Müller Henriette Annemariet Szerző
Vezetéknév
Müller
Keresztnév
Henriette Annemariet
2 év 3 komment

8 évesen akartam először meghalni
13 éves voltam amikor először sikerült
kettérepedt és vákuumot képezett a szívhártyán a redő
a társadalom legapróbb sejtje meiózisban végleg kettészakadt
majd újabb és újabb osztódások után
burkukba zárt individuumok egymást nem metsző
végtelen halmazainak sora maradt
ebből az én szférám volt a legkisebb talán
vagy csak azt hittem
nehéz kamasz voltam de lehet hogy csak hiányzott az apám
és féltékeny voltam az anyámat ölelő karokra
ezért minden éjjel a paplan alatt a körzőmmel magamat törtem darabokra

ezután nem sokkal rutinná vált a meghalás
én magamat kentem a pirítósra nem éreztem már jóllakottságot
s pattanás volt a hátam közepén minden nap az iskolák kínpadján
átlagos kamasz voltam talán engem is mások egójához mértek
és mindig a másik oldalra billent a mérleg
ex nihilo nihil fit

igazán mégis anyámmal egyszerre haltam meg
azóta minden nap megpróbálok egy kicsit élni olykor elbukok
néha másokba mártom ezt a nyakamon lógó követ
mert nagyon nehéz a kádban ülni vele
cipeljétek velem vagy helyettem ti is
ne nekem kelljen újra megszülni önmagam
túl sokszor vetéltem már el

néha azt hiszem hogy végig álmodom az életem
hogy nem is vagyok jelen
de nem vagyok biztos abban sem hogy van valóság ahol jelen lehet lenni
csak különböző álomsíkok vannak 
álom az álomban az álomban

nincs olyan álom ahol még élsz?
nincs olyan álom amiben nem kell félni nem kell
meghalni az eszmékért hanem
ki lehet állni magunkért és anyagba önthetjük
eszményeink
egyes napokon egész jól megy
másokon meg egyáltalán
vannak spontán sírógörcsök
néma síkitások mert már hangot létrehozni sincs erőm
a testemet megerőszakolja a pánik
vannak még mostohák
és szigorú apák
és kishúgok akikre ki fog vigyázni 
akiket féltesz a sötétben féltesz a villamoson 
nagymamák akik nem tudják milyen elélvezni
vagy szeretni úgy egyáltalán

és van az az űr
istenem az az űr
mikor a szeretőd karjai majdnem kitöltenek
és már majdnem megvan és kitaláltad
és értelmes a világ és érzed de úgy igazán
hogy tartozol valahova vagy ha nem is nem gond
egyáltalán semmi sem gond
minden megoldható
de az űr
istenem az az űr
az ajkadra cseppen majd bevegyül a szádba
lenyeled és kezd rezgésről rezgésre
sugárról sugárra
ellepni
míg végül magadban lebegsz
egy fekete tóban a felszínen
elfelejtesz úszni
és fuldokolsz hangtalan
és mindenki akit valaha szerettél csak áll és néz
magadra maradtál
nem vár rád megmentés
de nem is vár rád halál
hiába ásod a saját sírod

est quaedam flere voluptas

 

2 év Nincs Komment

társiatlan társiasság szerelmet hazudott
és elhitted hogy tartozol valahova
de még testvéred sem szerethet úgy ahogy akarnád
te is csak Iokasztéja voltál szeretőidnek 
mert anyád pótlásaként mások anyja akartál lenni
mit akarsz árva?
otthont gyúrni emberekből?
nem tudod hogy húsból nem lesz lélek soha
reményből hit
eszméből utópia
elszédültél
a földön négykézláb kapálózol
és nekiugrasz a tükörnek
ellenséget látván
ha tudnád milyen igazad van
de te inkább kék szemekbe vetíted ki
önnön magad iránt érzett gyűlöleted
és saját önbántásod torlod meg

„ezt az emberiséget, hisz’ ember vagy, ne vesd meg”

bolond vagy, rosszabb, áruló:
embernek lenni felejtettél el
eszményeket követsz vakon s hadakozol
a világgal ha nem ér utól
pedig csak magad körül forogsz
kopernikoszi fordulatod elmaradt
már csak idő kérdése hogy valaki
megelégel
s végleg a földre ülsz
még magadból is kiszakadsz

elátkozod a világot és meghalsz
vagy szembeköpöd magad
és megmaradsz?

igazából egy s ugyanaz

2 év Nincs Komment

fekete cseppek a lefolyóban
ragacsos nedv-kígyók a combomon
cseppenként ürül ki belőlem a nyálkás hiány
tövisek rügyeznek vörös lombomon
s talán már nem korai újrakezdenem
egzisztenciám ciklusát
és nem késő kivágott másik énem elfelejtenem

magammal veszekszem
azt hiszem felesleges már megint ezt játszani
magamra kontrázok – reménykedem
talán ez a halál újabb lépcső magamhoz
és nem hiába az áramütés
hiszen megrepesztette szaruburkom
kimászhatok a méhlepényből végre
nullához konvergál a pszichózisaim száma
ilyen se volt még
ennyire szépen nem haltam még meg
ennyire szép ént még nem szültem
gloria in excelsis Deo

 

 

 

4 év 2 komment

 

 

gyógyszeres mámor mögé

bújt a tudat 

a lüktető fájdalom

folytonos csupán

gombócba tekeredett izomrostok

halmaza vagyok

az értelem a gócpontokban

lakozik

a mozgás illuzórikus

csak a bánat kimerevedett

képkockái élhetik meg

az örökkévalóságot

gloria in excelsis Deo

a fájdalom az élet bére

hisszük, mi jó 

azért szenvedni kell

vagy nem is igazi

az érdem egy acélhuzal

csak szétszabdalja az 

embereket

elfelejtettük

hogy Isten a két ember

közti térben lakik

orrnyeregtől orrnyeregig

homloktól homlokig

de ha homlokom hozzád

nyomom, a pár atomnyi

űrbe sűrűsödik bele

az egész Univerzum

a vérem a tieddel egyszerre 

kering

szeretni az egyetlen

isten-élmény, ezért

kértelek, hogy 

Beatricém legyél

a pokoltól a mennyig elkísértél

s most mindketten megérkeztünk

úgy sem tudjuk meg

mi az élet értelme

csak szigszalaggal

tartjuk össze az emlék-szilánkokat

s benne keressük

magunkat

rejtőzünk a jelentől

futunk, utol ne érjen

érezni nem szeretünk

és a szív számunkra nyűg

a szerelem métely

pedig a jelen 

– ha úgy nézzük

egy pillanat-töredék –

ha akarom

örökkévalóság

maga a tiszta lét

ha úgy döntök 

megélem

– megtalálom 

benne magamat –

feloldódik minden kétely

s már nem emelek

falakat

 

 

 

4 év 1 Komment

keresem a lényeget
az esszenciát az értelmet
de csak hűlt helyét találni

az orgazmus utáni ürességben
sem találom magam
keresem istent de elszökött belőlem
s előlem szalad

tompák a hangok
a fájdalmak is érdesek
nincsen rájuk ír és nincsen méreg
kong a szív és az agy nyughatatlan
ezerszer újra lejátszódik az élet-film
de mindig más a végkimenetel

elkárhozom üdvözülök
szerre egymás után
majd mind egyszerre
veletek

rég elhervadt szerelmek illatát
érezni a csípős téli levegőben
megint magamra maradtam

ő meg itt ül a sarokban vár
valami kis szikrájára a szeretetnek
értelmetlen várakozás

elmúltunk
már csak egyre halványabbak leszünk
a vér nyálkás
fel kellett volna mosni miután
kivágtad a szíved
most már elrohadt a lefolyó

kiáltanék de túl fáradt
a lelkem hozzá

elengedem inkább
kifolyik a kezem közül
elsötétül
de talán majd ha bekékült
véraláfutásom el nem évül

megpróbálom még egyszer

4 év 2 komment

 

a távolból 
elmúlásod hangja szól
engem meg 
felzabál 
a múlt
ha szeretsz engem
belepusztulok

kedves a hangod
mosoly ízű
most már szélfútta
múlt-kép csupán

keresem az arcod az
elme-raktárban
nem találom
fatal error

elmúlunk ketten
szétszakadunk
néma sikolyok 
rejtik el előlünk
örökre a napot

5 év Nincs Komment

fojtogat a vágy

a fejemben tengernyi csótány

rágja a kábeleket

engem ide-oda húz-von

az ingerküszöböt

túllépő tű

intravénásan nyomlak magamba

mellékhatásod vagyok

s nincs szélessáv, mibe beleférnék
melléd
szomorú szemű szőke fiú
a párnám éjjelre
de a viszkető sötét űr
már terjeng a szív körül

remeg a tüdő, síkit az agy,

benne kattog ész nélkül

sok vasdarab, már-már

rozsdásak a vértől

s nyiroktól

felemésztem önmagam

és talán önmagamból

újraszületek

karcsú lábak fonják

körbe a derekam

az egész test egy nagy szemérem

de baszni már rég unok

és semmi sem olyan, mint régen

tüskék nőnek ki a testedből,

hogy fájjon hozzád érnem

ridegséged vánkosa

rejt el tőlem téged

álom az élet, úgy tűnik,

a jelenlét kevés

folytonos az én halála

s nincsen megérkezés

mindenki azt hiszi, hogy

a vágy sötét bordó, mély

és forró

de nekem rád vágyni,

várni már-már skizoid

állapot,

nagyon akarlak vagy egyáltalán

nem kellesz

s mivel a közöny számomra

undorító

ha elkapom a remény

darazsát, agyoncsapom

és a fullánkod kitépem

magamból

5 év 6 komment

Már nem neki írok, hanem róla.
A két lélek már nem beszél,
asztrál-testünk egymástól eltávolodott.
 
Vége van.
 
Vagyis rég vége volt, de most 
végleg elmetszettük közös sorsunk
arany-szálát.
Jobb így. 
 
Azt hisszük.
 
Már nem írok neki buta kis üzeneteket,
hogy tudja, épp rá gondolok.
Többé nem akarom, hogy tudja. 
 
Nagy, meleg kezével már nem borzolja, 
amúgy is folyton kócos hajam.
Nem akarja,
én sem akarom, 
lezártuk.
Lezártam.
 
Előtte minden belső kaput bezártam.
 
Kicsit még fáj,
mint a levágott láb:
nincs ott, de még 
kínt okoz, habár
kijelenthetem, egy lábbal is
egészen jól el lehet
éldegélni.
 
Kicsit elfáradtam,
nehéz volt kivágni
magamból őt, hiszen
mint sziámi ikrek
lógtunk folyton egymás agyán,
de könnyebb így. 
 
Nélküle.
 
Nem szeretem többé,
vagy inkább: mindig szeretni 
fogom, ő egy darabom,
ami elhagyott, mégis
folyton visszatalál
meg rám ragad,
s egy életen át itt
tapad, majd mikor szavaim 
forrása elapad, ő akkor is
itt marad.
 
Ő már nem ember-lény, több
annál: eszme, érzelem,
tapasztalat, egy
hatalmas mérföldkő.
 
Utamon. 
 
Neki köszönhetem azt, aki
vagyok.
Jó tanító volt. 
Ügyesen szeretett,
de már elengedtük egymást.
 
Mennem kell tovább.

5 év Nincs Komment

Megismerni és megszeretni :
ez lenne a kellő sorrend.

De mi van, ha
én már szeretem,
mielőtt megismerem?

Érzem, aztán
érzékelem.

Eggyé válok vele,
aztán megízlelem.

Éppen ezért
soha semmi sem elég,
bármennyit kapok:
túl kevés

Lelkeink együtt táncolnak,
egybeforrnak, majd különválnak,
összeolvadnak,
majd mindezt újra:
Isteni ciklus.

A szeparáció illúzió,
semmi sem a többitől
külön való,
Te és én egyek vagyunk,
tudjuk jól,
elenyészik az individuum.

S mi marad?
A végtelenség – az egész világ.
———————————
Hát ez nem lett vers, kedves Szerző! Naplóba javaslom. NHI

Ez már egyszer járt itt, olvastuk, véleményeztük. Üdv: NHI

5 év 2 komment

befogad, elfogad, elfogat,  
csak egy piszkozat, piszkosak
és nyirkosak, de biztosak, 
mikor levetet, elvetet, 
miközben elmarad, megmarad,
egy sebet felmarat
savval, avval, ami habbal
készül, szépül majd leépül
de még lerobbant, majd robban, fellobban,
leég, de merész és tudja, hogy kell még,
így evez, és elvesz’, majd megvesz
egy féltestet, amit lefestett, 
majd felállt, és megállt a magány
lakta  laktanya
aljában 

elmúlt a l’amour
most lekonyul, bealkonyul – elvékonyul,
elfogy, de előtte lefogy, s majd’ megfagy
a vak vád a romok alatt – konok alak
megmondalak, lemondatlak, jól elhagylak
ahogy ők elhagytak engem, most nincs
hova mennem, nincs kit szeretnem,
alig van mit ennem – hogy kéne lennem?
elvesztem – elveszítettem a fonalat, mi összekötött,
elvágták a vonalat, 
a lényeg a végéről lemaradt
most már nincs több Duna-part,
eltűnt az egész folyó, a lefolyóba belefolyó
piszok meg a könnyeim

posványos mocsár – eltörött a mozsár
mi szétzúz, ez felhúz, ő meg elhúz
most baszhatjuk, pedig kajtattuk,
és most a lángot altatjuk, de a lényeget nem hallhatjuk
mert kimászik az ablakon
sejthettem volna, hogy végleg vége van

Müller Henriette Annemariet Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.