Neked irgalom, nekem testvértelen fájdalom.
Szép tested egyszer? urna ölébe rejtve,
lopva pillantok felvirágzott fényképedre.
Kinevethetsz, ahogy a kereszt alatt állok
zavartan, bénán, értetlenül,
kezemben a rózsa lassan megfeketül.
Ott a kórterembe remegve súgtad a fülembe,
hogy félek, s akkor
ajkamról d?ltek a hazug szavak
mint medrét vesztett áradó patak,
hogy meggyógyulsz, mert gyáva voltam
és hinni akartam benne, pedig láttam
a sötét szárnyak árnyékát az ágyadba vetve…
Kint fekete madarak némán rázzák fejükr?l a havat,
az ablakra nézek de hiába, semmit nem mondanak.
Legalább kárognának egy kicsit, valahogy részvétteljesen,
elrepülnek gyorsan, hogy még ez se legyen kapaszkodónak.
A hiány Bermuda-háromszögét már ismerem,
valami örök fémes íz kúszik a számba
holnaptól egyedül maradok szül?ket vesztett árva.
“Minden üres lett és esetleges
id?síkon érkeznek a záróvonalak,
az értelmet veszt? létezésben
elmosódik a torzó emberi alak.”
-Azért még megfésüllek és
hófehér zoknit húzok kis lábaidra,
hogy ne fázz az úton, s odaérj hamar,
le ne késsed Istent, de siess hozzám vissza.
Talán akkor majd megbocsátasz nekem,
mert én nem tudok hazug önmagamnak.
A sok varjú gubbaszt lelkemen.
Tudod, a “feltámadás” csak szólj, hogy mikor…
Az irgalom a Tiéd, enyém a néma sikoly,
a testvértelen fájdalom – b?nh?dnöm némán kell.
Nem csörren többet a telefon:
milyen a napod édes kishúgom?
“Imago animi sermo est.”
Valahogy belém szakadt a csend.
Haldokló, lombjuk hullató fákká
változtak a gyökértelen szavak.
Gondolatketrecem alján fekszem,
lettem temetetlen akarat.
K?vé dermedten járni sem tudok.
Kúszom a fájdalomtengerben közben
lassan, alattomban megölnek
a néma sikolyok.
Vesztett ábrándok, kék örömlabdacsok,
önt?formában búvó rímes szavak.
Néhány gondolatcsonk mit rátok hagyok
sorokból áradó hangulatpatak.
Lárvaarcra fércelt konokság, közöny,
napról-napra elenyészem mi vagyok.
Vakon felbukom az els? rút kövön,
Álmom ruháiban korhadt fogasok.
Testkoporsóm rég tudatomba fárad,
foszló vágy kapaszkodik derekamra.
?szbe fordult nyaram sunyin támad,
tompult akarat fordul jobbra-balra.
Még büszke arcomra félelem sápad
rúzsozott halálban indulok harcra
Válaszolj Istenem, hogy miért
pont nekem kellene káromlásból
katedrálist építenem?
Mert nincs már él? jelen, csak
múltba réved? átokdobbanású
testvértelen félelem.
T?sarkain kopogtat a rabló id?.
Kékült mosollyal takarom sebem,
a ráncba vésett stigmák b?nös jelek.
Mind arcomra égett h?vös gyémántvirág.
Most könyörtelen semmivé reszketnek
a térdre omlott zokogó imák…
Pengébe zárul mezítelen szám.
