer apró trükk kreatúrákhoz”, “Genezis és kreativitás” vagy valami ilyesmi címmel. Akár még üzletnek sem lesz rossz. De ne rohanjunk ennyire a dolgok elejébe, lássuk elébb ezt a növényzet ügyet. El?ször is, mintegy isteni sugallatra, határozott, er?s, lendületes mozdulatokkal egybegy?jtötte a vizeket, két legyet ütve ezzel egy csapásra. Egyrészt egy tagba rendezve el tudta nevezni ?ket tengernek, másrészt azonnal ott is volt a maradék helyen a szárazföld. És itt kezdett érdekes lenni a dolog. Kreativitás és precizitás! Ez volt a mai jelszó. Mint egy királyi udvarokat és luxus-óceánjárókat megjárt Michelin-csillagos séf, olyan könnyed tökéletességgel állította össze a menüt. Kezdjük talán egy gyönge, de pikáns f?vel, leheletnyi párával megbolondítva. Folytassuk a f?nek magjával, neme alapján tetszés szerint válogatva, majd öntsük nyakon mindezt a földnek minden gyümölcseivel. Legyen benne fa és virág salátaágyon, csipetnyi bokor flambírozva (lehet egyszer? ég? csipkebokor is), de befejezésül még véletlenül se feledkezzünk meg az emésztést diszkréten könnyít? gabonakehelyr?l sem. Még a nyál is összefutott a szájában alkotás közben. Nem is tudott ellenállni egy, a szokottnál kiadósabb vacsorának, félve attól, hogy éjszaka oroszlánokkal fog álmodni. Miel?tt álomba merült, megnyugodott: nem álmodhat velük, hiszen még meg sem teremtette ?ket.

A negyedik napon mintha megbolondult volna. Pedig csak elkapta az, az állapot, amit a modern pszichológia flow-nak nevez. A magával ragadó, minden mást kizáró alkotási folyamat. Valljuk be, ez az alkotás ezúttal kicsit bohméra sikerült. Szteppelve dobálódzott mindenféle fényekkel; pikáns kuplékat dúdolt, amint apró csillogó micsodákat hintett maga köré; a díványon ugrálva pattintgatott t?zgömböket a falhoz, olyan zabolátlanul, hogy több helyen is megsérült az egyébként ízléses mintájú tapéta. Az eredmény káprázatos lett. Már-már art, m?vészet. Az ég tele lett szikrázó fénydarabkákkal – a csillag nevet adta nekik -, a pattintgatásból meg két nagy világító gömb lett, elválasztva a nappalt az éjszakától. Jeee! – kiabálta, s mutató és kis ujjával villát formálva rázta a fejét a füleiben ütemesen lüktet? szférák zenéjére. Ruhástul ájult az ágyba.

 

Egy kicsit fájt a feje az ötödik napon. Nem keresett semmiféle mesterséges enyhít? szert, tiszta tudattal akart továbbhaladni, inkább magától gy?rte le a kínzó érzést. Ez a nap ugyanis egy furcsa dologé volt: az életé. Nem akart ajtóstul rontani a házba, inkább egy minimálprogramot t?zött ki célul. Legyenek olyan lények, amelyek a vizekben élnek. Csak menet közben lett számára világos, hogy mekkora meló is ez. Tulajdonképpen megijedt, hogy túlvállalta magát. Se tízórai, se ebéd, se uzsonna. Csak munka, munka, munka. Tudta, ha egy pillanatra megáll, nem lesz ereje folytatni. Kés? délután lehetett, amikor átesett a holtponton. Az utolsó kis vízilény csikófromájú fejecskéjét is megmunkálva, csak szusszant egyet, és nyomta tovább. Azzal a lendülettel benépesítette lényekkel a leveg?eget is. Éjszaka nem aludt.

Már hajnalban ott ült a konyhaasztalnál a hatodik napon. A szárazföldi állatok megteremtésén hamar túl akart esni. Az el?z? napi molyolással a vízben él?kkel és a légiekkel tulajdonképpen kidolgozta ennek az algoritmusát, csupán apróbb módosításokat kellett végeznie. Nem kapkodott, de sietett. Délig mindenképpen el akart készülni, mert ebéd utánra még nagyobb ambíciói voltak. Hideget ebédelt. Furcsának találta, hogy ötnapnyi alkotás után, jelent?s gyakorlattal a birtokában is izgul. Izgul, mert, amire most készül, az eredetileg nem szerepelt a terveiben. Már a szárazföld benépesítésénél is tartott attól, hogy kicsit túll? a célon. Amilyen határozott volt a vizekkel és földekkel, olyan tépel?d? lett az él?lényteremtés során. Biztos, hogy kell ez? Nem lehet a kevesebb több? Nem tartják majd mások hivalkodónak, mértéket nem ismer?nek, ha mindezt meglátják? Végül elhessegette a borús gondolatokat, és ment a saját feje után. Így jött el ez, a hatodik délután.

A remekm?vek egy pillanat alatt születnek. Lehet fantasztikus alkotásokat létrehozni hosszú kitartó munkával, újra és újra szemétbe hajított, majd újra és újra átrajzolt vázlatokkal, álmatlan éjszakákkal, vérverejtékes nappalokkal. De a remekm?veket a pillanat ihleti. Ezen a napon eljött ez a pillanat. Csak egy kis lámpa világított a konyhaasztalon. Keze apró mozdulatokkal, finom motorikus mozgásokat végezve járt, tapintása mintha megsokszorozta volna érzékel?képességét – így dolgozott azon a képen, amelyet lelki szemei el?tt már pontosan látott. Nem használt eszközt. Az személytelen, az érzéketlen, az nem képes átadni, ami minden alkotásban a legfontosabb: a lelket. Már éjfél felé járt, mire elkészült. Kett?t csinált bel?le. Úgy, hogy azután ez a kett? is képes legyen csinálni kett?t, négyet vagy amennyit csak akar. Tudniillik adott nekik önálló akaratot is. Más talán hezitált volna a helyében ezzel az akarattal, hogy ez túlzás, ez fölösleges, ez veszélyes. ? azonban tudta, hogy ez a lényeg. Ezzel elkészülve, a küls? borítás már gyerekjáték volt. Huszonhárom óra ötven perc volt pontosan, amikor végzett. Elkészült. Készen volt mindennel. Ahogy tervezte, az els? hét végére. Hat nap alatt. Mint két pont egy-egy i-bet?n, úgy gubbasztott a két lény a konyhaasztalon. Ha valaki csak úgy rájuk pillantott, igazán nem gondolhatta, hogy ?k hajtják birodalmuk alá a földet, és uralkodnak a tenger halain, az ég madarain és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.

A konyhaasztalról magával vitte ezt a kett?t, s mikor a takarója alá kucorodott, a feje mellé, az éjjeliszekrényre állította ?ket. Miel?tt lekapcsolta a villanyt, még egyszer végignézett rajtuk. Tetszettek neki. Tetszett törékeny alakjuk, zöldesen fluoreszkáló, csupasz testük, vékony végtagjaik három-három kis ujjacskával, amelyek között vékony hártya feszült. Szerette törzsükhöz képest viszonylag nagy méret?, tojásdad fejeiket, rajtuk azokkal a hatalmas, enyhén mandula alakú, egyszín? sötét szemekkel.

Tudta, hogy másnap pihenni fog. De aztán arra gondolt, hogy végül is ott van még szabadságának a teljes másik fele, s ez a világ olyan jól sikerült… Jöv? héten csinál egy másikat.

 

11 év 5 komment

T. sosem tudta meg, hogy meghalt az anyja. A pusztában senki nem kezelte ezt igazán titokként, egyszer?en csak nem beszéltek róla. Tudomásul vették. Miként tudomásul vették, hogy egy ereje teljében lév? fiatalasszony is eltávozhat egy pillanat alatt err?l a földr?l arra a másikra, ahol az ?sök élnek. A halott ?sök. Fiatal volt, er?s és megejt?en szép. Gyermeke nem láthatott szép n?t soha. Mert a pusztaiak között ritka volt az ilyen. Nem voltak csúnyák, csak éppen nem voltak szépek sem. Egyformák voltak. Kicsik, görbelábúak, fürkész? mandulaszem?ek, mindig gyanakodók.

Mit lehetett itt tudni, a végtelen sztyeppén, hogy aki közeledik, mit hoz: erjedt kancatejet, hírt a városból vagy halált. A sztyeppén az érkez?t messzir?l és hosszan lehetett látni. Lett volna id? b?ven azon gondolkodni, hogy tejet hoz, hírt vagy halált. Nem gondolkoztak, csak figyelték mandulaszemükkel, hogyan lesz a pontból alak, és elfogadták, bármit is hozott. Nem látszott érzelem az arcukon, amely születésük pillanatától cserzett volt. A hamvasságra még külön szavuk sem létezett.

Az anyja nem ilyen volt. A hamvasságot ? sem ismerte, de már a tartása is valahogy kiemelte a többiek közül. Ha a természetnek lett volna érzéke a drámai koreográfiához, akkor e tartás mellé sudár alakkal, szemtelenül kacérkodó gödrös állacskával, mindent elmondó hangtalan tekintettel is megáldotta volna. Egyik sem volt neki. Pusztán csak szép volt. Egyedül abban nem ütött el a hasonló kaftánt, szögletes fejfed?t, puha félcsizmát visel?, az idegen számára megkülönböztethetetlenül egyforma, jurtában lakó lányoktól, hogy ?t is kamasz korában adták n?ül. Férje nem volt a többieknél kiválóbb lovas, biztosabb kez? pányvázó vagy zsongítóbb hangú az énekmondásban, amiért külön kiérdemelte volna ?t. Az apák döntöttek így róluk. Még valami elszámolásuk volt régebbr?l, így rendezték.

 Szeptember volt, a húsz éves a lány még hallotta fölsírni a gyermekét. A pusztai népekre igazán nem jellemz? érzelmességgel, de nagyon is jellemz? tódítással mesélték kés?bb az asszonyok, hogy még arra is büszke lehetett, hogy fiút szült. Így, ilyen líraian adták tovább szájról-szájra. És csak ennyit tettek hozzá: „Aztán meghalt.” A húga lépett a helyére. A gyerek ?t tudta élete végéig anyjának.

 

B. októberben született. Szülei se tehetségesek nem voltak, se szépek. Csak szerették egymást. Valóban szerették egymást, ezért is volt furcsa, hogy miután apja hetvenévesen meghalt, anyja soha többé nem említette a férjét, noha jó húsz évvel túlélte ?t.

 Már ötévesen megtanult írni és imádkozni. Hétévésen pedig káromkodni. Utóbbi ment a legnehezebben. Az ocsmány és olykor teljesen érthetetlen szavak hamar megragadtak a tudatában, csak nem merte kiejteni ?ket. Félt, hogy ezért is elverik. A többiek ugyan nemcsak ?t verték, hanem egymást is, de míg egymást élvezetb?l, addig ?t kötelességszer?en. Nem volt maszatos, nem volt foltos, nem volt ideges tekintet?, nem volt ágybavizel?, nem volt hazudozó, nem volt másodszándékú, nem volt tudattalanul is a világra haragvó. Más volt. Tehát verni kellett. Néha még a tanító szeme láttára is, aki ilyenkor megvédte, ami abból állt, hogy er?szakkal kiragadta a csontvázszer?, görcsös, csökött öklök közül. Ezt nagyon utálta. A verésnél is jobban. Ett?l megszégyenült, szemben az ütlegeléssel, mert az alatt legalább öntudatlan daccal viselhette azt, ami számára kimérettetett. Amikor tíz évvel kés?bb a ringben úgy ütötte meg ellenfelét, hogy az eszméletét vesztette, akkor is ugyanett?l az érzést?l félt: hogy a tanár, akit most bírónak hívnak, beleavatkozik, és ? megszégyenül, mert nem fejezheti be azt, amit a Földön csak a két lábon járók tudhatnak igazán sajátjuknak, csak ?k, az erre felkentek a hordozói a szent örökségnek, amit úgy hívnak: verés.

 Tíz évvel korábban még nem tudta, hogy felkent. Azt se tudta, hogy egy polgári otthonból indul el mindennap reggel a verésért, amelyet hibás eszmék és kipukkadó elméletek nélküli, valódi osztályöntudat eredményeként kap a proletariátus igazságközpontú termékeként. Kés?bb ? is proli lett. Igaz, csak reggel nyolctól délután kett?ig. Káromkodott, verekedett, hazudozott, idegesen tekintgetett, de a világra nem haragudott. Jó gyerek maradt.

 

T. kiskamaszként is jó gyerek volt. Szerette, akit anyjának hitt, és szerette a kancatjet. Szeretett sz?rén ülni az apró termet? lovakon, és szeretett meséket hallani arról, hogy a városban lovak helyett gépeken ülve  közlekednek az emberek. Szerette a faggyúszagot, ami betöltötte a sátrat, ha az apja a kecskeb?r kucsmát este a nemezfal, t?z fényét?l soha meg nem világított sutjába vetette. És szerette a verekedést, akkor is, ha verték, akkor is, ha ? vert. Ez volt a dolgok rendje. Meg az, hogy olvasni is megtanuljon. A tanító a városból járt ki, és önszorgalomból a cirill bet?k mellett a latin bet?ket is elsajátítatta a kicsikkel. S?t, képeket is festett szavakkal: emeletes házakról, rádióról, trolibuszról. Alig volt hihet?.

 

B. a tizenegyedik születésnapján trolival ment a Ligetbe. Akkor már sokat csavargott a szülei tudta nélkül, de trolibuszon nem ülhetett, mert korábban nem közlekedett ilyen. Ráadásul a bokszedzés közel volt, gyalog járt, így villamossal se nagyon utazott, csak egy rövid szakaszon versenyzett rendszeresen futva vele, hogy így edz?dve majd a ringben is gyorsabb legyen. A sportklubba az, az osztálytársa csábította le, amelyik el?ször ajánlotta fel, hogy a következ? óraközi szünetben ? is üssön meg valakit. A fiúk közül a leggyöngébbet. Becsengetés el?tt megtette. Örökre befogadták. A lányok kijártak a meccseire.

 

T. szerette az igazságot. Gyöngébbet csak ritkán vert. Egyszer megnyerte a tavaszi lovasversenyt. Már elmúlt tizenhat, és este a jurtafalu közepén lobogó ünnepi máglya lángjai közt nem az énekmondó torokhangon kántált félhangjain megidézett régvolt h?sök – az övéhez igen hasonló – vonásait kereste. Hanem a t?z túloldalán azt a tekintetet, amelyik egy kicsi, görbelábú, fürkész? mandulaszem?, mindig gyanakodó tekintet? lány cserzett arcából világított vissza rá. Azt, amelynek tulajdonosa pont olyan kaftánt, szögletes fejfed?t, puha félcsizmát viselt, mint az a n?, akit haláláig vér szerinti anyának tekintett. A szempár után a t?zbe bambult és erjesztett italt kortyolt. Hamarosan a saját vágyaihoz hasonló forróságot érzett, aztán vidámságot, er?t, szellemarcú el?dök ködleheletét, id?ben nagyon távoli ritmusok lüktetését, az ?skáosz egyetlen rezgésb?l képz?d? mindenható hangját, égen vágtató ménesek patáinak dobogását – és az elképzelt troli áramszed?jének surrogását… Reggel viszonylag hamar kijózanodott.

 

B. sportember volt, nem ivott. Meg amúgy se nagyon szerette az italt. Nem érezte t?le komolyabbnak magát. Akkor se jutott eszébe, hogy el?bb be kellett volna dobni legalább egy felest, amikor egy bolhamozi leghátsó sorában arra készült, hogy átkarolja a lányt. Parókások vívtak a vásznon, most látta harmadszor. A lánnyal el?ször. Már a híradó ment, mire kitervelte, hogyan csinálja. A f?címnél még lazán, szinte flegmán fog ülni, könnyedén a karfára könyökölve, s nem hogy közeledni nem próbál, de még be is szorítja a lepattogzott lakkozatú fa ül?lapot a térdhajlatába, finom ringatózással nyikorogni kezd vele, ami piszkosul zavarja majd az el?tte ül?ket, akik nem elég vagányak ahhoz, hogy szóljanak, ezért inkább két sorral el?rébb telepednek. Aztán az els? csatajelenetnél átkönyököl a lányfelöli karfára, s mikor premier plánban csókolóznak a vásznon, felteszi a lábát az el?rébb lév? ülés támlájára, látszólag unottan, de valójában azért, hogy kicsit hanyattd?lve azt a pózt tudja felvenni, amelyikb?l – már csak az egyensúly megtartása végett is – szinte adja magát a karolás. Ezen eredeti terv szerint az ölelésnek – mintegy átkaroló hadm?veletnek – akkor kellett volna megtörténnie, amint a negatív szerepl? kiesik egy száguldó hintó ajtaján, és a mélybe zuhanva, a tengerparti sziklákon halálra zúzza magát. Így történt. Legalábbis, ami az intrikus pusztulását illeti. Mert ? mégsem mert karolni. De a f?h?s nem bukhat el. És ? f?h?snek érezte magát. A ringben, az utcai verekedésekben, a gyöngék megvédésében, a középiskola tanáraival vívott szócsatában… A „Fine” felirat megjelenésekor, a csöngetés után, de még a villanyok felkapcsolása el?tt, átkarolta a lányt. Kézenfogva kísérte hazáig.

 

T. nem tudta, de a mának élt. Nem tervezett, létezett. Azt is az apja mondta, hogy ha majd túl lesz minden kötelez?n, próbálja meg a városban. ? bólintott: úgy lesz. Addig is sz?rén vágtatott. Hol egyedül, hol csapatban, hol kettesben a mandulaszem?vel. Nem tudta, hogy boldog, mert nem gondolkodott rajta. Igen, a mának élt. A saját világának. Az egyetlennek, ami létezett. Nem dacból hagyta figyelmen kívül azt a másikat, ott, valahol messze túl a hegyeken, hanem csupán a nemzedékek során át öröklött praktikum parancsának engedelmeskedett: nem dolga tör?dni vele. Dolga konok csikókat herélni; végtelen, üres, gyér f?vel n?tt távolságokba meredni; apját félkézzel derékon kapva fiatal férfiasságát mutatni; mandulaszempárt örökre választani; motorizációról hallani; ritkán vadászgép csíkjait az égen számolni; és hogy ha majd tényleg kell, a városba indulni. Öregen pedig – a mának élve akkor is – tüzek mellett nagyokat hallgatni. Ez így szép. De mindenképpen jó.

 

B. úgy gondolta, boldog. Holott a boldogságot nem gondolni kell, hanem érezni. De mivel nem volt egészen biztos az érzéseiben, ezért inkább csak gondolta, hogy boldog. Ez persze nem zárta ki, hogy valójában is az. Nem tudta, mit kezd majd az elvégzett iskola után, az ökölvívó bajnoki cím megszerzése után, a nagy szerelem után. Majd lesz valahogy. Most ez így szép. És mindenképpen jó.

 

Inkább nyomottnak érz?dött az id?, mint igazán hidegnek. Csak olyan színtelen, kilátástalan, jellegtelen volt. Se szomorúság, se sejtelmesség, se vészjósló vibrálás, se lemondó mozdulatlanság. Nem volt benne semmi. ?sz volt.

T. már betöltötte a tizennyolcat, furcsamód egész jól mutatott a kopott, zöldes-szürkés viseletben. A kezeslábas nagy zsebes föls? része külön zubbonyszer?nek látszott. Tán csak azért, mert az egyberuhát deréktájt széles b?röv osztotta két síkra, mintha visel?jének papírmasé figuraként több kiterjedése nem is lenne. Már a csizma sem törte a lábát, pedig nehezen szokta meg. Nem a puha sztyeppei b?rb?l készült, ezt vastag, durva, ipari anyagból szabták. Sötét, fülre lógó sapkája sem melegítette úgy, mint a saját kucsmája, de hát tényleg nem volt igazán hideg.

B. egy héttel nagykorúsága el?tt lelkesen divatozott. Felhajtott gallérú, nagy kockás, zippzáras feles dzsekit viselt. Pár hete szerezte amerikai csomagból. Kicsit féltette is, hogy baja lesz, de hordta, inkább vállalva a kockázatot. Igazából a nyersgumitalpú cip?je menne hozzá, de azt már tényleg túlzásnak tartotta volna most. Különben is, a cs?re szabott nadrág szára jótékonyan takarta a nagy titkot: divatjamúlt magasszárú bakancs van alatta. Hátrafésült, sportolóhoz aligha ill?n, elöl megnövesztett haja félig a szemébe lógott.

 

Talán húsz méter lehetett köztük a távolság.

Csak egy pillanatra látták egymást.

Tekintetük nem találkozott.

Nem voltak gondolataik.

 

T. megtántorodott. A sorozatból csak egyetlen golyó találta mellbe, épp a zubbonyzseb fölött. Ahogy fegyverrel kezében kiugrott az ég? harckocsiból, már nem tudott l?ni – B. gyorsabb volt. Hanyatt esett a fal mellett, nem érzett fájdalmat. Nem mozdult. Miel?tt tudata végleg elhomályosult, még kibet?zte a bezárt kapu fölötti idegen feliratot: Tompa utca 23.

 

11 év 2 komment

 

Nagy Imre Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.